1848. Az első népképviseleti választás Magyarországon

Dr. Nánay Mihály

A rendi követválasztások után lépjünk eggyel tovább és ismerjük meg a polgárivá váló Magyarország választójogát, választásait.

Az 1848-as „törvényes forradalom” nyomán Magyarország története során először, 1848 nyarán, népképviseleti alapon ült össze az országgyűlés. Bár a követek jelentős része (mintegy egynegyede) megegyezett az utolsó rendi országgyűlés résztvevőivel, a változás mégis óriási volt. A rendi világban – ahogy arról az előző videóban beszéltünk – valamilyen kiváltság (leginkább a nemesi származás) alapján juthatott valaki képviselethez. A népképviselet viszont azt jelentette, hogy lényegében senki sincs kizárva a politikai életből, nem kiváltságosok, hanem a teljes nép bír képviselettel, azaz nincsen semmilyen változtathatatlan származási korlát. Persze a közgondolkodás ekkor még nem tudta elképzelni, hogy valóban mindenki szavazhasson. Így tehát a választójog gyakorlását bizonyos korlátokhoz, azaz cenzushoz kötötték. 1848-ban jövedelmi határt – azaz vagyoni cenzust – szabtak, vagy értelmiségi foglalkozást – műveltségi cenzus – vártak el. Mivel viszonylag alacsony vagyoni cenzust határoztak meg (legalább negyed telek), ezért a szegényebb nemesek is megtarthatták korábbi követválasztó jogukat, de biztos ami biztos, a törvény minden korábban választójoggal bíró személy számára garantálta a választójogot továbbra is, tehát akár egy egynyolcad telekkel bíró nemes is szavazhatott, hiába nem ugrotta meg az elvárt vagyoni cenzust. A korszakban még nem merült föl a női választójog gondolata, így összességében a 20 éves kort betöltött férfi lakosság mintegy negyede jutott választójoghoz. Ez ekkor Európa legszélesebb választójoga volt (kb. 10 %). A cenzus ellenére óriási különbség volt a korábbiakhoz képest, hiszen innentől kezdve ha például egy parasztgazda elérte a vagyoni cenzust, akkor szavazójoghoz juthatott, azaz valóban nem volt belőle kizárva, mint korábban a rendi alapú joggyakorlásból.

Fontos fogalomként jelent meg a passzív választójog, azaz a választhatóság is. Napjainkban egyértelmű, hogy a választójog és a választhatóság megegyezik, azaz mindenki aki választójoggal bír, egyben választható is. Ez azonban korábbi korokban nem volt egyértelmű. 1848-ban például a képviselőjelöltséghez magyar nyelvtudás és legalább 24 éves életkor volt szükséges. Mindennek megfelelően választották meg az első népképviseleti országgyűlést. A képviselők 72 %-a nemes volt, a választók tehát elismerték, hogy a politikához ez a réteg „ért a leginkább”, ugyanakkor mintegy egynegyed részben polgári és értelmiségi képviselők is részt vettek a képviselőház munkájában. A parasztság és a papság csak színezőelemként jelent meg a képviselők sorában. A főrendi ház reformjával egyelőre még vártak, hiszen a felsőbbik kamara működése más elveken nyugodott, az országgyűlés határozatképességét pedig a régi formájában működve sem zavarta.

A választást és választójogot szabályozó 1848:V. törvénycikk úgy rendelkezett, hogy az országot egyéni képviselői körzetekre osztják, méghozzá arányosan, hogy a választójog egyenlősége biztosított legyen, bár ez a gyakorlatban nem mindig tudott pontosan megvalósulni (a cél az volt, hogy kb. 30 000 választóra jusson egy képviselő). A ma általunk ismert, pártlistákra történő szavazás még egyáltalán nem létezett, így tehát a képviselők nem arányos választással, hanem többségi módon nyerték el mandátumaikat. Mai korunkkal szemben ugyanis a korabeli képviselők egy-egy helyen élő közösséget (választókerület) képviseltek, nem pedig egy országosan szervezett párt programját, illetve bizonyos világnézeteket (mint a mai pártok).

A törvény ugyanakkor bizonyos részleteket, különösen a lebonyolítás kapcsán, nem dolgozott ki részletesen: nem volt pontosan megszabva a választás időpontja (csak annyi, hogy az országgyűlés kezdete előtt legalább négy héttel tartsák meg). Ennek megfelelően az egyes körzetekben többnyire különböző napokon zajlott a szavazás. Ahol egy nap alatt nem végeztek, ott folytatódott másnap. A szavazás résztvevőiről a törvényi előírásnak megfelelően névjegyzéket készítettek, megvizsgálva, hogy kik felelnek meg az előírt cenzusnak. Érdekes, hogy nem mindenki igyekezett a listára fölkerülni, sokan tartottak tőle, hogy például katonaállítási célra fogják használni a névsorokat, így inkább nem jelentkeztek. A voksolás helyszíne a választókörzet központja volt, ide jöttek el a körzet többi településének szavazói is, kortesvezéreik vezetésével. Az említett kortesvezérek a korábbi hagyományoknak megfelelően ezúttal is az etetés-itatás módszerét alaposan felhasználva igyekeztek a kellő szavazatszámot biztosítani. A választás rendszerint nyíltan zajlott, az egyes községek csapatosan érkező szavazói kinyilvánították akaratukat, hogy melyik jelöltet támogatják, nevüket pedig fölírták az adott jelölt jegyzőkönyvére, ami később az országgyűlésen való részvételkor a jelölt igazolása is volt. Sejthetjük, hogy e szavazási módszer jónéhány esetben akár erőszakosabb összecsapásokig is vezethetett az ellenkező jelöltek támogatói között. Az összes mandátum mintegy 60 %-a közfelkiáltással dőlt el, azaz a választás kezdetén összegyűlt szavazók egyhangúan támogattak egy jelöltet, így nem került sor szavazásra. Ha viszont legalább tíz választó másik jelöltet nevezett meg, akkor rendes módon megtartották a szavazást.

Az 1848 nyarán lebonyolított választások abban a tekintetben is vízválasztót jelentenek, hogy a
magyarországi voksolás párhuzamosan zajlott az erdélyivel, így eredményeként 1848. július 5-én,
amikor István nádor megnyitotta az első népképviseleti alapon összeült magyar országgyűlést, a 377
magyarországi követ mellett ott ült a padsorokban 73 erdélyi képviselő is, ezzel végre megvalósítva a
rég óta várt Uniót.