A Küküllő mente

Az „ismeretlen föld”

Szerző: Szilvay Gergely

„Kiöntött a Kis-Küküllő, kiöntött a Nagy-Küküllő a rétre, de a rétre. Valamennyi szőke kislányt, valamennyi barna kislányt elvitte, de elvitte. Halássza ki minden legény, halássza ki mindenki a magáét, a magáét. Ne ölelje, ne csókolja, ne szeresse soha senki a másét” – így szól az egyik népszerű népdal. Az abban szereplő két Küküllő mentén magyar és román falvak, egykori szász települések sorakoznak, köztük Dicsőszentmártonnal. A régió boráról, zenéjéről és táncairól híres – no meg Küküllővárról.

Küküllővár. Szilvay Gergely felvétele

 

A Küküllő mente „a Kis-Küküllő völgyének a torkolattól a Székelyföld határáig húzódó szakasza, illetve ennek környező vidéke. Egyik része Bethlenszentmiklós, Küküllővár, Dicsőszentmárton és Balavásár központokkal és vásáros helyekkel, valamint majdnem 40 magyarlakta faluval a Vízmellék nevet viseli. A Küküllő mentéhez hasonló néprajzi sajátságai vannak a Maros és a Kis-Küküllő közt a Forrói, Szárazvám és Ózdi patakok völgyében fekvő mintegy 15 falunak, melyek egykor Alsó-Fehér megye területére estek. A Küküllő mente Erdély legkorábban magyarok által benépesített vidékei közé tartozik (10–11 század). A 16–17. század háborúiban lakossága sokat szenvedett és pusztult. Ma a Küküllő mente vegyes magyar–román népességű” – olvashatjuk a Magyar Néprajzi Lexikonban.

A Kis-Küküllő a Görgényi-havasokban, a Bucsin-tető közelében ered, forrásszintje 1150 méter magasan van. Hargita, Maros és Fehér megyén halad át. Hosszát 144 kilométerre becsülik. A folyó gyakran elöntötte a partjai mentén fekvő falvakat és azok határait. Ennek megakadályozására építtette a kommunista rezsim a Bözödújfalusi-víztározót is a Küsmödön, a Kis-Küküllő egyik bal oldali mellékfolyóján, lerombolva egy falut és kiprovokálva az erdélyi falurombolások elleni magyarországi tüntetéseket. A Kis-Küküllő mentén fekszik Szováta, Erdőszentgyörgy és Dicsőszentmárton.

A Nagy-Küküllő ugyancsak a Görgényi-havasokban, Székelyvarság közelében, a Nagy-Somlyó hegy tövében ered, forrásszintje 1455 méter magasan van. Hosszát 221 kilométerre teszik. A folyó mentén fekszik Székelyvarság, Zetelaka, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Segesvár, Erzsébetváros és Medgyes. A Nagy-Küküllő Balázsfalvánál egyesül a Sóvidékről érkező Kis-Küküllővel, majd 28 kilométeren át együtt folytatják útjukat a Marosig, amelybe Mihálcfalvánál ömlenek bele.

A folyók vármegyéinknek is névadói voltak: Küküllő vármegyét a történeti hagyomány szerint Szent István hozta létre, központja Küküllővár volt. Az 1876-os megyerendezés pedig Kis-Küküllő és Nagy-Küküllő vármegyét alakította ki. Kis-Küküllő megyeszékhelye Dicsőszentmárton, Nagy-Küküllőé Segesvár lett, de itt fekszik Medgyes is – habár ez utóbbi két város néprajzilag és a megyerendezésig igazgatási értelemben is a szászsághoz tartozott. A kiegyezés korában kialakított Nagy-Küküllő vármegyébe integráltak három szász széket (Nagysinkszék, Kőhalomszék, Segesvárszék) a korábbi hét szász szék közül.

Ezzel együtt a Küküllők völgye jelentősebb város nélküli vidék volt mindig is. Magyar Zoltán szerint a 18. századtól Dicsőszentmárton és Balázsfalva fejlődése volt számottevő. Segesvár a megyerendezés előtt a Szászvidékhez vagy Királyföldhöz tartozott, nem volt része vármegyének, ahogy Erzsébetváros sem. Néprajzi értelemben a Kis-Küküllő mente 35 magyar falut jelent Balázsfalva és Balavásár között, a két Küküllő összefolyásától a Székelyföldig. A völgyet egykor magyarok és szászok lakták, ma magyar–román vegyes lakosságú.

