A Gyimesek
Három község két világ határán
Szerző: Főcze János
A mindössze 1159 méter magas Gyimesi-hágóra (vagyis a Fügés-tetőre) érve az emberen hamar egy másik világba lépés érzete uralkodik el. Gyimes a magyarországi látogatók számára is hívószó: az évente megrendezett tánctábor ropogtatástól (virtusmutogató legénytánc) és gardony (népi ütős hangszer) hangjától lüktető ritmusú, tánctól kigyúlt arcú mulatozókkal teli nyári estéi, a Keleti-Kárpátok lankás lejtői és a völgyben kanyargó Tatros csobogása, egy-egy rejtett, vad völgyecske nyugalma sokak számára személyesen megtapasztalt élmény. De mitől különleges e táj, és mitől érdekesek a lakói?
A Hidegségbe ömlő Jávárdi-pataka völgye. Dr. Fodor István felvétele
Még a hágón való átkelést megelőzően maradandó élményt nyújt a fehérre meszelt, nemritkán középkori, még a tatárok miatt fallal körülvett templomokat ölelő települések sorának látványa, amelyek jellegzetes székely kapuikkal és a hetvenes-nyolcvanas években épült, takaros kockaházaikkal sorjáznak az utak mentén. Néhol a jellegtelenebb épületek sorát régi stílusú parasztház töri meg, amelyben gyakran éppen tájház működik. Ötletesebbnél ötletesebb nevű vendéglők és kocsmák csalogatják az átutazót, aki hamarosan betérőként eszmél magára, és rendelés közben issza magába a különös tájszólást.
A csíkiak a gyimesiekkel szemben szerencsésnek mondhatják magukat: az alföldi embernek talán nem tűnik fel, de a hegyek közé szorított medencében nagyobb bizonyossággal várható, hogy beérnek a zöldségek és a gyümölcsök. A legendásan hideg reggelek ellenére jóval élhetőbb a vidék, mint az, ami a hágó túloldalán terül el. A települések mellett mezőgazdasági célra hasznosított területek, a hegyek oldalán erdő – a székelyek ott termelik a pityókát (vagyis a krumplit), ahol biztosan megterem, és úgy vágják az újkori eredetű közbirtokosságaik területein az erdőt, hogy annak legyen ideje visszanőni (legalábbis Gyimesből nézve).
A hágó túloldalán elterülő vidékhez viszonyítva a rend és a tervezettség birodalmának számító tájat éppen most hagyjuk el. Ahogy kilépünk a csíkiak ugyancsak messze földön híres, mindent befedő reggeli ködéből – ami a csángók vidékén a rossz nyelvek szerint azért fogy el, mert a hegyi emberek még azt is megisszák –, a tetőgerinc már nem fogja el a szemünk elől a Tatros folyó és a maguknak csinos völgyeket vájó, kisebb patakok meghatározta Gyimes völgyét. A vizek a hágón túl mind kelet felé, vagyis a Szeret, majd a Prut folyók irányába futnak ki a hegyekből, a Fekete-tengerbe ömlő Dunát keresve, és így földrajzilag Moldva felé húz a vidék. A Gyimesek népe ennek ellenére nem a Kelet nyugati széle, hanem éppen fordítva, a közép-európaiság, Erdély és az erdélyi magyarság történelmi örökségét hordozza magában.
Szénatartók egy szűk gyimesi völgyben. Dr. Fodor István felvétele
A már említett lankás lejtők csupaszak, a hegyek hosszú gerincükkel nyújtóznak előttünk. A völgy lakói, a gyimesi csángók a hegyoldalakat nemritkán egészen a gerincig kaszálják, így az erdők kénytelen-kelletlen visszább vonultak. Amit e táj szorgos művelői nem kaszálnak, az is csak ritkán maradt erdős – a szűk völgyekben minden terület hasznos, inkább legelőnek csapják fel, mint hogy a természetnek adnák végleg vissza. Éppen ezért rendszerint megtisztítják a bokroktól és az értéktelenebbnek ítélt fafajoktól. Egy-egy fa vagy erdőmaradvány árválkodik csak, de azokat is csak azért hagyták meg, mert gyakran friss és bővízű forrás bugyog fel a törzsek alól. Ezek fenntartásához pedig köztudottan kell a felettük tornyosuló fa és az alattuk gondosan összetákolt és fából kivájt, a közkincs rangjához illően nagy becsben tartott értéket az utazó szomjas szájához szállító csorgó.
