Könyvismertetés

Egy ismerős, akiről szinte semmit sem tudtunk

Recenzió Majakovszkij életrajzáról

Dr. Hahner Péter

Bengt Jangfeldt: Mayakovsky. A Biography. Chicago, London, 2014, The University of Chicago Press. 601 o. (A kötet a szerző 2007-ben svéd nyelven megjelent könyvének angol fordítása.)

A svéd szerző könyve a leghíresebb szovjet költő első nem szovjet életrajza. Úgy is mondhatnánk: az első igazi, alapos, átfogó, mindenre kiterjedő életrajza. A kommunista Szovjetunióban ugyanis, ahol az 1930-as évek közepétől Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkijt tekintették „a szocialista realizmus legnagyobb szovjet költőjének”, csak dicshimnuszok jelenhettek meg róla, a nyugati kutatókat pedig jobban érdekelték az üldözött írók, mint a rendszer ünnepeltjei. E kötet több mint harmincéves kutatómunka eredménye. A szerző minden elképzelhető forrást feltárt, megismerkedett a költő életben lévő barátaival, és még az Egyesült Államokban élő lányával is találkozott. Az eredmény: egy lenyűgözően érdekes életrajz és korrajz, amely kiváló minőségű és nagy mennyiségű fényképpel is felidézi a költő világát. Az illusztrációkból pedig megbizonyosodhatunk arról is, hogy a sokoldalú költő kiválóan rajzolt.

Majakovszkijt nem nagyon kedvelték a kortársai, és még legközelebbi barátai is úgy érezték néha, hogy nehéz őt elviselni. Hipochonder volt és tisztaságmániás, ugyanakkor a dohányzás és a szerencsejátékok megszállottja. Hangoskodó, agresszív, provokatív magatartásával valószínűleg belső bizonytalanságát próbálta leplezni. Ugyanis viszonylag műveletlen volt, nem fejezte be sem gimnáziumi, sem művészeti iskolai tanulmányait, és egyetlen idegen nyelvet sem sajátított el abban a társadalomban, amelyben a műveltebb rétegek körében természetes volt a német és francia nyelv ismerete. Viktor Jerofejev így jellemezte kisebbrendűségi komplexusát: „Feszült és ideges magatartást tanúsított a kultúra iránt, melyet tiltások rendszerének tekintett.” (Times Literary Supplement, 1994. január 7. 9. o.)

Sok szempontból emlékeztet József Attilára: Majakovszkij is a depresszió és a hiperaktivitás között ingadozott, ugyanúgy nem tudta elviselni a vereséget a játékban, több kísérletet tett az öngyilkosságra, és ugyanolyan abszurd, önző és hisztérikus módon követelt teljes odaadást és házasságot különböző asszonyoktól, akikbe szerelmes lett. (Csak neki több sikere volt a nőknél, mert nagydarab, erős, vonzó férfi volt.) Ugyanolyan okos gondolatokat vetett papírra a versírásról, mint a magyar költő, s ugyanolyan ellentmondásos kapcsolatban állt a kommunista mozgalommal. Valószínűleg nem a kapitalista gazdasági rendszer és a magántulajdon ellenségeként támogatta a kommunistákat. Bengt Jangfeldt szerint ő a nyárspolgári társadalom konvencionális világát, szürke mindennapjait, földhözragadt gondolkodásmódját és giccses ízlését utálta mindenekfelett. A nyárspolgárt akarta provokálni a futurista mozgalom akcióival, s valószínűleg azért csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, mert úgy tűnt, ez a politikai irányzat tagadta meg leghatározottabban az általa gyűlölt kultúrát. 1917 után pedig számtalan írásában adott hangot elkeseredésének és felháborodásának amiatt, hogy a megvetett kispolgári bürokrata ugyanúgy megtalálta a helyét az új társadalomban, akár a régiben. A pártba sohasem lépett be – egyrészt azért, mert nem tudta elviselni a fegyelmet és az alárendelt állapotot, másrészt a pártnak nem ő kellett, hanem az olyan kezelhető karrieristák, akiket Majakovszkij oly mélyen megvetett.

