Valóban szörnyeteg volt Rettegett Iván cár?

Tarján M. Tamás

A történészek időről időre megpróbálják rehabilitálni őt. Legutóbb Charles J. Halperin amerikai történész tett erre kísérletet 2019-ben megjelent életrajzában. Az orosz nacionalisták szerint Rettegett Ivánt az oroszellenes, nyugati történészek rágalmazták meg, Sztálin szerint a „népet szipolyozó” bojárok ellen küzdött, az erős, központosított állam érdekében. Mentegetői gyermekkori traumáira hivatkoznak, arra, hogy a szörnyűségekre a háborúzás miatt került sor, vagy arra, hogy ezek csak afféle melléktermékei egy nemes cél érdekében folytatott küzdelemnek. Vagyis a „rossz” nem más, mint egy magasabb rendű „jó” sajátos megjelenési formája, elkerülhetetlen velejárója.

IV. (Rettegett) Iván. Forrás: Sovfoto / Universal Images Group / Getty Images

IV. Iván cár gyakran hivatkozott gyermekkori szenvedéseire, de ezek meglehetősen triviálisnak tűnnek. Nem vacsorázhatott akkor, amikor szeretett volna, nem teljesítették azonnal minden kívánságát, és néha más kapott meg valamilyen ajándékot, nem ő. Ki nem élt át hasonló „traumákat” gyermekkorában? Azt már kevesebben tehették meg, hogy egy ellenszenves felnőttet kutyákkal tépessenek szét – ahogy a 13 éves Iván tette Sujszkij bojárral.

Uralkodói sikerek

Iván a Rurik-dinasztia tagjaként született 1530. augusztus 25-én. Hároméves volt, amikor meghalt az apja, III. Vaszilij nagyfejedelem. 1547-ben Iván elsőként koronáztatta magát cárrá a régi bizánci szertartás mintáját követve, hogy ezzel is hangsúlyozza: ő az isteni akarat és az egyetlen igaz hit letéteményese, minden egyházi és világi fejedelem felett áll. A tatár fejedelmektől átvett politikai gyakorlat, a bizánci császárok példája és a XV. századi ortodox egyházi tanítások egyaránt azt sugallták számára, hogy olyan egyeduralkodó, akit senki és semmi sem korlátozhat.

„Bár emberként bűnös vagyok, mint cár, helyesen cselekszem!” – fogalmazta meg életfilozófiáját.

Uralkodásának első szakaszában (1547–63) belső reformok és sikeres hadjáratok követték egymást. A cár a bojárok duma nevű testületével és a „kiválasztottak tanácsával” kormányzott, többször összehívta a zemszkij szobort is, az országos tanácskozógyűlést. Törvénygyűjteményekben foglalták össze a társadalmi élet, a kormányzás és az egyházi szertartások szabályait, s felállították az első állandó hadsereget. Elfoglalták a Kazáni (1552) és az Asztraháni Kánságot (1556), majd 25 éven át háborúztak Livóniáért.

Mit kívánt a cár?

1564 végén a cár Moszkvából egy erődbe vonult, s megírta a metropolitának, hogy lemond, ha nem teljesítik valamennyi kívánságát. A lemondást követő népfelkeléstől rettegő moszkvai előkelőségek mindent megígértek, csak térjen vissza a cár. Iván első kívánsága az volt, hogy ezentúl bárkire kimérhessen bármilyen büntetést, jogi korlátozástól mentesen, s a bojárok és főpapok se kérhessenek senki számára kegyelmet. A fővárosba visszatérve pedig közölte meglepett alattvalóival, hogy a birodalom két részre lesz osztva. Az opriscsina (elkülönült terület) a cár magánbirtoka, amelyet az ott lakó bojár családoknak azonnal el kell hagyniuk. A helyükre Iván megbízható szolgái költöznek, az úgynevezett opriscsikok. Az ország másik részét, a zemscsinát (a „föld” orosz nevéből), a bojárok és hagyományos intézmények kormányozzák. Csakhogy a zemscsina lakóit a cár tökéletesen kiszolgáltatta az opriscsikoknak, akik fekete öltözékben, fekete lovakon, nyergükön a kutyafej és a seprű jelével bármilyen bűntényt elkövethettek a zemscsina területén: kínzást, fosztogatást, gyújtogatást, nemi erőszakot. Mindezt arra hivatkozva, hogy felfedik a cár elleni merényleteket.

