A magyar hercegnő, aki 11 esztendősen döntött Kelet-Európa jövőjéről
Szerző: Tarján M. Tamás
Az európai örökletes monarchiákban időnként megtörtént, hogy kisgyermekek vagyakár újszülöttek foglalták el a trónt – gondoljunk csak a magyar királyok közül III. László és V. László esetére. Az viszont meglehetősen ritkán fordult elő, hogy ezek a koronás fők gyermekként érdemben befolyásolták volna országuk sorsát. Az egyik ilyen kivételes uralkodó I. (Nagy) Lajos királyunk kisebbik leánya, Hedvig volt, aki a Lengyel Királyság jövőjéről hozott döntését sokkal inkább kényszerként, mintsemlehetőségként élte meg. Az Anjou-házból származó lengyel királynő 1385-ben, 11esztendősen határozott úgy, hogy feleségül megy Jagelló litván nagyfejedelemhez, e frigy pedig évszázadokra meghatározta Kelet-Európa hatalmi viszonyait. A Hedvig által kimondott boldogító (?) igennek köszönhetően a kontinens utolsó pogány állama, Litvánia felvette a kereszténységet, és a vele perszonálunióra lépő Lengyelország Európa legnagyobb területű királyságává vált. A II. Ulászló néven lengyel társuralkodóvá koronázott litván uralkodóval pedig megkezdte európai pályafutását a Jagelló-dinasztia.
Szent Hedvig (elképzelt) portréja, Marcello Bacciarelli ábrázolásában. Forrás: Wikipédia
Féltő atyai gondoskodás – 14. századi módon
Hedvig 1374-ben, I. (Nagy) Lajos és Kotromanić Erzsébet harmadik leánygyermekeként látta meg a napvilágot. Születésével egyértelművé vált, hogy a „lovagkirálynak” nőágon kell továbbörökítenie az Anjouk birodalmát, amely ekkorra már a magyar mellett a lengyel korona birtokaira is kiterjedt. Az uralkodó élete utolsó éveiben különös gondot fordított a „zökkenőmentes” utódlás előkészítésére, a leánygyermekek trónra lépése ugyanis – bár nem volt példátlan – ebben a korban jelentős kockázatot rejtett magában.
A KÖZÉPKORI GONDOLKODÁS MEGKÉRDŐJELEZTE A NŐK URALKODÁSRA VALÓ ALKALMASSÁGÁT,
tekintélyük hiánya pedig rövid úton ellenjelöltek fellépéséhez, lázadásokhoz és főúri összeesküvésekhez vezethetett. Lajos tudatában volt ennek a veszélynek, ezért igyekezett garanciát szerezni arra, hogy a lengyel és magyar nemesség halála után is hűséges marad gyermekeihez. Ezenfelül dinasztikus házasságokkal próbálta megerősíteni a kiskorú hercegnők helyzetét.
Bár legkisebb gyermekként Hedvig távol állt az örökléstől – a legidősebb nővér, Katalin korai halála után Mária lett az Anjou-birodalom várományosa –, Nagy Lajos minden eshetőségre felkészült, és az ő jövőjéről is azonos módon gondoskodott. A hercegnőt így alig négyévesen összeházasították Habsburg (III.) Lipót osztrák herceg fiával, Vilmossal, és az apa utasítására Bécsben, leendő férjével közös udvartartásban nevelték tovább. Tekintettel arra, hogy az „esküvő” idején még a vőlegény sem töltötte be tizedik életévét, ez a szertartás sokkal inkább volt tekinthető egy erős garanciákkal ellátott eljegyzésnek, mintsem tényleges házasságkötésnek. Az előkészített frigy viszont komoly jelentőséget nyert abban a pillanatban, amikor apja halála után Hedvig mégis egy trón várományosává vált.
