Felvidék

Trencsén

Csák Máté fészke

Dr. Gali Máté

Trencsén városa napjainkban Szlovákia nyugati felében, a Fehér-Kárpátok lábánál, a Duna bal oldali mellékfolyójának számító Vág két partján fekszik. A várat először 1069-ben, a települést pedig 1111-ben említik. A helység történelme során mindig is stratégiai fontosságú területen feküdt, Morvaország felé képezve fontos támaszpontot. Az egymással viaskodó seregek ezért falai alatt számos ostromot és ütközetet vívtak meg. Trencsén a 13–14. század fordulóján Csák Máténak, az Árpád-ház 1301-ben történt kihalása utáni feudális anarchia egyik központi alakjának volt a birtokközpontja, aminek nyomán a tartományúr személye a közemlékezetben szorosan összefonódott a várossal. Az etnikailag sokszínű régióban elhelyezkedő Trencsénben még a régi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején is a lakosságának csupán 38%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Ez a szám aztán a trianoni impériumváltást követő egy évszázad alatt drasztikusan lecsökkent, és a legutóbbi, 2011-es szlovákiai népszámlálás adatai alapján a magyar nemzetiségűek mindössze a helyiek 0,2%-át tették ki.

Fotó: Trencsén 1905-ben. A felvételen a trencséni vár látható, a Vág folyó felől nézve.

Forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége

Trencsén városa napjainkban Szlovákia nyugati felében, a Fehér-Kárpátok lábánál, a Duna bal oldali mellékfolyójának számító Vág két partján fekszik. A trianoni békeszerződés előtt az akkori Trencsén vármegye székhelye volt, manapság pedig északi szomszédunk közigazgatási rendszerében a Trencséni kerület (Trenčiansky kraj), illetve egyúttal a Trencséni járás (Okres Trenčín) központja. A szlovák–magyar nyelvhatártól északra fekvő és etnikailag sokszínű településen a népszámlálási adatok alapján a szlovák nemzetiség volt domináns. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején ugyanis lakói közül 3676-an vallották magukat szlovák anyanyelvűnek, 2997-en magyarnak és csak 925-en németnek. A trianoni impériumváltás nyomán a magyar lakosság egy része elmenekült, így a szlovák nemzetiség adta a város népességének döntő többségét. A 2011. évi szlovák népszámlálás adatai szerint a város 55 877 fős népességéből 47 618-an vallották magukat szlovák nemzetiségűnek, 118-an magyarnak és mindössze 47-en németnek.

Csák Máté fészke

A régészeti leletek alapján már az őskorban is lakott vidéknek számító, a magyar okiratokban a vára révén először 1069-ben, a település kapcsán pedig 1111-ben említésre kerülő Trencsén neve az évszázadok során szorosan összefonódott Csák Máté személyével.

A szélesebb közvélemény részéről az Árpád-ház 1301-ben történt kihalása utáni feudális anarchia egyik központi alakjaként számon tartott főúr a Csák nemzetségből származott, amely önmagát a honfoglaló hét vezér egyikétől, Szabolcstól eredeztette. A família trencséni ágát a 13. században I. Máté, a Csák Máté néven ismertté vált III. Máté nagyapja alapította, aki IV. Béla királyunk szolgálatában tett szert birtokokra és különféle udvari tisztségekre.

A feltételezések szerint 1260-ban született unokája a forrásokban először 1291-ben tűnt fel, amikor III. András királyunk oldalán kitüntette magát a Habsburg Albert osztrák herceg ellen vívott háborúban, aminek nyomán királyi lovászmesteri, illetve pozsonyi ispáni címet kapott, mi több, 1294-ben az uralkodó még nádorrá is kinevezte. A királyt követő legnagyobb országos méltóságtól három évvel később azonban megfosztotta, miután a nádor a pannonhalmai bencések Nyitra vármegyében található birtokait fosztogatta. Csák Máté ugyanis öntörvényű módon, olykor ajándékozások, máskor vásárlások és cserék, egyéb esetben azonban erőszakos kényszerítés révén növelte birtokait, olyannyira, hogy a 13. század végére Trencsén székhellyel a központi hatalomtól független tartományt alakított ki.

