A női test két alakváltozata – Vámos Eszter recenziója

2021/09/12

Czingel Szilvia: A női test alakváltozatai, 1880–1945. Jaffa Kiadó, Budapest, 2020. 250 oldal.

Czingel Szilvia A női test alakváltozatai című könyve 2020 végén jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában. A kiadó az utóbbi néhány évben több izgalmas és igényes tudományos ismeretterjesztő munkát adott ki. Czingel könyve sem kivétel: közérthető nyelvezete, a mindennapi élet apró mozzanatainak ábrázolása minden bizonnyal sok olvasó számára teszi érdekessé és közelivé a 20. század első felének életmódtörténetét, ugyanakkor hiányosságai némi zavart is okozhatnak.

A kötet öt nagyobb fejezetből áll, amelyek lazán kötődnek egymáshoz. A fejezetek gerincét a női test és a női testről szóló diskurzus alkotja, de ezenkívül kevés kapcsolódási pont található az egyes részek között, a nagyobb fejezetek nem épülnek egymásra. A könyv tehát kevésbé olvasható monográfiaként, ellenben tematikus tanulmánykötetként figyelemre méltó vállalkozás.

Az első fejezet a 20. századi testképet meghatározó tényezőkre koncentrál. Elsőként a Monarchia szigorú erkölcseiről, a nők zárt ruháiról és tereiről villant fel képeket a szerző, majd némileg váratlanul a Monarchia utáni időszakra jellemző modern nőre helyezi a fókuszt, aki a testét már a strandon mutogatja, és aki a hollywoodi filmsztárokat utánozza. A modern testkultúra alapjai című alfejezet számba veszi azon – az Osztrák–Magyar Monarchia határain túlról érkező – tényezőket, amelyek hatással lehettek a későbbi magyar társadalom testről való gondolkodására: angolszász és francia példák mellett leginkább a totalitárius államok által idealizált testképekről olvashatunk. A fejezet utolsó szakasza azt taglalja, hogy a századforduló idején a nők milyen típusú orvosi kezelésben részesültek (a szerző kiváltképp nagy hangsúlyt fektet az amerikai szanatóriumi kúrákra). A könyv első része rengeteg színes és olvasmányos történetet tartalmaz, ám a csapongó logika és az anekdotikus elbeszélésmód nem segíti az olvasót abban, hogy átlássa a modern testkép kialakulásához vezető folyamatokat. A kontextus felrajzolása is problémás: nem esik szó a nőmozgalmakról, a századforduló reformmozgalmairól és a világháború társadalmi következményeiről, tehát arról a történelmi-társadalmi környezetről, melynek ismerete elengedhetetlen a testről való történeti gondolkozás megértéséhez.

A következő három fejezet a nők ruha alatti viseletét, a modern divatot, illetve a női higiéniát tárgyalja. E szakaszokban elsősorban a néprajzi szempontok dominálnak, különösen nagy figyelmet szentel a szerző a falusi asszonyok és cselédlányok szokásainak bemutatására. A Test felszabadítása lépésről lépésre című második fejezet a fűzőktől a – nagyjából – mai értelemben vett fehérneműig kalauzolja az olvasót. