Választójog és választás a megszállt Magyarországon

1944-1945

Dr. Nánay Mihály

1944-ben negyed század elteltével ismét megszakadt a magyar alkotmányosság jogfolytonossága. Az ország előbb német megszállás alá került, melynek nyomán a megszállók radikálisan átalakították a magyar belpolitikát (lényegileg rendszerváltást végrehajtva), majd a sikertelen októberi kiugrási kísérlet után kezdetét vette a nyilas diktatúra. Mindezzel szemben 1944 szeptemberétől kezdve a szovjetek kelet felől fokozatosan egyre nagyobb területet szálltak meg az országból. Sztálin szükségét érezte, hogy a németek oldalán szívósan kitartó nyilas Magyarországgal szemben politikai eredményt elérve felmutathassa az új, „demokratikus” Magyarországot. Az ország keleti, már szovjetek által elfoglalt területein létrejövő államnak természetesen szüksége volt legitimációra, így 1944 decemberében szovjet közreműködéssel választásokat tartottak. Az időpont több szempontból sem volt alkalmas komolyan vehető választások megszervezésére. Egyfelől az országnak még csupán egy kisebb része állt szovjet fennhatóság alatt, az infrastruktúra pedig romokban állt. A besorozott, alakulatukban harcoló katonák nem tudtak szavazni, ráadásul a világháború fő frontja eközben az ország területén húzódott, a Budapest körüli ostromgyűrű még be sem zárult a választás idején. A pálya a Moszkvából szervezetten és felkészítetten hazatérő kommunistáknak lejtett. Az éppen csak szerveződőfélben lévő vagy éppen Budapesten ragadt polgári politikusokkal szemben a kommunista jelölteket szovjet járművek szállították a különböző településekre, programot is nekik volt lehetőségük hirdetni. A választásoknak nem voltak kidolgozott szabályai sem, hanem a helyben alakult – és többnyire kommunista befolyás alatt álló – Nemzeti Bizottságok szervezték meg. Jelöltet legtöbb esetben csak a kommunista párt tudott állítani, akit a helyiek többnyire nem is ismertek. A választás napján a település központjában összegyűlve a titkosság és arányosság minden kellékét nélkülözve, közfelkiáltással szavaztak. A közfelkiáltás egyébként régtől fogva kedvelt eszköz volt az esetleg kellemetlen mennyiségű ellenszavazat, vagy általában a választás eredményének elfedésére. Ezek után az Ideiglenes Nemzetgyűlés helyszínére érkező politikusok bemondással jelezték, hogy mely párt képviseletében érkeztek – így akár előfordulhatott olyan helyzet is, hogy valakit kisgazdaként választottak meg a településén, de Debrecenben már a kommunista párt soraiba ült be. Ezek után nem is csoda, hogy a képviselői helyek majd’ 40 %-át érte el a Horhty-korszakban betiltott és Magyarországon szinte teljesen megsemmisült kommunista párt. Az anomáliát még Gerő Ernő is elismerte, mondván: „Ami a kommunista képviselők hányadát illeti, minden bizonnyal elgaloppíroztuk magunkat. Ennek részben az az oka, hogy előre siettünk, részben pedig az, hogy a helyi elvtársak túlzásba estek.” Mindennek ellenére az Ideiglenes Nemzetgyűlés azt a funkciót, ami miatt létrehozták, ellátta. Azaz a szövetséges hatalmak partnereként létrejött egy látszólagos legitimitással bíró magyar hatalmi központ, mellyel fegyverszünetet köthettek és a még 1945 áprilisáig a harcot folytató nyilas Magyarországgal szemben a magyarok hivatalos képviselőjeként ismerhették el. Bár a háborús keretek között nem volt lehetőség sokkal tisztább választások megtartására, mégis fontos hangsúlyozni, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés arányai legkevésbé sem álltak összhangban az ország lakosainak valós véleményével.