Kós Károly azt írja: a „Kis-Küküllő vidéke – ismeretlen föld.” Küküllő vármegye ugyanis sok évszázadon át városközpont nélküli megye volt, a tengelyét képező Kis-Küküllő mente pedig „a marosszéki bükkös-fenyves havasok közé vezető zsákutca volt.” A vidék népe vagy a vidék északi határát jelentő Maros, vagy a déli határát jelentő Nagy-Küküllő menti vásáros helyekre járt piacozni (Marosvásárhely, Radnót, Ludas, Marosújvár, Nagyenyed, Gyulafehérvár, illetve Kiskapus, Medgyes, Erzsébetváros, Segesvár, Székelykeresztúr). E városok lakói számára a Kis-Küküllő mente – a Vízmellék – jelentette a vidéket, a Kis-Küküllő mente fontosabb településeinek (Balavásár, Bonyha, Dicsőszentmárton, Küküllővár, Bethlenszentmiklós, Balázsfalva) vásárai kisebb jelentőségűek maradtak. Ebből, mint említettük, főleg Dicsőszentmárton emelkedett ki idővel.

A keresdi Bethlen-kastély. Szilvay Gergely felvétele

 

A vidéknek jelentős volt a borkultúrája, amelyet mostanában igyekeznek újra felfejleszteni. A Küküllő menti borvidéken a fehér bort adó szőlőfajták voltak meghatározóak, így a leányka, a király, a furmint, melyet somnak neveztek. Hagyományosan a zsidvei, a küküllővári és a bogácsi szőlőhegyek számítottak kiemelkedőnek, de egyre elismertebb az ádámosi bor, Nagyenyed környéke s főleg Csombord nedűje is.

Jelentősebb települések

Küküllővár helyén már 1177-ben említenek földvárat, melyet egy „áradásos mocsárvár” váltott fel. A helyén a 16. század második felében épített udvarházat a Csáky család, amit iktári III. Bethlen István építtetett át. Később az Apafiak, majd megint a Bethlenek birtokolták. Bethlen Miklós gróf a 18. század második felében átalakíttatta, lényegében ekkor nyerte el tömzsi, négybástyás formáját. A legenda szerint Bethlen Márk (1852–1917) elkártyázta, más változat szerint házasság révén jutott a Hallerek birtokába a kastély. A család sarja, Haller Béla ma az erdélyi magyar nemesi családokat összefogó Castellum Alapítvány elnöke. A kastélyban a kommunizmus alatt először magtár, majd pezsgőraktár működött. A rendszerváltást követően ismét a család tulajdonába került a kastély, 2001-ben azonban eladták a zsidvei borkombinátnak.

Dicsőszentmárton Árpád-kori alapítású település, amely 1466-ban már mezőváros volt. A járási székhelyen 1910-ben 4400-an laktak, ebből ezernél kevesebb volt a román nemzetiségű. A nemzetiségi viszonyok jelentősen átalakultak. 1992-ben 28 ezer lakosából hatezren voltak magyarok, a legutóbbi, 2011-es népszámlálás szerint húszezres lakosságából már csak háromezren magyarok. A település az unitárius egyház fontos központja. (Itt született Bölöni Lászó focista, a román válogatott volt edzője.)

Erzsébetváros, eredetileg Ebesfalva, mely egy időben az Apafiak birtokközpontja volt, fontos szász, majd utóbb örmény központ lett, melynek hatósága alá tartozott minden örmény, kivéve a szamosújváriakat. Barokk örmény katolikus temploma megérdemelné a felújítást, akárcsak az Apafi-várkastély. A századfordulót követően közel 4500 lakosából fele magyar, fele német nemzetiségű volt. Jelenleg a több mint ötezer fős településnek csak a tizede, félezer ember magyar nemzetiségű.

Érdekességként említem, hogy a régióban fekszik Radnót városkája, melyen átmegy az országút is, érintve a főteret, melyen gondosan elhelyezett, hatalmas román nemzeti zászló lobog. Kastélyát 1630-ban építtette I. Rákóczi György. Többször tartottak itt országgyűlést az erdélyi rendek, a protestáns egyházak pedig zsinatot. 2011-ben 5300 fős népességéből ezernél kevesebben voltak a magyarok.

Román zászló Radnóton. Szilvay Gergely felvétele

 

A jelentősebb szász városokat (Medgyes, Segesvár) most nem tárgyaljuk. A Nagy-Küküllő mentén azonban számos látványos erődtemplom található, többek közt az egyik legszebbként számon tartott berethalmi és a szászfehéregyházi. A Bethlenek reneszánsz keresdi várkastélyát nemrégiben Böjte Csaba alapítványa vásárolta meg és újítja fel. Látványos a szentágotai erődtemplom is.