Birtokaiban az Árpád-ház kihalása után, 1301 és 1305 között a magyar trónon ülő Vencel erősítette meg, mivel Csák támogatta a cseh származású trónkövetelő királlyá választását. A feudális anarchia kedvezett a hozzá hasonló tartományurak megerősödésének, akik nemritkán több vármegyényi terület felett rendelkeztek hatalommal, a királyi udvar mintájára saját udvartartásuk volt, és önálló külpolitikát folytattak. Legismertebb alakjaiknak Aba Amadé, Borsa Kopasz, Kán László, Kőszegi Henrik, valamint Subics Pál számítottak.

Az oligarchák hatalmának megtörése volt a célja az ifjú Károly Róbertnek, aki annak révén tartott igényt a magyar Szent Koronára, hogy a nagyanyja, magyarországi Mária nápolyi királyné V. István királyunk leánya volt. Noha Csák Máté 1308-ban Gentilis pápai legátus közvetítése nyomán elismerte őt a királyának, a vele folytatott vetélkedést, ami rablásokkal és fosztogatásokkal járt együtt, közel sem fejezte be. V. Kelemen pápa mindezek hatására 1311-ben kiközösítette a római katolikus egyházból, ami azonban csak további kegyetlenkedésekre sarkallta a tartományurat. Katonáival Budáig hatolt előre, és átmenetileg még Visegrádot is elfoglalta, majd 1312-ben előbb az esztergomi érsek, öt esztendővel később pedig a nyitrai püspök földjeit dúlta fel.

A hadi helyzet viszont idővel Károly Róbert javára és az oligarchák kárára változott meg. A fordulópontot a király és a tartományurak közötti küzdelemben az 1312-es esztendő hozta el, amikor is a Kassa melletti Rozgonynál megvívott ütközetben I. Károly és szövetségesei vereséget mértek Aba Amadé fiainak Csák Máté segédcsapataival kiegészített hadseregére. A Károly Róbert által folytatott országegyesítő háború legjelentősebb csatájában elszenvedett kudarca megrendítette Csák Máté familiárisainak hűségét, a tartományúr befolyása fokozatosan csökkenni kezdett.

A trencséni Erzsébet Szálloda. Forrás: Balatoni Múzeum, Keszthely

Az uralkodó azonban képtelen volt teljesen térdre kényszeríteni őt, amit jól szemléltet, hogy Csák Máté 1321-ben bekövetkezett haláláig a birtokainak mindössze a kisebbik részét tudta elfoglalni tőle, és azt is csupán szívós küzdelmek árán. Az oligarcha felnőtt fiúörökös nélkül hunyt el, Károly Róbert csapatai 1321 nyarán heves ostrom árán bevették Trencsént, és a néhai főúr egykori hűbéresei hűséget esküdtek a királynak. A sok éven át tartó feudális anarchia I. Károly király győzelmével ért véget.

A felvidéki erősség

Csák Máté fészke az a trencséni vár volt, amelyről – miként arra már fentebb utaltunk – a források szintjén az első írásos említés a 11. századból származik. Az erősség egy 260 méter magas mészkőszirten fekszik, és az évszázadok során fokozatosan végrehajtott átépítéseknek köszönhetően a Felvidék egyik legnagyobb erődítményévé vált. Nemcsak Trencsén településnek, hanem az egész Vágmentének is kiemelt látványossága.

A 11. században a vár jóformán csak egy rotundával körülölelt, megerősített bástyát jelentett. Első komolyabb szabású ostroma az oklevelek szerint a tatárjárás idejére tehető, amikor is az 1241-es, vereséggel végződő muhi csatából menekülő Bogomér trencséni ispán megvédte azt a Morvaország felől betörő mongolokkal szemben.

A tatárok elvonulása után a tornyot és a falakat is kibővítették, nagyobb szabású fejlesztések Csák Máté idején történtek, aki a birtokközpontját árkokkal, földsáncokkal, sövény- és fakerítéssel, valamint kőfalakkal vetette körül, és egy palotát is berendezett, ami lehetővé tette, hogy a várat innentől fogva reprezentatív célokra is használják. Ennek köszönhetően 1335 nyarán Trencsén falai között dolgozták ki I. Károly magyar uralkodó, Nagy Kázmér lengyel király, illetve Luxemburgi János cseh király küldöttei a Lengyelország és Csehország közötti ellenségeskedés megszüntetésének feltételeit. Megállapodásuk komoly mérföldkő volt az év őszén megrendezésre kerülő visegrádi hármas királytalálkozó felé vezető úton.