Néhol a fa azért maradhatott meg, mert a levágott fű száradás utáni begyűjtését, vagyis a „takarást” követően kell az árnyék a nehéz fizikai munkával kiérdemelt, kifejezetten zsíros, a disznóvágást minden étkezéskor felidéző falatok elfogyasztásához. A helyiek jó, szénhidrátdús parasztkenyeret is esznek hozzá, amelyet legtöbbször maguk sütnek a csángó udvarok egyik ékének számító kemencében – a kenyérsütés fogásai, a liszt és a pityóka vegyítésének az aránya, valamint a több nemzedéken át örökített és minden héten felújított kovász féltett családi titkoknak számítanak. Egyáltalán, a kovász továbbadása sem egyszerű, babonák sora rendelkezik arról, hogy miként szabad.
A nehéz munka (de maga az élet is) tompítást kíván, így nem maradhat el a nem éppen kiváló minőségű szilvából készült és éppen ezért nagyon erősre főzött pálinka, illetve a pincék rejtekében ősszel összekotyvasztott pityókabor. A nedű neve megtévesztő: habár ez az ital is szőlőből készül, de minden évben máséból. Ámbár sokan elkeseredetten küzdenek, hogy meghazudtolják ezt a tételt, de a kényes növény nem igazán bírja a zordon tájat. Mielőtt még a bevásárlóközpontok sikerrel leszorították a pityóka árát és továbbra is magasan tartották a szőlőét, e két terményt cserélték a völgy felső részén lakó csángók a moldvai síkságon megtelepedett románokkal. A pityóka és a szőlő egymáshoz viszonyított értéke azonban annyira eltávolodott, hogy az időtlen cserekereskedelem helyét a pénzzel való vásárlás váltotta fel. A csángó gazdáknak amúgy könnyű a dolguk, ősszel a termelőktől felvásárolt szőlőt szintén román kereskedők hozzák fel a magas fekvésű völgyekbe az érett szőlőlétől piros platójú kisteherautóikon. A termék lerakodását a gazdák udvarán harsány alkudozás és a család kisebb tagjainak a kóstolgatása előzi meg – a lingua franca természetesen a román. Habár a román nyelv ismerete Hargita megyében, ahova a három csángó községből kettő tartozik, köztudottan szegényes, az üzlet kecsegtető előnyei és az egyszerű emberek sorsközössége megolajozza a kommunikációt.
A Naskalat-hegység Sie nevű nyúlványa. Dr. Fodor István felvétele
A gyimesieknek a Keleti-Kárpátok sűrű erdeiben bóklászó medvékkel ritkán gyűlik meg a bajuk. Szabályaikat a medvékhez nem szokott emberek vagy medvéiket elkapatók is megszívlelhetnék. Mivelhogy mostanra Magyarországon is köztudott, hogy a medve nem játék, nem lehet meglepő, hogy az a legbiztosabb, ha nem kerülünk érintkezésbe vele. A medve ugyanakkor nem is háziállat, ezért a medvét etetni, de akár hagyni, hogy a szemetesből táplálkozzon, tilos. Az emberhez és az etetéshez hozzászoktatott medvének a viselkedése megváltozik. Keresni fogja a könnyű ebédet és nem fogja elkerülni az embert. Minden problémának ez a gyökere, mert az ember–medve találkozások kimenetelei mindig kérdésesek. Jobb tehát a vadvilágot elválasztani a miénktől. Az a legbiztosabb, ha – kölcsönösen elismerve, hogy veszélyes lények vagyunk – tisztelettel és ki-ki a saját jelenlétéről gondosan hírt adva elkerüljük egymást.
