Majakovszkij három halála

Dr. Hahner Péter

Ki ne ismerné a régi szovjet viccet? „Tudja, melyek voltak Vlagyimir Majakovszkij szovjet költő utolsó szavai az öngyilkossága előtt?” „Nem, melyek voltak?” „Elvtársak, ne lőjetek!”

A sztálinista Szovjetunióban valóban kivégeztek vagy agyonkínoztak több költőt és művészt – és még többet a nem művészek közül. Érthető, ha a harminchat éves, nagy darab, hangos és életerős Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij váratlan halála gyanakvást keltett az orosz társadalomban. Ebben az esetben azonban a politikai rendőrség ártatlan volt, a költő valóban sajátkezűleg vetett véget az életének.

Vlagyimir Majakovszkij 1924-ben. Fotó: Sovfoto / Universal Images Group / Getty Images

Az első halál

A költőt csak a szovjet propaganda tüntette fel a rendszer bivalyerős, magabiztos, lelkes támogatójának. Valójában számtalan pszichológiai problémával és kisebbrendűségi érzéssel küszködő, lelkibeteg személyiség volt. Újra meg újra eljátszadozott az öngyilkosság gondolatával, verseiben többször emlegette, s kétszer sikertelenül meg is kísérelte. 1930 elején már távolról sem hitt olyannyira az új rendszer felsőbbrendűségében, ahogy ezt korábbi verseiben hirdette. A kommunista Szovjetunió hatóságainak nem volt szükségük egy született lázadóra, a kritikusok kispolgári individualizmussal vádolták és „útitárs írónak” nevezték. Drámája megbukott, életmű-kiállítására egyetlen tekintélyesebb személyiség sem volt kíváncsi, a Sajtó és Forradalom című magazin kiadója pedig kitépette arcképét a frissen kinyomtatott lap ötezer példányából, mielőtt az olvasókhoz kerülhetett volna. A verseiben magasztalt szovjet útlevelet már megtagadták tőle, s amikor legújabb szerelme, a Nórának becézett Veronika Polonszkaja színésznő nem volt hajlandó azonnal otthagyni férjét a kedvéért, a költő 1930. április 14-én, egy heves veszekedés után szíven lőtte magát.

Az öngyilkosságra fényes nappal, egy lakásban került sor, ahol a szomszédok azonnal összeszaladtak a dörrenésre és Polonszkaja segélyhívó kiáltásaira. 2005-ben, a történtek után hetven évvel Moszkvában egy 600 oldalas kötetben adták ki Nyikolaj Ivanovics Jezsov, a sztálinista terror rettegett belügyi népbiztosának hagyatékában talált dokumentumokat, a Majakovszkij halálával kapcsolatos jelentéseket, jegyzőkönyveket és emlékiratokat. Az öngyilkossághoz semmi kétség sem férhetett.

A halott agya

Pár órával Majakovszkij öngyilkossága után nem csak fénykép és halotti maszk készült a költőről. Megjelent az Agykutató Intézet vezetője is, és kollégáival hozzálátott a holttest agyának eltávolításához. Ezt az intézetet pár évvel korábban alapították, s az volt a feladata, hogy feltárja a tehetséges személyiségek zsenialitásának materiális alapjait. Eredetileg Lenin agyának vizsgálata céljából hozták létre, Oskar Vogt német neurológus vezetésével. A bolsevik vezető agyát formaldehid és alkohol keverékében helyezték el, négy részre vágták, majd valamennyit 7500 vékony szeletre. Nagy csalódást okozott, hogy Lenin agya „csak” 1340 gramm volt – az átlagos agy ugyanis 1300 és 1400 gramm közötti. Vogt utódai ezt a tényt azzal ellensúlyozták, hogy Lenin agya „összetettségét” próbálták rendkívülivé nyilvánítani tíz éven át készített, 153 oldalas, szigorúan titkos jelentésükben. Sztálin 1936-ban elolvasta a jelentést, s gyorsan feloszlatta az intézetet. 1930-ban Majakovszkij esete is fejtörést okozott a „tudósoknak”, mert a nagy darab költő agya 1700 grammos volt – sokkal súlyosabb a kis termetű Leninénél. (A különös intézet által megvizsgált holttestek közül a legnagyobb agya állítólag Turgenyevnek, az írónak volt: két kilót nyomott.)

A második halál

Majakovszkij múzsája, szeretője és pártfogója, Lilja Brik az öngyilkosság után öt évvel egy levélben meggyőzte Sztálint arról, hogy a Szovjetuniónak ápolnia kell a költő emlékét. Egyik napról a másikra kikiáltották a legnagyobb szocialista realista költőnek, városokat, utcákat, tereket neveztek el róla, a festők arcképeit, a szobrászok pedig a szobrait készítették el. A könyvesboltok tele lettek gondosan megválogatott verseinek gyűjteményeivel, lakóházát pedig múzeummá alakították át. Számtalan oktatási és közművelődési intézmény vette fel a nevét. Ahogy Borisz Paszternak, Majakovszkij egykori barátja megfogalmazta: „Erőszakkal ránk kényszerítették, mint a burgonyát Nagy Katalin idején.”

Ő nevezte a történteket „Majakovszkij második halálának, amelyről ő már nem tehetett.” A hisztérikus, zavaros fejű, s nem egyszer embertelen intézkedéseket is támogató személy, akiről azonban ellenfelei is elismerték, hogy „született költő”, ezzel el is tűnt. A helyén pedig megjelent a kommunista dalnok, aki pionírok és komszomolisták ezrei előtt zengi teli torokból a szovjet rendszer dicséretét.

A harmadik halál

Amikor 1955 és 1961 között kiadták 13 kötetben összegyűjtött műveit, a kötetek példányszáma 200 000 volt. A 2014-ben megjelent új életműkiadás első két kötete viszont mindössze 600 példányban jelent meg. Bengt Jangfeldt, Majakovszkij életének és műveinek svéd kutatója így foglalta össze a történteket:

„Amikor a Szovjetunió elbukott, vele bukott Majakovszkij is – súlyosan, ahogy az emlékművek szoktak összeomlani forradalmak idején – dacára annak, hogy szovjet olvasók nemzedékeit tömték a verseivel. Bár sok szempontból maga is áldozat volt, a legtöbb orosz a gyűlölt társadalmi rendszer képviselőjének tekintette. Hogy nem csak dicshimnuszokat írt Leninhez és a forradalomhoz, hanem az orosz nyelv számos legszebb szerelmes költeményét is, ezt csak kevés ember ismerte el. Amikor az irodalmi hierarchiát átalakították a Szovjetunió bukása után, Majakovszkij ugyanúgy eltűnt az iskolai tantervekből, mint a könyvesboltok polcairól. Ez volt az ő harmadik halála, és ezért sem volt okolható.”