A diplomáciai összejöveteleken túl ugyanakkor a vár királyi és főúri lakodalmaknak is otthont adott a 14–16. század folyamán. Itt jegyezte el Nagy Lajos királyunk Mária nevű lányát Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi Mátyás a cseh Podjebrád Katalint, de innen ment férjhez Szapolyai Borbála is I. (Jagelló) Zsigmond lengyel királyhoz.

Szapolyai Borbála annak a Szapolyai Istvánnak volt a leánya, aki 1477-ben 15 ezer forintért zálogba vette Trencsént Mátyás királytól. A nádori méltóságig emelkedő Szapolyai komoly védelmi fejlesztéseket hajtott végre a váron, ennek részeként kettős felgyűrűt húzatott fel, közötte mély szárazárkokkal. A török elleni harcokban ejtett foglyaival pedig kutat ásatott, melyhez legenda fűződik. A hagyomány szerint ugyanis a vár ura az egyik portyája után a rabláncra fűzött oszmánok között egy Fatime nevű lánnyal tért haza, akit aztán udvarhölgyként a feleségének ajándékozott. Fatimének azonban volt egy jövendőbelije, Omár bég, aki szerette volna kiváltani rabságban lévő szerelmét. A tehetős Szapolyai Istvánnak a váltságdíjként felajánlott pénz nem kellett, viszont ígéretet tett a fiatal bégnek arra, hogy amennyiben a vízhiányban szenvedő várban sikerül vizet fakasztania, visszakapja a hajadont. Omár ezután a krónikák szerint ezerszáztizennégy napon át ásta a vár sziklájába vájt kutat, mire vizet talált, az erősség kevély ura pedig betartotta a neki tett ígéretét, és az új kút fejében szabadon engedte Fatimét. A várkút e história nyomán a „Szerelmesek kútja” nevet viseli.

Az 1412-ben szabad királyi városi címet nyert település stratégiai jelentőségét a hódoltság korában is megtartotta. Az 1526-os mohácsi csatavesztés után Perényi Péter koronaőr a törökök elől ide menekítette a Szent Koronát, amelyet közel egy évszázaddal később szintén e vár falai között őriztek, mivel az 1621–22 fordulóján Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, illetve II. (Habsburg) Ferdinánd magyar király között megkötött nikolsburgi béke értelmében Bethlen Gábor a tulajdonában lévő uralkodói fejékszert átadta II. Ferdinándnak.

A három részre szakadt ország másfél évszázada során Trencsént a császáriak, a törökök, az erdélyi fejedelmek, de még Bocskai István hajdúi is ostromolták. Hadi szerepe a Rákóczi-szabadságharc leverését követően szűnt meg. A 18. század végén az osztrák katonaság elhagyta, az 1790-es nagy trencséni tűzvész után pedig a falai pusztulásnak indultak. Romjai tulajdonjogát 1905-ben a város kapta meg, és az 1950-es években kezdődött el a műemléki épület helyreállítása, ami azonban teljes mértékben napjainkra sem fejeződött be.

A Rákóczi-szabadságharc döntő ütközete

A Trencsén falainál megvívott számos ostrom és ütközet közül kétségkívül kiemelkedett az 1708. augusztus 3-án lezajlott csata, amely a Rákóczi-szabadságharc egyik legjelentősebb összecsapása volt.

A szabadságküzdelem 1703-ban többek között azért robbant ki, mert a törökök hazánkból történő kiűzését követően a bécsi udvar Magyarországon olyan politikát folytatott, amellyel jóformán a hazai társadalom egészét maga ellen fordította. Az elégedetlenkedők élére az a II. Rákóczi Ferenc állt, akinek a felmenői között több erdélyi fejedelem is volt. A felkelők helyzetét kezdetben segítette, hogy az osztrák erők többsége nyugaton, az 1701-ben kitört spanyol örökösödési háborúban volt lekötve. 1704-ben azonban a második höchstädti csatában az egyesült angol–holland–osztrák hadak a konfliktus menetét megváltoztató vereséget mértek a francia–bajor hadseregre, így a Habsburgoknak idővel lehetőségük nyílt mind nagyobb csapattesteket a magyar szabadságharc leverésére vezényelni.