A három gyimesi csángó község
A Gyimesek vidéke három községből tevődik össze: Gyimesfelsőlokból, Gyimesközéplokból és Gyimesbükkből. A gyimesi csángókhoz szokás sorolni a kosteleki, a farkaspallói és a háromkúti „csángó telepeknek” nevezett, elszigetelt falurészeket is. Ezeket megközelíteni ugyan nem egyszerű, viszont a még a Gyimeseknél is vadabb tájba és az ottani emberekbe szerelmeseknek nagyon is érdemes.
A központosító nemzetállam nevezgetési logikájához szokott szem hamar fennakad a települések hármasán: van felső és középlok (vagyis a viszonylagosan keskeny völgyben csordogáló patak által feltöltött, növénytermesztésre alkalmas hely) is, de alsó, az nincs. A román állam első világháború utáni berendezkedésekor az Erdély településeit elnevezők sem tudták feldolgozni ezt a helyi sajátosságot. Így Gyimesközéplokot románul Alsóloknak (Lunca de Jos) keresztelték el, és a mai napig így nevezik. Pedig a magyarázat nagyon egyszerű: a fennmaradt források szerint a 17. századtól lakott völgy az „ezeréves” határtól (ahol a székelyek határőrizeti feladatokat láttak el) felfelé telepedett be. Így Gyimesbükk lenne (a Tatros folyásához viszonyítva) a rendhez szokott szemeknek annyira sértően hiányzó alsó lok, és hozzá képest van középen meg felül a másik két település – mint ahogyan ezt egyébként Orbán Balázs, Székelyföld leírója is rögzítette.
A 19. században önállósult településeket együtt vizsgálva megállapítható, hogy a magukat magyarnak vallók vannak többségben a három községben. A 2011-es népszámlálás alapján Gyimesbükknek 5094 lakosa volt (amelyből 2578 személy vallotta magát magyarnak), Gyimesközéploknak 5328 fő (5213 magyar), Gyimesfelsőloknak pedig 3242 fő (3148 magyar). Jelenleg mindhárom község élén a romániai magyarság domináns érdekképviseleti és pártszervezete, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) polgármestere áll, és a közgyűlésekben is ez a párt a meghatározó politikai erő.
A gyimesi csángók
A gyimesi csángókat a csíki és gyergyói székelység, valamint a Magyar Királyság egykori, „ezeréves” határától, Palánka (Palanca) településtől kezdődően települt bákói románok (a moldvai csángók még lennebb élnek) közé ékelte a múlt homályába vesző történelem. Régi viták tárgya, és a csángók maguk is sok történetet költöttek annak megmagyarázására, hogy honnan ered a csángó megnevezés. Ami bizonyos, csángóknak minden esetben a kulturálisan inkább a magyarsághoz tartozó, a székely településterület perifériáján élőket nevezik. Ilyenek a barcasági vagy a moldvai csángók is, s ez utóbbiakhoz hasonlóan a völgyben lakók túlnyomó többsége római katolikus. Ez a csángó identitásnak fontos, meghatározó része – akárcsak az egyedi népi kultúrájuk vagy a külső szemmel talán furcsa, de a képzeletet összefüggő színes hálóval átszövő hiedelemviláguk. Az utóbbinak részét képezik például a legényeket kantárral éjjel lóvá változtató és őket reggelig lovagló, de időnként forgószélként közlekedő szépasszonyoknak nevezett boszorkányok vagy éppen a legendák szerint a völgyekben csordogáló patakokat nemritkán őrjöngő folyókká változtató, a barlangok mélyéről kitörő és a vizek irányát vevő sárkányok is.
