Forradalom és ellenforradalom

Választási variációk, 1918-1920

Dr. Nánay Mihály

A mai alkalmunk témája ugyan egy szűk időszakot ölel föl, de az ország e két év alatt három rendszerváltást is átélt, ráadásul a viharos idők egyik kiemelt kérdése volt a választójog.

1918. október végén az első világháborúban vereséget szenvedett az Osztrák–Magyar Monarchia. Az elhúzódó háború óriási áldozatokat követelt az országtól. Nem csak a fronton harcoló katonák tömegei estek el, hanem a hátország is egyre inkább nélkülözött. Így nem meglepő, hogy októberre az elégedetlenség sztrájkok és utcai megmozdulások formájában tört elő. A nyomásnak engedve az uralkodó Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké, aki programjában számos más reform (pl. földreform) mellett a választójog radikális kiszélesítésére is ígéretet tett. A döntés azért is volt időszerű, mert a választójog követelése újabb, nehezen elhárítható érvvel gazdagodott: ha a haza a kötelességek terén számít akár az életüket is adó polgáraira a lövészárkokban, akkor különösen tarthatatlan, hogy a frontot megjárt katonák a jogok terén mégis híján legyenek a választójognak.

Jelezve a kérdés jelentőségét, a köztársaság kikiáltása után a Károlyi-kormány az 1918:I. néptörvényt a választójognak szentelte. Ebben valóban példátlan bővítés történt: választójogot kapott minden 21 évnél idősebb írni-olvasni tudó férfi és a 24 évnél idősebb írni-olvasni tudó nők is. Ezáltal a szavazásra jogosultak aránya mintegy 50 %-ra emelkedett. Fontos, hogy a választójog titkos volt, tehát a dualizmuskori nyílt választások hagyományával is szakítottak. A törvény értelmében azonban a megszerzett joggal sajnos nem élhettek az új választók, ugyanis a kormány többször is elnapolta a választás kérdését. A végül kihirdetett időpontot pedig már nem élte meg rendszer, mivel március közepén megalakult a kommunista Tanácsköztársaság. További figyelemre méltó ellentmondás volt, hogy a demokratikus jogok szélesítését ígérő kormány valójában egyáltalán nem bírt demokratikus legitimációval, semmilyen választás vagy népszavazás nem erősítette meg a hatalmát – így kérdés, hogy mennyire nevezhető demokratikusnak a korabeli berendezkedés. Tulajdonképpen maguk is tartottak a választástól, hiszen számítani lehetett rá, hogy a népszerűségét gyorsan veszítő kormánnyal szemben bal- vagy jobboldali erőkre fognak szavazni az újdonsült választópolgárok. Lényegét tekintve tehát, bár a szabályozás igen előremutató volt, hasonlóan a két korábbi választójogi törvényhez, ez is papíron maradt.

Különösen visszatetsző volt a Tanácsköztársaság választójoga. A tanácsköztársasági alkotmányban rögzítették, hogy választók és választhatók „mindazok, akik tizennyolcadik életévüket betöltötték és a társadalomra hasznos munkából élnek”, ugyanakkor kizárták a választójogból a tőkéseket, „elnyomókat” vagy éppen a papokat. Túl a szabályozás antidemokratikus mivoltán a tanácsköztársasági választások többszörösen is a demokrácia karikatúráját jelentették. Egyfelől minden körzetben egyetlen lista „közül” lehetett választani, ráadásul vidéken többnyire nyíltan történt a szavazás, ami bőven adott okot a visszaélésekre, persze városi körzetekben is előfordultak durva atrocitások. Bár a nők elvileg kaptak választójogot, gyakorlatilag a többség nem mert élni vele – számos helyen pedig előfordult, hogy nem is engedték őket szavazni. A legvisszatetszőbb mégis az volt, hogy a Tanácsok Országos Gyűlésének küldötteiről nem a választók döntöttek közvetlenül, hanem többszörösen közvetetten állt össze a lista (a települési, járási és megyei tanácsokat közbeiktatva), így a hatalom gondoskodni tudott a számára megfelelő küldöttek kijelöléséről, függetlenül a választás eredményeitől. Nem mellékes gond volt, hogy a vidéki szavazatok sokkal több „szűrőn” mentek keresztül. A falusi tanácsok küldhettek a járási tanácsokba képviselőket, csak úgy, mint a városiak. Ugyanakkor a városiak a megyei és országos tanácsokba is delegáltak küldötteket, míg a falusiak csak a járási tanácsokból léphettek a megyei tanácsokba, majd onnan az országos szintre. Ennek eredményeként a városi szavazatok legalább négyszeres súllyal érvényesültek, így erősen plurális választójog valósult meg. Lényegileg tehát a Tanácsköztársaság választójoga és az áprilisban tartott választás egy demokratikus színjáték volt, ami minden valódi következményt nélkülözött.

A Tanácsköztársáság bukása után néhány nappal Budapesten ellenforradalmi kormány vette át a hatalmat. Nyilvánvaló volt, hogy bármiféle konszolidáció alapja egy legitim vezetés megteremtése volt, ráadásul a világháborúban győztes hatalmak is ezt várták Magyarországtól. Az új vezetés feladata volt tehát a népakaratot valóban leképező választások megtartása. Ennek érdekében igen széles választójogot léptettek életbe rendeleti úton – hiszen legitim országgyűlés még nem létezett a korban. A szabályzás értelmében minden 24 év fölötti férfi szavazójoggal bírt, míg a nők esetében az írni-olvasni tudást is feltételként szabták. A háborús idők következménye, volt, hogy a legalább 12 hétig harctéri szolgálatot teljesítő katonák 24 éves koruk előtt is élhettek a szavazójoggal. Érdekes módon a passzív választójog elkülönült az aktív választójogtól: csak a 30 éves kort betöltött polgárok voltak képviselővé választhatók. A rendelet titkos választójogot írt elő az egész országban.

Az 1919 őszén elfogadott választójog korszakhatárt képez a magyar történelemben. Bár az 1920. januárban tartott választást beárnyékolják a kampány során elkövetett durva atrocitások, melyek a szociáldemokrata párt visszalépését eredményezték, ez mégsem a választójogi szabályozás hiányossága. Valójában ez volt a magyar történelem első, ténylegesen titkos választása, amely általános választójogot léptetett életbe, továbbá a nők számára is biztosította a választáson való részvételt. Érdekes összehasonlítás, hogy olyan nyugati országokban, mint Franciaország, Olaszország vagy Svájc is csak évtizedekkel később jelent meg a női választójog, így tehát e téren Magyarország kifejezetten modern szabályozást léptetett életbe. Szintén érdekes szempont, hogy mindezt egy ellenforradalmi kormány rendelte el, így tehát az általános is titkos választójogot nem a korábban e kérdést zászlajára tűző baloldali mozgalmak, hanem egy jobboldali kormány vezette be Magyarországon.