Volt benne egy sajátos, gyerekes vonás, ami barátainak is feltűnt. Infantilisan egocentrikus tudott lenni, képtelen volt színlelni, és gyakran nem vett tudomást mások igényeiről. Mindig mindent „itt és most”, azonnal meg akart kapni, rögtön vagy soha. Roman Jakobson azt mondta róla, hogy „különösen alkalmatlan volt az életre” (569. o.), Viktor Boriszovics Sklovszkij szerint pedig örökre tizennyolc éves maradt (564. o.). Egyik szerelmét, a fehér emigráns Tatjana Jakovlevát 1929-ben így próbálta levélben rábeszélni a visszatérésre a Szovjetunióba: „Jobban élünk, mint valaha, és jobban, mint bárhol máshol. Az emberi történelem sosem ismert korábban ilyen fellendülést. Annyira élvezem, hogy része lehetek ennek az erőtérnek, mintha ajándékot kaptam volna. Tanyik! Te nagyon tehetséges lány vagy. Légy mérnök! Meg tudod csinálni. Ne pazarold az energiádat kalapokra! Bocsásd meg ezt a leckéztetést (szokatlan is tőlem). De annyira szeretném! Tanyka – egy mérnök valahol az Altáj-hegységben! Hát nem lehetnél az?” (447. o.) Vajon komolyan el tudta hitetni önmagával, hogy a huszonéves szépasszony, akinek Párizsban kalapszalonja volt, s akit később egy vikomt vett feleségül, mérnöki tanulmányokba kezd, hogy aztán az Altáj-hegységben kamatoztassa tehetségét?

Magánéletében a Brik házaspár játszott főszerepet. Oszip Brik a barátja, kritikusa és támogatója volt, az ő felesége, Lilja Brik pedig Majakovszkij múzsája, szeretője, öltözködési tanácsadója, műveinek propagandistája, filmjeinek főszereplője, rajzainak modellje, állandó levelezőpartnere és hagyatékának gondozója. Brikék nyitott házasságban éltek. Majakovszkij a fél életét velük töltötte, afféle háromfős kommunát alkotva, minden titkát megosztotta velük, és nekik olvasta fel először a verseit. Még Párizsban is Lilja húga, Aragon későbbi felesége, Elsa Triolet gondoskodott a költőről. Majakovszkij minden bizonnyal Oszip Briknek köszönhette, hogy (szovjet polgártársainak többségével ellentétben) oly sokszor utazhatott külföldre, s még az Egyesült Államokba is ellátogathatott. Brik ugyanis évekig a Cseka munkatársa volt. Pénzzel is alaposan ellátták a költőt, s érdemes átolvasni azt a 15 tételből álló bevásárlólistát a 411. oldalon, amelyben Lilja Brik közölte, mit hozzon neki Berlinből és Párizsból. A számtalan női ruha, kesztyű, harisnya, kozmetikai cikk és ékszer mellett nemcsak egy hetente egyszer felhúzandó óra és egy Renault gépkocsi szerepel, de az asszony még a hátsó ablakba helyezendő játék figuráról sem feledkezett meg. Később a szerző arról ír, hogy amikor a sofőrje szabadnapos volt, Majakovszkij taxival járt (537. o.) – a költő tehát nemcsak autótulajdonos volt, hanem sofőrt is képes volt alkalmazni?

A csekistákat az 1920-as években több baloldali értelmiségi is még a forradalom félelem és gáncs nélküli lovagjainak tekintette, akik az ellenséggel való harcnak szentelik életüket. Majakovszkij több versében is idealizálta őket. „Az ifjúnak, / ki tervez / és jövőbe mélyed, / és eszményt kutatva / töpreng az életen — / habozás nélkül / mondom: / — Példaképed / Dzerzsinszkij elvtárs legyen.” – írta a Csudajó!-ban. (Majakovszkij válogatott művei. Második kötet. Bp., 1968, Európa. 94. o.) De azért Borisz Paszternak „a moszkvai rendőrség egyik ügyosztályának” nevezte Brikék lakását (465. o.), Jeszenyin pedig állítólag krétával felírta az ajtajukra: „Azt hinnéd, Brik él itt, a nyelv-specialista? / Egy besúgó él itt, egy régi csekista.” Anna Ahmatova is megállapította, hogy a Brik házaspár szalonja volt az a hely, ahol az írók a csekistákkal találkozhattak. Majakovszkij legközelebbi barátainak ennél egészen biztosan különb feladataik is voltak: gyakori külföldi útjaik idején jelentéseket kellett készíteniük az orosz emigráció képviselőiről. Rita Rayt, egy közös barátnőjük megírta, hogy Lilja egyszer megpróbálta beszervezni őt berlini emigránsok megfigyelésére. Majakovszkij pedig (a költő ifjúsági életrajza szerint) egyszer kijelentette, hogyha kitör a háború, akkor ő a Csekával Párizsba megy. „Mivel ismerem ennek a városnak az összetételét, hasznos lehetek.” (Lev Kasszil: Majakovszkij. Bp., 1969, Móra Ferenc Könyvkiadó. 77. o.) Vajon milyen téren kívánta támogatni Párizs megszállóit?