Gyimesi csángó magyar leány, 1903. Forrás: kepeslapok.wordpress.com
A tájat a pályafutása elején járó, a Hegyes-havast nagy ívben elkerülő Tatros folyó, illetve a beléje ömlő kisebb patakok és az általuk kivájt völgyek szervezik. A csángók pedig a patakokat követve telepedtek meg a patakzuhogástól hangos és szűk völgyekben. Ezért a Gyimesekben nem falvak vannak, hanem patakok (például Hidegség-pataka) és lokhelyek (például Bükkloka). A csángók azt mondják, a nyúl pontosan Palánkáig, vagyis a moldvai románság első településéig „nyúlik” a völgyben, mert onnantól már „iepure” (azaz szintén nyúl, de románul). A Tatros forrásától mintegy harminc kilométerre, Gyimesbükk végében található az úgynevezett Rákóczi-vár, illetve Gyimesbükk része, Kontumác, amely nevét az esetleg járványokat magukkal hurcolók elkülönítésére használt veszteghelyről kapta – ennek szintén megtekinthetők a maradványai. Itt található a három község első, 1782-ben épített temploma is.
Az egyébként számos román eredetű nevet tovább vivő családot, tehát valószínűsíthetően román származásúakat is magukba beolvasztó gyimesi csángók megkülönbözetik magukat a székelyektől, a magyaroktól és a románoktól, de még a moldvai csángóktól is. A gyimesi csángó identitás az elmúlt fél évszázad következtében azonban csak részben egységes, ugyanis a román államépítők 1950-ben a moldvai románsághoz legközelebb élő gyimesbükkieket elszakították Erdélytől. A községet az akkori Bákó tartományhoz csatolták, és Gyimesbükk napjainkban is a történelmi Moldova részét képező Bákó megyéhez tartozik. Ezzel szemben a középlokiak és a felsőlokiak a más közigazgatási egységek mellett Hargita megyébe tagolt székely, azaz egy erdélyi tömbmagyar vidék szélén élnek. A közigazgatási szempontból már hetven évnél is régebben kettéválasztott gyimesi csángók között szétfejlődés figyelhető meg: a Hargita megyeiek bátortalanabbul vagy egyáltalán nem beszélik az állam nyelvét, a románt, míg a megyehatáron túl kifejezetten jó az államnyelv ismerete, és lényegesen többen vallják magukat románnak, mint a nyugatabbra élők.
Varga E. Árpád statisztikáit vizsgálva szembetűnő, hogy a különböző rendszerek és időszakok milyen nagy befolyással voltak a bükki csángók önbevallására. Így míg Gyimesbükkben 1910-ben 1725-en vallották magukat román anyanyelvűnek és 4873-an magyarnak, addig 1930-ban a népszámlálók a községben 2513 román anyanyelvűt találtak és csak 3215 magyart. Az Észak-Erdéllyel a második bécsi döntés nyomán Magyarországhoz visszakerülő Gyimesbükkben csupán 605, magát román nemzetiségűnek vallót számoltak meg az 5384 magyarral szemben. 1956-ban már újra átalakult a nemzetiségi szerkezet, 2560 románt és 3024 magyart rögzítettek. A 2011-es népszámláláskor 2578 gyimesbükki vallotta magát magyarnak, 2282 pedig románnak.
Gyimes: határszéli híd, jobbra a Rákóczi-vár 1902-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com
Hogy mennyire nem mindegy, hova tartozik egy község, jól mutatja, hogy a gyimesiek adóját is beszedő román állam fenntartásában működő magyar nyelvű iskolahálózat ma sem elégíti ki a közösségi igényeket. Annak ellenére, hogy az említett népszámláláson a község lakóinak többsége magyarnak vallotta magát, Gyimesbükkben egyetlen román állami fenntartású, magyar tannyelvű iskola működik, két telephellyel. Érdekesség még, hogy míg egészen a 2020-as önkormányzati választásokig valamelyik román párt színeiben fellépő csángót választották meg a község élére, az említett választásokon az addig a település politikai életében alig jelentős Romániai Magyar Demokrata Szövetség jelöltje, Oltean Péter nyerte a választást. Ismereteim szerint nem vizsgálták, hogy ennek milyen szociológiai változások állhattak a hátterében, és hogy érdemes-e hosszabb távú következtetéseket levonni belőle.