Füstbe ment tervek
Bármennyire is igyekezett Nagy Lajos egyben tartani birodalmát, terve megbukott a lengyel nemesek ellenállásán, akik elutasították a Magyarországon trónra emelt idősebbik gyermek, Mária és a vele házasságra lépő Luxemburgi Zsigmond megkoronázását. Tiltakozásuk oka elsősorban abban keresendő, hogy a rendek – országuk külpolitikai érdekeit szem előtt tartva – nem látták volna szívesen Luxemburgi (IV.) Károly német-római császár fiát a lengyel trónon. Másrészt az északi királyság nemesei ahhoz is ragaszkodtak, hogy uralkodójuk Lengyelországban rendezze be udvarát. Mária – a Szent Korona birtokosaként – az utóbbi feltételnek „Zsigmond nélkül” sem tudott volna megfelelni, így aztán a Magyarországra látogató krakkói követek felvetették Kotromanić Erzsébetnek a kisebbik Anjou hercegnő trónra ültetését.
Az özvegy királyné a lajosi örökség egyben tartása érdekében igyekezett húzni-halasztani gyermeke útnak indítását – ebben minden bizonnyal Hedvig életkora is szerepet játszott –, de a lengyelek végül sarokba szorították egy ultimátummal, így engedni kényszerült. Nagy Lajos kisebbik leányát 1384 októberében koronázták meg Krakkóban. Nővéréhez, Máriához hasonlóan
KIRÁLYKÉNT KEZDTE MEG URALKODÁSÁT,
mivel a magyarokhoz hasonlóan a lengyelek is csak férfiúsítással tudták összeegyeztetni a fennálló helyzetet a szokásjoggal.
A tízesztendős Hedvig trónra lépését követően Nagy Lajos kiházasítási terve is füstbe ment. A lengyel rendek számára ugyanis egy Habsburg-dinasztiából származó férj – és társuralkodó – sem tűnt kívánatosnak, és a gyermek királynőt inkább a maguk külpolitikai érdekeiknek megfelelően akarták férjhez adni. Az ő választásuk Jagelló litván nagyfejedelemre esett, aki
HEDVIG KEZÉÉRT CSERÉBEN HAJLANDÓ LETT VOLNA NÉPÉVEL EGYÜTT FELVENNI A KERESZTÉNYSÉGET.
Így Lengyelország egyszeriben megszabadulhatott volna a szomszédos pogány litvánok fenyegetésétől, sőt, a házassággal előálló perszonáluniónak köszönhetően jelentősen megnövelte volna a befolyását Kelet-Európában.
Hedvig számára ugyanakkor a külpolitikai lehetőségeknél jóval fontosabb volt az a körülmény, hogy kérője egy 22 – más kutatások alapján „csak” 12 – évvel idősebb férfi volt, akivel azelőtt sohasem találkozott. Mindennek fényében tökéletesen érthető az esküvő előtt tanúsított elutasító magatartása. A frigy kalandos előzményeit megörökítő krónikások ugyanakkor láthatóan megfeledkeztek arról, hogy az események középpontjában egy 10-11 esztendős gyermek állt. Olyan motivációkat tulajdonítottak Hedvignek, amelyek sokkal inkább egy cselekvőképessége teljes birtokában lévő nőt jellemezhettek volna.
Tizenegy évesen a nagypolitika porondján
1385 nyarán a lengyelek által elutasított férjjelölt, Vilmos – aki egyébként alig lehetett több 15 évesnél – váratlanul megjelent Krakkóban, és igyekezett minden követ megmozgatni azért, hogy törvényesnek ismertesse el Hedviggel kötött korábbi házasságát. A krónikák szerint a királynő örömmel fogadta jegyese érkezését, és a rá felügyelő udvari méltóságoknak különös gondot kellett fordítaniuk arra, hogy távol tartsák egymástól a fiatalokat. Vilmost végül megalázó módon elűzték Krakkóból, a beszámolók tanúsága szerint azonban Hedvig és korábbi jegyesének szétválasztására drámai körülmények között került sor. Az egyik legkiválóbb lengyel festő, Jan Matejko is megörökítette azt a krónikákban olvasható jelenetet, mely szerint a királynő Vilmos elkergetése után
KÉTSÉGBEESÉSÉBEN SZEKERCÉVEL AKARTA ÁTTÖRNI KRAKKÓ KAPUJÁT,
hogy csatlakozhasson a herceghez. Ebben a történetben nem egy gyermek, hanem egy szerelmes fiatal nő képe elevenedik meg a szemünk előtt – nem véletlen, hogy híres festményén Matejko is ennek megfelelően ábrázolta Hedviget.