A trencséni Szalavszky Gyula tér. Forrás: Balatoni Múzeum, Keszthely

1708 nyarán Rákóczi az Eger mellett gyülekező hadaival nyugati irányba indult el. A fejedelem vezette kuruc fősereg június derekán kezdte meg az előrenyomulását a Vág folyó felé. Azt követően azonban, hogy a Morvaországban portyázó magyar erők július végén vereséget szenvedtek a császáriaktól, Rákóczi nem folytatta az útját nyugatnak, hanem a haditanács nyomására a már hosszabb ideje ostromzár alatt álló Trencsén bevételére indult. Az osztrákok is a város mellett gyülekeztek, hogy erősítést és utánpótlást juttathassanak a kurucok által szorongatott településnek.

A Rákóczi-szabadságharc hadtörténetével foglalkozó jeles történetíró, Markó Árpád szerint Rákóczi serege nagyjából háromszoros túlerőben volt, mivel a 14-15 ezer emberével szemben hozzávetőlegesen 5200 császári katona vette fel a harcot, Siegbert Heister, illetve Pálffy János tábornokok parancsnoksága alatt. A nagy erőfölény ellenére az augusztus 3-án lezajlott csata mégis vereséggel végződött, méghozzá a kurucok határozatlanságának és szervezetlenségének következtében. Lovasságuk előbb megindult a császáriak ellenében, majd mégis visszafordult, mire utóbbiak általános támadást indítottak. A káoszt tetézte, hogy Rákóczi a tartalékok közül a harctérre sietett, bízva abban, hogy a személyes jelenléte megfordíthatja az ütközet menetét. Lova azonban egy árokban megbotlott és a nyakát szegte, a fejedelmet a földre vetve magáról. Rákóczi túlélte ugyan az esést, ám az emberei között elterjedt a halálhíre, mire a teljes hadsereg bomlásnak indult, a tüzérséget hátrahagyva fejvesztett menekülésbe fogott, miközben sorait a császári lovasság tizedelte.

A vereség hatása katonailag és morálisan is számottevő volt. Egy sor kisebb-nagyobb kuruc egység pártolt át a továbbiakban az ellenséghez, míg a területveszteséget illetően a császáriak kezére került Nyitra, valamint az ősz végére a Garam menti bányavárosok, melyek a kuruc hadiipar és pénzverés központjai voltak. Maga Rákóczi az emlékirataiban úgy fogalmazott, hogy a trencséni vereségnél „gyalázatosabb, nyomorúságosabb és következményeiben gyászosabb csatavesztés sohasem volt.” A trencséni vereség megpecsételte a fejedelem szabadságharcának sorsát, amit három évvel később a szatmári béke zárt le.

Trencséni képeslap a boldog békeidőkből. Forrás: Balatoni Múzeum, Keszthely

Felhasznált irodalom

Czigány István: Rendi felkelés Magyarországon – A Rákóczi-szabadságharc. In: Mészáros Kálmán (szerk.): Magyarország hadtörténete. II. kötet. Budapest, 2020, Zrínyi Kiadó, 447–484.

Fekete Nagy Antal: Trencsén vármegye. Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. IV. kötet. Budapest, 1941, Magyar Tudományos Akadémia.

Karácsonyi János: Trencséni Csák Máté nádorsága. Századok, 1883/5. füzet, 398–401.

Károlyi János: A trencséni vár. (A vár története s nevezetességei). Trencsén, 1910, Sándor Ferenc.

Krasznyánszky Károly: Trencsén szab. kir. város és vára vázlatos leírása. Trencsén, 1893, Gansel Lipót.

Markó Árpád: Magyarország hadtörténete. Budapest, 1943, Országos Közoktatási Tanács.

Nagy Iván: A Csák nemzetség. Első közlemény. (Egy pecsétrajzzal). Turul, III. kötet. Budapest, 1885, Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, 49–57.

Pór Antal: Trencsényi Csák Máté (1260–1321). Budapest, 1888, Magyar Történelmi Társulat.