Film-történelem
Hosszú jegyesség
A legszebb film az első világháború következményeiről
Dr. Hahner Péter
Jean-Pierre Jeunet: Hosszú jegyesség (Un long dimanche de fiançailles), 2004. Francia–amerikai, színes, szinkronizált film, 133 perc
A rendezőre kezdetben csak a szürreális, fantasztikus filmek kedvelői figyeltek fel, amikor elkészítette Delicatessen (1991), Elveszett gyermekek városa (1995) és Alien 4. – Feltámad a halál (1997) című, meglehetősen sötét és nyomasztó filmjeit. Majd 2001-ben kirobbanó sikert aratott Amélie csodálatos élete című, vidám, költői hangulatú, realista környezetben játszódó szerelmi történetével. Ezután pedig filmet rendezett Sébastian Japrisot hazánkban is megjelent regényéből, a Hosszú jegyességből, melyet 2004-ben adott ki a Konkrét Könyvek Kft. A szerző fordulatos krimijeiről vált híressé, s ezúttal is egy rendkívül bonyolult, rejtélyes történetet olvashattunk tőle: hogyan találja meg kiterjedt nyomozás után egy francia lány az első világháború poklában elveszített szerelmét.
A film moziplakátja. Forrás: Wikipédia
Jeunet különleges alkotást hozott létre, amely egyszerre háborús film, szerelmes film és egy tekervényes nyomozás története. Mintha előző filmje, az Amélie… álmodozó és fantáziadús hősnőjét (aki ezúttal a Mathilde névre hallgat) áthelyezte volna az olyan realista háborús filmek világába, mint a Ryan közlegény megmentése. Csak éppen Amélie gyenge volt és határozatlan, Mathilde pedig mozgáskorlátozottsága mellett is erős, határozott és találékony. A cselekmény szerint ugyanis Mathilde besorozott kedvese, Manech nem bírja tovább a háború szörnyűségeit, és belelövet a kezébe, abban a reményben, hogy elhagyhatja a lövészárkokat. A francia hadvezetés azonban példát kíván statuálni, és négy másik, öncsonkításért elítélt katonával együtt hősnőnk kedvesét is kiteszik a frontvonal elé, a német és francia lövészárkok közé, a senki földjére. Manech ezután eltűnik, Mathilde viszont eget-földet megmozgat a háború után, hogy a nyomára akadjon.
A történészt leginkább az aprólékos történelmi hűség nyűgözi le ebben a filmben. A rendezőnek sikerült felidéznie a lövészárkok, kórházak és bordélyházak rettenetes világát, a katonák szenvedéseit, a szuronnyal vívott öldöklés kegyetlenségét és a vezérkar embertelenségét. A másik felidézett színhely az 1920-as évek elejének Párizsa. Nem csak láthatjuk a régi Vásárcsarnokot, az 1936-ban lebontott Trocadero-palotát és a Montmartre szélmalmait, de a szereplők úgy mozognak ebben a világban, mintha valódi lenne. Hitelesek a berendezési tárgyak, a ruhák, a hajviseletek, s a mai Musée d’Orsay-ban természetesen még vonatok pöfékelnek. Elképesztő tömeg kavarog a párizsi Opera bulváron – s a rendezőnek még arra is volt gondja, hogy néhányan a régebbi korok öltözékeit viseljék, hiszen ma is sokan járnak régebbi ruhákban. Az utcai zajok is mások: amikor a szereplők zavartan hallgatnak egy konyhában, odakintről nem autók zaját hallják, hanem természetesen madárcsicsergést és gyermekzsivajt.
A kor aprólékos felidézésének, az egymásba fonódó, s mégis gyorsan pergő cselekményszálaknak, valamint a mélységesen megrázó drámai jeleneteknek köszönhetően a nézők aligha tudják kivonni magukat a rendezés hatása alól. Egyre jobban érdekelni kezdi őket minden megragadó történet legfontosabb kérdése: vajon mi lesz a vége? A kiváló színészek közül valószínűleg a nők emlékezetes játékára fogunk legtovább emlékezni, Audrey Tautoura, Jodie Fosterre és Marion Cotillard-ra, akik különböző módon próbálják feldolgozni szívszorító veszteségeiket. De kiváló alakítást nyújtanak a kisebb szerepekben a férfiak is, Gaspard Ulliel, Dominique Pinon, Jérôme Kircher és Tchéky Karyo, valamint a nyomozó szerepét játszó Ticky Holgado, aki nem érhette meg a film bemutatását.
Roger Ebert amerikai filmkritikus szerint „a film vizuálisan olyannyira élvezetes, hogy csak a háború szörnyűségei tartják vissza attól, hogy örömteli felhőkön lebegjen.” A filmbarátok örülhetnek a számtalan finom utalásnak híresnél híresebb filmekre. Az emléktárgyakkal teli doboz az Amélie csodálatos élete, a biciklis postás a Kisvárosi ünnep, a lövészárkok feletti kameramozgás A dicsőség ösvényei, a zenélő óra a Pár dollárral többért, a halott katona bakancsa pedig a Nyugaton a helyzet változatlan című filmeket idézi. Még egy különös „előreutalást” is találhatunk. A Tina Lombardi szerepét játszó Marion Cotillard kijelenti: „Nem bánok semmit sem!”, s három év múlva ő alakította Edit Piaf szerepét egy életrajzi filmben.
A filmet 2005-ben Oscar-díjra jelölték a legjobb operatőri munka és a legjobb látványrendezés kategóriákban. Egyiket sem kapta meg. Az alkotókat azonban bőven kárpótolhatta az amerikai filmkészítők, a chicagói filmkritikusok, a Dallas-Fort Worth-i, Kansas City-i, vancouveri, St. Louis-i és floridai filmkritikusok díja, az Edgar Allen Poe-díj, a Lumière-díj és nem kevesebb, mint öt César-díj. Egyedül Korzikán nem aratott sikert, ahol mélységes felháborodást okozott, hogy a film egyik gyáva hőse a szigetről származott. Maga a rendező is kénytelen volt mentegetőzni, és nyilvánosan kijelenteni, hogy ez hiba volt, hiszen a korzikaiak inkább a bátorságukról híresek.