Majakovszkij kezdetben a művészi szabadság híve volt, és bízott abban, hogy ezt a bolsevik vezetők is elfogadják. 150 000 000 című, hosszú poémáját 1921-ben futurista költőtársaival közösen dedikálta, és elküldte Leninnek. Meg is volt az eredménye. „Nem szégyelli magát? – írta Lenin Lunacsarszkijnak, az oktatásügyi népbiztosnak. – Megszavazta, hogy Majakovszkij 150 000 000-ját kiadják 5000 példányban? Szemét, ostoba, hihetetlenül ostoba és nagyképű! Véleményem szerint az efféléből csak minden tizediket kellene kinyomtatni, s nem több példányban 1500-nál, a könyvtárak és csodabogarak számára. Lunacsarszkijt pedig meg kellene korbácsolni a futurizmus miatt!” (162. o.) Lenin kegyeit Majakovszkijnak csak az Önagyonülésezők című versével sikerült visszaszereznie. (Sztálin kultuszához viszont semmivel sem járult hozzá. A szovjet vezető neve csak egyetlenegy versében bukkant fel, a Hazafelében, akkor is csak azért, mert egy rímre volt szüksége. Lásd: Majakovszkij válogatott művei. Első kötet. 573. o.)

A költő minden tehetségét az új rendszer szolgálatába állította. A polgárháború idején rajztudásával támogatta a távirati irodát, faliújságokon tette közzé az új híreket és az agitációs üzeneteket. (Rajzait hazánkban is kiadták, lásd: Majakovszkij: ROSZTA. Bp., 1977, Magvető.) Nem restellt reklámversikéket írni állami áruházak számára: „Mit megkíván / a gyomor, / a test / vagy az ész, / mind /a GUM-ban / fogyasztásra kész.” (Majakovszkij válogatott művei. Első kötet. 373. o.) Még elkészített néhány nagyszabású, erőteljes költői képekkel teli poémát – majd az efféle versek eltűntek, mintha fokozatosan meggyőzte volna magát arról, hogy az új világ az egyszerű, agitációs mondókákat igényli. Egyre szánalmasabb verseket írt a mindennapok olyan jelentéktelen problémáiról, mint egy nem működő lift (Ide az anyagi bázist! Ugyanott. Második kötet. 197–199. o.), s külföldi útjain képes volt gúnyverset írni idős apácákról: „Ha a hajnal száll tova / mormol a hat ostoba…” (Hat apáca. Ugyanott. Első kötet. 524. o.). Külföldi beszámolóiból csak az derül ki, hogy nyelvtudás híján nem sokat értett meg a nyugati társadalmak problémáiból. Efféle bölcsességeket vetett papírra az Egyesült Államokban: „Erre a nemzetre minden másnál jobban illenek első forradalmi plakátjaink szavai: Az amerikaiak különfélék: vannak köztük proletárok, és vannak köztük burzsujok.” Azt is kijelentette, hogy „a Ford-rendszer impotenssé teszi a munkásokat.” (Ugyanott. Második kötet. 489., 505. o.) Írótársaitól fokozatosan elszakadt, a hatalom és a művészet konfliktusaiban mindig az előbbinek adott igazat, s 1929-re ilyen kijelentéseket tett: „Ragaszkodunk a cél elsődlegességéhez a tartalommal és a formával szemben.” A művészet fegyver az osztályharcban, „s csak azok az irodalmi módszerek jók, amelyek a célhoz vezetnek.” (B. Jangfeldt: Idézett mű. 452. o.) Élete végén csatlakozott régi irodalmi ellenfeleinek, az úgynevezett proletáríróknak a szövetségéhez, a RAPP-hoz.