Hedvig Krakkó kapujánál Jan Matejko híres festményén. Forrás: Wikipédia
Vilmos elűzését követően a gyermek királynő végérvényesen magára maradt a lengyel előkelőkkel szemben, akik rövid időn belül elérték, hogy elfogadja a litván nagyfejedelem házassági ajánlatát. Ennek következtében 1385. augusztus 14-én megszületett a krewói unió néven ismert egyezmény, amely a vőlegény előzetes ígéretének megfelelően felszámolta Európa utolsó pogány államalakulatát. A házasság következményeként Lengyelország perszonáluniós kapcsolatot alakított ki a kereszténységet elfogadó Litvániával, és ezzel a keleti és északi terjeszkedés mellett kötelezte el magát. Ily módon az is Hedvig döntésére vezethető vissza, hogy a 16. századtól Svédország és Oroszország vált a lengyelek két legfőbb riválisává.
A krónikák és a szentté avatása után írt életrajzok természetesen ebben a történelmi szituációban sem 11 esztendős gyermekként ábrázolták a királynőt. Sokkal inkább egy vívódó, tépelődő nő képét jelenítették meg, aki a sorsfordító pillanatban saját boldogságát – és korábbi jegyesének adott szavát – feláldozta Lengyelország érdekeinek oltárán. A Magyar Katolikus Lexikon például így ír a döntés pillanatáról:
„[Hedvig] teste-lelke tiltakozott az új házasság ellen, mégis beleegyezését adta, mert Isten akaratát látta benne.”
Tragikus sors és szentté avatás
Hedvig és a II. Ulászló néven lengyel királlyá koronázott Jagelló esküvőjét 1386-ban tartották meg. A házasságból később, 1399 nyarán egyetlen gyermek született, de a korban oly gyakori gyermekágyi fertőzés néhány héten belül a királynő és leánya életét követelte. Ezzel látszólag beteljesedett Hedvig sorstragédiája, aki uralkodóként jóval többet tett Lengyelországért annál, hogy megfelelő férjet választott. A házasságkötés után is aktívan részt vett a közügyek intézésében, számos kórházat (ispotályt) és kolostort alapított, és a litvánok keresztény hitre térítését is igyekezett előmozdítani. Uralkodói képességeiről tanúskodik, hogy magánvagyonából jelentős összeggel támogatta a krakkói egyetemet. Ezzel döntő szerepet játszott abban, hogy a 14. században hanyatlásnak induló intézmény később Közép-Európa egyik legjelentősebb felsőoktatási intézményévé vált. A sors iróniája, hogy az egyetem napjainkban
MÉGSEM HEDVIG, HANEM A JAGELLÓK NEVÉT VISELI.
II. Ulászló lengyel király ábrázolása a waweli székesegyházban, Krakkóban. Forrás: Wikipédia
A királynő az ország kormányzásában és magánéletében egyaránt megfelelt a kor nőideáljának, így nem meglepő, hogy tragikus halála után negyedszázaddal már kezdeményezték boldoggá avatását. A procedúra végül évszázadokon át, egészen II. János Pál pápa pontifikátusáig húzódott, aki 1979-ben boldoggá, majd 1997-ben szentté avatta Hedviget.