Megélni a hegyek között – de miből?
Nem kizárt, hogy egykoron a székelyeket és a közéjük telepedő, később beolvadt románokat ugyanaz vonzotta a hegyek közé, mint a ma turistáját: a hegyvidék zordon elzártsága, a kötöttségektől és szabályoktól való mentesség ígérete. Az ezer méter körüli tengerszint feletti magasság és a hegyvidék adottságai értelemszerűen a nagyállat-tartást, a pásztorkodást teszik inkább lehetővé, és nem a földművelést. A pincékben tárolt és egész évre szánt krumpli alapélelmiszernek számít, de a búzaliszthez már vásárlás útján jutnak. Kénytelenek raktározni – mint mondják, Gyimesben a tél októberben kezdődik és néhány megszakítással májusig is eltart. Ezt lehet előnyként is értelmezni, az utóbbi években két sífelvonóval is felszerelt sípálya és egy bobpálya épült a völgyben.
A gyimesiek többsége teheneket tart, mégpedig abból az alacsony tejhozamú „pirostarkát”, amelyik messze földön híres a tűrőképességéről. A hegyi kaszálókról begyűjtött szénát lovak vontatta szekereken szállítják és a szükségleteknek megfelelően hegyi szénatárolókban vagy tágas csűrökben tárolják. A gazdák önállóságának záloga a teheneknél nagyságrendekkel több szénát igénylő ló. Nemcsak a szántóföldet „húzatják meg” vele, vagyis boronálnak, valamint szekér elé fogva mindenféle szállítási feladatokra használják, hanem a „fahúzatáshoz” és „erdőléshez” is elengedhetetlen.
A Sie oldala tavasszal a Tatros völgyéből nézve. Dr. Fodor István felvétele
A völgy legkönnyebben értékesíthető kincse a mai napig a fa, amelyet nemritkán a törvényekre fittyet hányva termelnek ki. Az ágazatból természetesen korántsem a csángók többsége húzza a legnagyobb hasznot – a csángók közül ezúton mintegy tíz vállalkozó tudott kiemelkedni és viszonylagosan meggazdagodni. Közben – főként a kilencvenes években – a gyimesi erdőállományt és ökoszisztémát nehezen számszerűsíthető, de szabad szemmel is látható kár érte. A faanyagot nem csak a romániai vagy az uniós piacon értékesítik, egy része az 1897-ben épült, a völgyre festői kilátást nyújtó vasúton jut el Konstancára, hogy vízre kerülve végül például a Közel-Keletre szállíthassák.
Jövőkép
A romániai államszocializmus vállalati rendszerének az összeomlását követően általános jelenséggé vált a szociális ellátórendszerekből való kihullás jelensége. Ez jellemzően a fiatalokat sújtja, akik közül sokan „feketén” dolgoznak a szülőföldjükön vagy a családjuktól távol. A fiatalok között van ugyan, aki „megtalálta a számítását”, de legtöbben csupán a romániai bérekhez viszonyítva jól fizető, ugyanakkor nagyon megterhelő idénymunkákból élnek évről évre. Elvárásaik már nem a nagyszüleik igényeit tükrözik, ugyanazok a modern eszközök és eszményített jólét vonzza őket, mint a Nyugat bármelyik perifériáján élőket. A völgyben egyre ritkábban hallani a kaszák fenésének (azaz: élezésének) a hangját visszhangzani, és egyre többet a felberregő kaszálógépeket.
