Könyvismertetés

Erdély Mohácsai?

Recenzió B. Szabó János monográfiájáról

Dr. Szilvay Gergely

B. Szabó János: Erdély tragédiája 1657–1662. Corvina, 2019.

A magyar történelem fő tragédiái közt elsősorban a tatárjárást, Mohácsot és a törököket, illetve Trianont tartjuk számon. Ezek közül az első kettőről közölt már izgalmas monográfiát B. Szabó János történész. B. Szabó ugyanakkor 2019-es kötetében egy kevésbé ismert tragédiát mutat be: az Erdélyi Fejedelemség történetének mélypontját, vagyis az 1657–1662 közti éveket.

S hogy miért tekinti mélypontnak ezeket az éveket? Nemcsak azért, mert néhány év alatt négy ember ült a fejedelmi trónon, egymást oda-vissza váltogatva, az oszmán török szorításban vergődve, hanem főleg azért, mert mindennek a Tündérkert oszmán megrendszabályozása lett a vége, pusztító hadjáratok formájában. Ennek eredményeként pedig erősen megcsappant Erdély népessége, magyarsága is, így ezek az évek erősen hozzájárultak ahhoz a demográfiai hanyatláshoz, ami évszázadokkal később előmozdította a történelmi Magyarország szétesését.

A kötet ugyanakkor nagyobb időtávot ölel fel, hiszen az 1657–1662 közti kényszerlecsúszás II. Rákóczi György 1648 óta tartó machinációinak és ambícióinak következménye volt. Apja, I. Rákóczi György a Tündérkert felvirágoztatójának tartott Bethlen Gábor nyomdokába lépve kemény kézzel kormányozta Erdélyt, a közemlékezet szerint alatta folytatódott Erdély aranykora. II. Rákóczi György azonban Báthory István nyomában kívánt haladni, és meg akarta szerezni a lengyel koronát. Inkább volt hadvezéri, mint fejedelmi alkat, ennek okai neveltetésében keresendők – hívja fel könyve végén a figyelmet B. Szabó.

II. Rákóczi György egyes lépéseihez nem kérte ki a Porta engedélyét, amikor pedig a Porta neki tetsző utódok után nézett, kétszer sikerrel próbálta meg visszaszerezni a gyulafehérvári palotát. Először Rhédey Ferenc váltotta, majd kétszer Barcsay Ákos. Barcsayt végül a Rákóczi-párt embere, II. Rákóczi György egykori hadvezére, Kemény János követte, aki a nagyszőlősi csatában tragikus vereséget szenvedett, majd a török közel három évtizedre (1662–1690) az egykor úgyszintén Rákóczi udvarában szolgáló, majd a lengyel hadjáratban krími tatár fogságba került Apafi Mihályt ültette a helyére.

A recenzens szándékosan nem fogja mélyebben ismertetni a kötet által bemutatott szövevényes történetet. Inkább hangsúlyozza a szerző hatalmas tudásanyagát és kiemelkedő értelmezési képességét. Az Erdély tragédiája egyszerre történelmi zoomolás és nagylátószög is. Bemutatja a Habsburg Monarchia, az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalom közti szövevényes diplomáciai-politikai viszonyokat. Szokatlanul hosszan és hasznosan ismerteti a szultáni udvar ekkoriban tetőző kormányzati válságát, mely Erdélyre is hatással volt.

Egyszerre kapunk részletes ismertetést a hadjáratok vagy épp a fejedelmi élet mindennapjairól, amiből érzékelhetjük a kor léptékeit, nehézségeit; illetve arról a nagy egészről, a folyamatokról, amelyekbe ezek a részletek illeszkednek, és amely folyamatokat a részletek alakítják. Nyomasztó a törökök egymással is rivalizáló seregeinek, a krími tatárok, a budai beglerbég, Szejdí Ahmed pasa és a török fővezér, a szerdár, Kösze Ali hadainak garázdálkodása, Erdély felprédálása. Szemünk előtt tárul fel, miként adja meg magát feleslegesen Jenő vára, aztán miként küzd reménytelenül számos más erősség, és adja meg magát Nagyvárad is. Közben a törökök Székelyföldtől a Partiumig feldúlják a vidéket, gyilkolnak és leginkább elhurcolják a férfilakosságot.

Izgalmas a Habsburg-kormányzatról kirajzolódó kép is, amely egyáltalán nem kizárólagosan ellenséges a fejedelemséggel szemben, inkább ingadozónak mondhatnánk. Nyilvánvalóan a Magyar Királyság Habsburg uralkodói szerették volna a maguk oldalán vagy a maguk birodalmában tudni Erdélyt, időnként megpróbálták jelöltjüket ültetni a fejedelmi székbe. Ugyanakkor többször fontolgatták a segítségnyújtást is a török ellen Erdély számára, ami leginkább a bécsi udvar békepártjának és háborús pártjának erőviszonyaitól függött, és Montecuccoli győzelemmel kecsegtető haditerveinek időközben való eltérítésében csúcsosodott ki.

Izgalmas élmény belelátni ezen évek bonyolult politikai folyamataiba, a nyomasztó mindennapokba és megismerni azt a lassú hanyatlást négy, egymást váltó fejedelem idejében, ami a virágzó Erdély elfonnyadásához vezetett.