A Küküllő mentének tánchagyományai

A tájegység a három Kárpát-medencei magyar táncdialektus közül természetesen az erdélyihez tartozik, azon belül pedig a legdélibb. Martin György ismertetője szerint a Maros–Küküllő vidéki dialektust északon és nyugaton a Maros völgye határolja, kelet felé, a marosvásárhely–segesvári országút táján vált át a Székelyföldbe. Déli folytatását a Nagy-Küküllő- és Maros-völgyi szórványok jelentik. A hetven, javarészt vegyes településen élő szórványmagyarság tánckultúráját jelentő dialektus a régi Alsó-Fehér megye északkeleti és Kis-Küküllő nyugati részét foglalja magába, s három kisebb belső zónára tagolható: 1. Nagyenyed és Balázsfalva környékére; 2. a középső Marosújvártól, Marosludastól délre eső kutasföldi, Szárazvám völgyi vagy hegymegetti tájra; 3. a Dicsőszentmárton környéki Vízmellékre.

Az itteni táncélettel a néprajztudomány először 1896-ban foglalkozott, de valójában Lőrincréve táncainak huszadik század közepi felfedezésével nőtt meg a régió iránti érdeklődés. A kilencvenes évekig 24 falu táncaival foglalkoztak – bár többségük férfitánc. A táncaikról ismertebb falvak Lőrincréve mellett Magyarlapád, Magyarszentbenedek, Ádámos és Szászcsávás.

A vidék reprezentatív, cikluskezdő, azaz a táncrend elején található férfitánca a pontozó (magyaros, verbunk, csűrdöngölő, figurázó). Van lassú és gyors változata, de nem mindenhol. A lassú pontozó (ritka pontozó, régies, vénes, szegényes) a vidék nyugati és középső részén fordul elő, az idős nemzedék alkalmi táncaként egyéni vagy kettős formában, a sűrű pontozó után; és a Vízmelléken hiányzik. A pontozót táncolják egyénileg és csoportosan, félkörben állva is. A leányok a férfiak tánca közben gyakran összekapaszkodva körtáncot járnak vagy csujogatnak, énekelnek.

A neves néprajzkutató Martin György írta, hogy a vidék tánca megőrizte régies jegyeit nemcsak a férfitáncokban, hanem a páros táncokban (öreges forduló) is, sőt az Erdélyben ritka énekes női körtáncot is szinte csak itt találjuk meg. Az új tánc- és zenestílus csak a századforduló első évtizedeitől jutott el ide. A németes polgári táncok terjedése kései és korlátozott volt. A Vízmelléken viszont újabban fél évszázados marosszéki székely hatás érvényesül, mely új páros (korcsos, páros verbunk, németes táncok) és férfitáncok (székely verbunk) beszűrődését és a régi táncciklus módosulását eredményezte. Nagyenyed vidékén pedig a dél-erdélyi román friss forgó páros tánchoz való hasonulás figyelhető meg (zdrăncaniţa, haţegana). A vegyes falvak magyar és román népe mindenütt megőrizte sajátos tánctípusait annak ellenére, hogy a régies kereteket megtartó táncéletben, a közös nyári táncokban a két nép olyan szoros együttélése érvényesült, amilyenre más vidékekről nem ismerünk példát.

A Maros–Küküllő vidékén a párnak nevezett táncciklusok két fő típusát különböztetjük meg. A vidék nyugati és középső részén (Nagyenyed vidéke és a Hegymegett) a pontozót követi a lassú pontozó, majd az öreges lassú (lassú csárdás), végül jön a csárdás. A Vízmelléken a páros pontozó, a féloláhos és a páros verbunk jelenléte miatt gazdagabb tartalmú, bonyolultabb, a marosszékivel rokon felépítésű ciklussal találkozunk: a nyitó pontozó után forgó páros tánc jön pontozó zenére, majd a lassú, a csárdás, a féloláhos, a páros verbunk és végül a szapora.

Az erzsébetvárosi örmény templom. Szilvay Gergely felvétele

 

A Maros–Küküllő közi falvakban a legénytársaságok biztosították a fiatalság folyamatos, szervezett társas életét. A téli ünnepkör sűrű szokásrendjét a karácsonyi kántálásra és táncra való felkészülés, a tánchelyiség és a zenészek biztosítása, a tisztségviselők (rendező kezesek, táncosztó ferdelás, adományszedő szamár) megválasztása, a karácsonyi ajándékszedő kántálás, a háromnapos karácsonyi tánc, az István- és János-napi énekes-zenés-táncos köszöntés, a konfirmandus kicsik első nyilvános, zenés táncmulatságai, az újévköszöntés és táncmulatság jelentette. A húsvéti öntözés és háromnapos táncmulatság is hasonló szervezésben zajlott le, s ez egyben már a folyamatos, rendszeres nyári délutáni, csűrben rendezett táncok időszakának kezdete is volt. A nyári táncokat a vegyes falvakban a románsággal együtt rendezték, ciklusonként felváltva járták a magyarok és a románok a saját táncaikat egyazon zenész muzsikájára, s az utolsó párt olykor egybe is csapták. A tánchelyiségért és táncengedélyért végzett közös kaszáló- és aratókaláka a nyári időszak kiemelkedő, munkával egybekapcsolt tánceseménye volt – teszi hozzá Martin. A házasok a téli időszakban megrendezett egyetlen műsoros bálon, a farsangi fonókban és fonókeresztelőn, a Szent György napja körüli juhbeméréskor, majd leginkább az őszi többnapos lakodalmakon mulathatták ki magukat.