Természetesen maga is érezte, hogy ingoványos talajra tévedt. Jurij Annyenkovtól tudjuk, hogy amikor Nizzában találkoztak, Majakovszkij megkérdezte tőle, mikor tér vissza Oroszországba. Annyenkov azt felelte, nem tér vissza, mert művész akar maradni. A költő „hirtelen elkomorodott, s rekedt hangon ezt mondta: »De én visszamegyek… mert már megszűntem költőnek lenni.« Ezt igazi drámai jelenet követte. Majakovszkij könnyekben tört ki, és alig hallhatóan suttogta: »Manapság… hivatalnok vagyok…«” (B. Jangfeldt: Idézett mű. 434. o.) Petrov ügynök is azt jelentette róla, hogy „már nem hisz abban, amit ír, és utálja magát miatta.” (Ugyanott, 549. o.) Megdöbbentő, hogy egy orosz és egy magyar költő mennyire egybehangzóan fogalmazta meg Majakovszkij tragédiáját. Marina Cvetajeva szerint „tizenkét éven keresztül próbálta Majakovszkij az emberi lény megölni Majakovszkijt, a költőt önmagában; a tizenharmadik évben a költő talpra állt, és megölte az emberi lényt.” (Ugyanott, 564. o.) Faludy György pedig így írt Majakovszkij utolsó verse című költeményében:

„Szeretnél élni? Mit használ a tisztesség s a jellem?
Kanyaríts inkább szatírát az üldözöttek ellen!…
…Döghal vagyok. De még maradt egy ugrásnyi hatalmam.
A költővel végeztem már; most végzek önmagammal.”

(Faludy György összegyűjtött versei. New York, 1980, Püski. 466. o.)

Amikor 1929-ben megírta a mindmáig ismert Vers a szovjet útlevélről című költeményét, a címben említett okmányt már megtagadták tőle. Attól tartottak ugyanis, hogy Párizsban feleségül veszi Tatjana Jakovlevát, s ha az asszony nem akar Oroszországban élni, ő sem tér haza. A vers ezért csak halála után jelenhetett meg. „Megengedni egy vers publikálását, melyben Majakovszkij a szovjet útlevél dicséretét zengi, amikor ezt éppen megtagadják tőle, ez még annak a kormányzatnak a szemében is túlságosan cinikus dolognak tűnt, amely napról napra kegyetlenebbé vált.” (B. Jangfeldt: Idézett mű. 467. o.) Eszerint a szovjet lapok versrovatait is a politikai rendőrség engedélyével állíthatták össze.

A költő frusztrációi 1929-ben megsokasodtak. Felolvasóestjein divattá vált heccelni, felbosszantani őt – talán azért, mert a hallgatóságot erre ösztökélték, vagy pedig azért, mert a résztvevők távolról sem voltak annyira elragadtatva az új világtól, mint ő? A munkásságának huszadik évfordulójára megrendezett kiállításra egyetlen állami és pártfunkcionárius sem látogatott el – pedig sokan kaptak meghívót. Az 1930-ban kiadott szovjet enciklopédia azt írta róla, hogy „Majakovszkij lázongása anarchista és individualista, lényegileg kispolgári… Még az októberi forradalom után is szemben állt a proletariátus világnézetével.” (B. Jangfeldt: Idézett mű, 495. o.) Gőzfürdő című drámája megbukott, a kritikusok „kispolgári” szélsőbaloldali érzelmekkel vádolták a szerzőt. A Sajtó és forradalom című irodalmi magazin kiadója „útitárs írónak” bélyegezte őt, és kitépette a már kinyomtatott magazin mind az ötezer példányából a költő arcképét. A Brik házaspár külföldön volt, s az egyre labilisabb idegzetű Majakovszkij megpróbált saját családot alapítani Veronika Polonszkaja színésznővel. Mivel az asszony nem volt hajlandó azonnal otthagyni férjét, a költő 1930. április 14-én, egy heves veszekedés után szíven lőtte magát. A régi naptár szerint, amelyet az egyház még használt, április 1-e lett volna, ezért sokan áprilisi tréfának hitték a halálhírt.