Példátlan eset a világtörténelemben, hogy egy uralkodó birodalma egyik részének lakóit arra ösztökélje, hogy büntetlenül garázdálkodjanak és fosztogassanak a másik részen. A történteket nem lehet a Livóniáért folytatott háború költségeivel megmagyarázni, hiszen az opriscsikok az adóalanyokat és a megadóztatható birtokokat pusztították. Nem besorozták, hanem halomra gyilkolták az alattvalókat. Talán társadalmi átalakítás volt a cél? Ennek sincs semmi nyoma, az opriscsina és zemscsina területén a társadalmi rend teljesen azonos volt. Katonai sikerekkel sem igazolható kegyetlensége: mialatt a hadsereg Livóniában vesztegelt, a cár pedig Rosztovban imádkozott, a krími tatárok 1571-ben porig égették Moszkvát. Égő emberek taposták egymást a Kreml előtt, ahová természetesen nem engedték be a menekülőket. A veszteség félmillió halott és 100 000 fogoly lehetett.

Jan Matejko: Báthory István Pszkov alatt.

Az ülő helyzetben, karddal a kezében ábrázolt lengyel király Rettegett Iván legjelentősebb ellenfele volt,

aki végül Livónia feladására kényszerítette a cárt.

Forrás: Wikipédia

Az igazi cél

Hiába próbálják egyes történészek kimutatni, hogy IV. Iván bármilyen szempontból is racionálisan viselkedett. Egyetlen szempont határozta meg lépéseit: nem tudta elviselni azt a tényt, hogy valamennyi korabeli uralkodóhoz hasonlóan az ő hatalma is csak elvben korlátlan, de a gyakorlatban korlátozott. Az ő egyetlen igazi célja a tökéletesen korlátlan önkény volt. Még olyan utópikus ideológiára sem hivatkozott, mint Sztálin vagy Mao Ce-tung.

A 16. században más európai uralkodók is készen álltak véres megtorlásokra. Ők azonban azt hangsúlyozták, hogy bűnösökre csapnak le. Bírósági eljárás nélküli politikai gyilkosságokhoz csak a legvégső esetben folyamodtak, s utólag általában ezeket is megpróbálták jogi érvekkel igazolni. Azt azonban egyetlen uralkodó sem jelentette ki, hogy az ő kezéből még az ártatlannak is el kell fogadnia a büntetést, s neki azt is jogában áll megöletni, aki „erényes és igaz”. IV. Iván cár azonban a következőket írta Andrej Kurbszkij hercegnek, aki külföldre menekült előle: „Ha valóban erényes és igaz vagy, miért nem akartad elfogadni urad kezéből a halált, és ezzel a mártírok töviskoszorúját kiérdemelni?”

VIII. Henrik angol király mindig rávett valamilyen bíróságot, hogy mondja ki kegyvesztett feleségének vagy miniszterének bűnösséget. Iván azonban azt hirdette, hogy még az uralkodó igazságtalan tetteit is el kell fogadni, s aki nem így tesz, az kárhozatra jut.

Öncélú szadizmus

El kell fogadnunk, hogy a „rossz” nem mindig a „jó” megjelenési formája, a „rossz” sajnos létezik a történelemben. IV. Iván cár rettenetes gonosztettekkel és szenvedélyes önigazolási törekvésekkel ellensúlyozta erős kisebbrendűségi érzéseit és önsajnálatra irányuló hajlamát. Képes volt minden átmenet nélkül átcsapni a részeg bujálkodásból a túlzó vallásosságba, a szadista kínzásokból az érzelmes ellágyulásba, a paranoiás elzárkózásból a tömegek előtti ékesszóló megnyilvánulásokra. Napjait szadista kínzások, orgiák és imádkozások töltötték ki. Moszkvában egymást követték a karóba húzások, emberek kötéllel való kettéfűrészelése vagy forró vízben megfőzése, s a cár mindezt élvezettel figyelte. Több felesége volt, mint VIII. Henriknek, trónörökösét viszont saját kezűleg verte agyon. Unokafivérét, Vlagyimir Andrejevics herceget mérgezési szándékkal vádolták meg, mire a cár arra kötelezte őt, hogy a szeme előtt igyon mérget feleségével és két kisfiával együtt, a hercegnő síró udvarhölgyeit kivégeztette, a herceg kolostorban élő anyját füsttel fojtatta meg, majd agyonlövette a herceget feljelentő szakácsot is.

Ilja Jefimovics Repin: Rettegett Iván és fia 1581. november 16-án. Forrás: Wikipédia

Szvák Gyula történész szavaival élve a cár uralkodása (1547–1575) idején: „az állami politikát a köztörvényes bűnözés szintjére süllyesztették… Uralkodása negyedszázadának végeredménye: gazdasági pusztulás, a társadalmi ellentétek kiéleződése […] a huszonöt éves háborúban totális vereség, jelentős területi veszteségek, dinasztikus krízis. És a társadalom teljes demoralizálódása.”

A címben feltett kérdésre tehát nyugodtan igenlő választ adhatunk.