A muzsikusok

A muzsikát Nagyenyed, Csombord, Balázsfalva, Marosújvár, Marosludas és Ádámos cigánybandái biztosították, de több faluban működtek parasztmuzsikusok, így például Magyarlapádon, Magyarbecén, Magyarpéterfalván, Szentbenedeken és Magyarbükkösön is. A prímás mellett a háromhúros brácsa és egy hiányos húrozású bőgő alkotta a parasztzenekart. A vízmelléki falvakban muzsikáló ádámosi és királyfalvi zenészek képviselték a vidék legfejlettebb vonószenekari stílusát. Újabban a tangóharmonika is terjed, s keleten egy ideje a rezesbandát is kedvelik.

A parasztbandára kiváló példa a ma is működő, magyarlapádi Pirospántlikás zenekar. Lapád táncéletét megtörte a második világháború, de utána valamiképp átmentették a megmaradt tánctudást. A táncélet központi figurája, akinek sok évtizedes munkája van benne, hogy aktív tánccsoport működik a faluban, Székely György „Menedzser”, aki egyben az egyik legfontosabb élő adatközlő is. Nemkülönben fontos adatközlő személyiség Kiss Csongor. A Küküllő mente táncait és népzenéjét ápoló lapádi tánctáborok szervezője a szomszédos Fugadon élő Bánffy Farkas, aki magyarországi származása ellenére szinte már helyi adatközlőnek számít. Jelentősen hozzájárul a lapádi táncok népszerűségéhez a budapesti Kertész Táncegylet rendszeres lapádi látogatása és munkája.

A „legfifikásabb” bandának az Ádámosi Bandát tartják a szakemberek, a leghíresebb zenekar és jelenleg a legnépszerűbb, a táncházmozgalomban divatos tánc azonban kétségtelenül a szászcsávási. A nagy sikerű, Amerikát és Japánt is megjárt, a helyi cigánysorról indult Szászcsávási Zenekar 1967 óta játszik együtt, a tagság többnyire dinasztikus alapon öröklődik, a tagok gyakran egymás rokonai. A zenekar „főnöke” Jámbor István „Dumnezeu” prímás; testvére, Csányi Mátyás „Mutis” a bőgős; sógoruk, Mezei Ferenc „Csángáló” a kontrás. Csángáló sajnos Parkinson-kór miatt már nem játszik, inkább otthon gazdálkodik. Mindhárman Csángáló nagyapjától, Horvát Mezei Ferenctől, a „Vén Kránci”-tól tanultak muzsikálni. Őket egészítik ki a fiatalabbak: „Csángáló” unokatestvére, Mezei Levente „Leves” prímás, aki sajnos elhunyt 2017-ben; Jámbor István és Csányi Mátyás öccse, Csányi Sándor „Cilika” prímás; és „Csángáló” fia, Jámbor Ferenc „Tocsila” kontrás. A banda tagjai valamennyien minden hangszeren jól játszanak és kiváló táncosok. Népszerűségüket vastag, erőteljes, telt hangzásuknak köszönhetik, amely segít nekik jobban „bezenélni” a nagyobb tereket is, mint más bandáknak. Még film is készült róluk.

A vízmelléki prímások közül ismert volt még a héderfáji Káló „Cuppa” József, a bonyhai Bolha Zoltán, a vámosgálfalvi Fagyula János „Gyurica” és az ádámosi Kozák József „Tar”. Nekik állít emléket az Arató zenekar 2020-ban kiadott, Vízmelléki prímások című lemeze. Meg kell említenünk a Tükrös zenekar 2015-ben megjelent Erdők, vizek zenéje című lemezét is, amely a Maros és a Küküllő mente muzsikáját eleveníti fel.

Berethalom. Szilvay Gergely felvétele

 

Felhasznált irodalom

 

Bencsik Gábor: Vármegyék könyve 1–2. Magyar Mercurius, 2008.

Bicsok Zoltán – Orbán Zsolt: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem…” Történelmi családok kastélyai Erdélyben. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2012.

Kós Károly – Szentimrei Judit – Nagy Jenő: Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet. Kriterion, Bukarest, 1978.

Magyar Néprajzi Lexikon 3. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.

Magyar Néprajz 6. Népzene, néptánc, népi játék. Akadémiai Kiadó, 1990.

Magyar Zoltán: A magyar népi kultúra régiói. Mérték Kiadó, 2011.

Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Planétás Kiadó, Budapest, 1995.