A háború lezárultával megnyílt a lehetőség végre egy valóban jogszerű, demokratikus és széles legitimációt biztosító választás megtartására. Ez különösen is szükséges volt, hiszen az új politikai erők nem csak új kormányt, hanem teljesen demokratikus rendszert is ígértek, melyhez elengedhetetlen volt a széles alkotmányos bázis. A kommunista párt valójában persze már ekkor is csak taktikai okokból fogadta el a demokratikus elveket, hosszabb távon a diktatúra bevezetését tűzte ki célként. Az újonnan megalkotott 1945-ös választójogot a magyar történelem addigi legdemokratikusabb szabályzásaként szokták említeni. Kétségtelen, hogy mindenfajta, korábban létező cenzust eltörölt, így nevezhető általánosnak, és a Horthy-korszak végén megvalósuló titkosság is természetszerűen megmaradt. A szavazatok egyenlősége is megvalósult, ugyanis arányos, (választókerületi) listás választást írtak elő, ahol 12 000 szavazat ért egy mandátumot. Jobban megvizsgálva azonban komoly kételyek is felmerülhetnek. Kizárták a választójog gyakorlásából a betiltott, szélsőjobboldalinak minősített szervezetek tisztséget viselő tagjait (ilyen például a nyilasok mellett a Horthy-korszak kormányzópártja /Magyar Élet Pártja/, de a Vitézi Szék és például a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete is), ami a korabeli indulatok közepette érthető, de mégis számos magyar álampolgárt fosztott meg választójogától. Ennél is visszásabb, hogy etnikai alapú kizárásról is rendelkezett a törvény (azaz etnikai alapon diszkriminált): a százezres lélekszámú németség (a magukat németnek vallók) a kollektív bűnösség alapján nem szavazhatott – ez a döntés erős kétségeket vet föl a választójog általánosságát illetően. Bizonyos mértékben ráadásul a szavazatok egyenlősége is csorbult, ugyanis nem rendelkeztek az ún. töredékszavazatokról, így előfordulhatott, hogy egyes pártok lényegesen kevesebb szavazattal érnek el több mandátumot.

A választások lebonyolítása bizonyos mértékig már előre jelezte, hogy mire számíthat Magyarország, ugyanis sem a kommunisták, sem a szovjetek nem kívánták a véletlenre bízni az eredményt. A Kommunista Párt elérte, hogy a parlamenti választások előtt Budapesten tartsák meg a törvényhatósági választást, úgy okoskodva, hogy a fővárosban bizonyára a baloldali pártok fognak könnyű győzelmet aratni. Az országos parlamenti választások előtt pedig a budapesti győzelem a baloldali erők javára billentheti el az erőviszonyokat. Ennek érdekében a szociáldemokratákkal közösen indultak el, ám az októberben tartott fővárosi voksoláson meglepetésre a kisgazdák arattak abszolút győzelmet. Jobban meggondolva azonban ez mégsem volt annyira meglepő, hiszen a korábbi jobboldali pártokat betiltották, így a párt nélkül maradt szavazótömegek a kisgazdákra adták le szavazatukat. A helyzetet Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke próbálta meg azzal menteni, hogy nyomást gyakorolt a pártokra, hogy induljanak közös listán, előre elosztott (a baloldali pártoknak többséget biztosító) mandátumaránnyal, ám ez ellen a Kisgazdapárt tagsága föllázadt, valamint a nyugati hatalmak is tiltakoztak, így Vorosilov kénytelen volt tervétől elállni. Ezek után immár senkit sem lepett meg, hogy a Kisgazdapárt 1945 novemberében a szavazatok abszolút többségét (57 %) szerezte meg. A korabeli viszonyok következménye volt azonban, hogy egyedül nem vállalhatták a kormányzás felelősségét, így kommunistákkal, szociáldemokratákkal és parasztpártiakkal együtt kellett kormányt alakítaniuk. Rákosi választások másnapján mondott üzenete pedig már előre jelezte a várható következményeket: „Beszéltem Tildy Zoltánnal. Megmondtam neki, hogy ez nem a kisgazdapárt, hanem a reakció sikere.”