Öt éven át csend vette körül a költő emlékét. 1935-ben azon Lilja Brik hosszú levelet írt Sztálinnak, melyben elpanaszolta, hogy se múzeumot, se utcát nem neveztek el Majakovszkijról, könyvei hiányoznak a könyvesboltokból, összegyűjtött műveinek pedig csak a fele jelent meg. Sztálin felszólította Nyikolaj Ivanovics Jezsovot, a későbbi rettegett belügyi népbiztost, hogy hívja meg az asszonyt a Kremlbe, és orvosolja panaszát. A másfél órás megbeszélés után beindult az állam propagandagépezete, és Majakovszkijt egyik napról a másikra a legnagyobb szovjet költővé nyilvánították. Ahogy Borisz Paszternak megfogalmazta: „erőszakkal ránk kényszerítették, mint a burgonyát Nagy Katalin idején.”

A fordulatnak az lett a legkülönösebb következménye, hogy Majakovszkij legközelebbi barátainak, a Brik házaspárnak el kellett tűnnie a költő emlékét felidéző írásokból. A Szovjetunió legnagyobb szocialista realista költőjéről nem lehetett elismerni, hogy rendkívül zavaros szerelmi életet élt egy házaspár társaságában, amelynek tagjai ráadásul zsidók voltak! Majakovszkij ifjúság számára írt és hazánkban is kiadott életrajzában „L. J. Brik” ugyan három fényképmellékleten is felbukkan, a könyv szövegében azonban csak egyszer: „a költő barátnőjeként”, akinek egyik versét ajánlotta. Igaz, a búcsúlevélből idézi a szerző a „Lilja, szeress engem…” mondatot, de vajon melyik olvasó kapcsolta ezt össze a 130 oldallal előbbi névvel? (L. Kasszil: Idézett mű, 48., 178. o.) Az életrajzból kizárólag a harsány, magabiztos, kommunista költőt ismerhetjük meg, akinek „tudatában már kisgyermekkorától fogva egybeötvöződik a forradalmi harcnak és a költészet harci rendeltetésének fogalma”, aki „az új, népi államiság előhírnökévé, a harcos, forradalmi fegyelem dalnokává, olyan emberré válik, aki miközben a proletariátus vaskezű diktatúráját magasztalja, örvend az új törvényesség sikereinek.” (Ugyanott, 21., 101. o.)

Ennek következtében pedig a Szovjetunió felbomlása után, születésének századik évfordulóján Viktor Jerofejev e szavakkal idézte fel emlékét: „Majakovszkij ma talán a leghalottabb orosz költője a huszadik századnak. Oroszországban, amely mindössze udvariasságból és távolról sem lelkes, történelmi érdeklődésből figyelt fel születésének centenáriumára, senkinek sincs rá szüksége: sem az olvasóknak, sem a hatóságoknak… Az új írók körében rossz ízlésről vall Majakovszkijról beszélni… Költészete kilenctizede igazi rímes agitprop, melyet utolsó napjáig ontott. Szovjet költeményeiben totálisan kegyetlen, vérszomjas konformista: himnikusan írt a legyőzött osztályellenségre zúduló erőszakról, magasztalta az egyre erőteljesebb és brutálisabb cenzúrát, s részt vett írótársai üldözésében…” (V. Jerofejev: Idézett mű)

Vajon feltámad valaha az érdeklődés iránta? Bengt Jangfeldt és Jerofejev ugyanúgy elismerte, mint kortársai, Ahmatova, Paszternak és Cvetajeva, hogy Majakovszkij született költő volt. Jerofejev szerint a Nyugat toleránsabb lehet iránta, mint honfitársai, s talán a kibontakozó orosz kapitalizmusnak is szüksége lehet még egy költőre, aki „pofon üti a közízlést.” Az elnyomó rendszerek dicsőítését azonban egy költőnek sem lehet megbocsátani.