1989 után a csángó hagyományok néhány erre kifejezetten érzékeny családot kivéve egyfajta búvópatakként élnek tovább. A kilencvenes-kétezres évek fiatal gyimesi csángói bizonyos értelemben újra meg kellett, hogy találják az utat a saját kultúrájukhoz. Ebben óriási érdemük volt azoknak a személyeknek, akik főként a magyarországi táncházmozgalom berkeiben szocializálódva élethivatásukká tették a gyimesi csángó népművészetek „visszatanítását”. A mából visszatekintve egyértelmű, hogy fényes sikereket értek el: a régi hagyományok, a csángó viselet, a néptánc és a népzene visszanyerték a korábban kissé megkopott becsületüket a völgyben.
Gyimesiek csangó népviseletben, 1906-ban. Forrás: kepeslapok.wordpress.com
Nehezen látható tisztán, hogy milyen eredményeket hoznak a mindenkori, de főként a jelenlegi magyar kormány erőfeszítései, amelyek a gyimesi épített és kulturális örökség ápolására, valamint a helyi gazdák boldogulásának a segítésére irányultak – remélhetőleg ellensúlyozni tudják azt az elszívó hatást, amit a könnyített állampolgárság a völgy fiatalságára gyakorol. A települések fejlődésére vonatkozóan ugyanakkor számottevő eredmények mutatkoznak az infrastrukturális beruházások területén (habár például a gyimesközéploki szennyvízhálózat hosszú ideje akadozó kiépítésében csak idén történtek előrelépések). Nagy remények fűződnek a 2011-ben létrejött gyimesközéploki tejfeldolgozó szövetkezet működéséhez is, egyre szélesebb körben kapható a helyiek által termelt, begyűjtött, feldolgozott és értékesített Gyimesi sajt és más tejtermékek. A különös az, hogy éppen a turizmus területén nem sikerült még mindig igazán jelentős áttörést elérni – annak ellenére sem, hogy Gyimes nemzeti szinten értelmezhető brandjének az erejét kevesen vonnák kétségbe. Kezdeményezések és részsikerek azonban akadnak bőven.
Ilyen például az újraépíteni szándékozott Rákóczi-vár romjainak a magaslata is, amely bizonyos értelemben lezárja és így egyben jól védhetővé tette egykor a völgyet. Ha kiállunk valamelyik egykori fal maradványára, és végigtekintünk a napfény aranyárjában úszó, madárcsicsergéstől hangos és itt már egészen kiszélesedett völgyön, takaros házak sorát látjuk az aszfaltút és a Tatros között, a völgyben sorakozni. A már említett vasút is hosszan kígyózik, a szemünk még befogja az impozáns (több mint száz méter hosszú) gyimesbükki vasútállomást, a MÁV egykori legkeletibb határállomását, amelyet a vasúttársaság magasépítési osztályának főépítésze, Pfaff Ferenc tervei alapján hoztak létre. Lábaink alatt a szépen felújított, vasúttörténeti múzeumnak otthont adó egykori 30. számú vasúti őrház húzza meg magát. A hegyek szélvédettebb helyein hegyi kalibák (nyári szállás) és szénatartók kapaszkodnak meg. A szemben lévő hegyoldalon messze hangzó kolomppal felszerelt, pirostarka tehenek legelésznek. A láthatárt magasabb, de még mindig szelíd hegyormok zárják le.
Legelésző pirostarka tehén. Dr. Fodor István felvétele
Bizton állítható, a hely és népe különlegessége, valamint az ezekben rejlő lehetőségek nem szűnnek megmozgatni az idelátogatót, habár a Gyimesekbe például Magyarországról egészen időigényes feladat eljutni (Budapestről autóval forgalomtól függően 10-12 óra). Gyimes pedig mindeközben lassan, de biztosan az összmagyarság valódi emlékezeti helyévé, az egykori Magyar Királyságra emlékezők „ezeréves” határává válik. A kérdés csupán annyi, hogy mivé alakul és mivé szeretnénk alakítani ezt a völgyet – és természetesen hogy milyen szerepet szánunk ebben a történetben a néprajz kitüntetett figyelmét régóta élvező lakói, a csángók számára.
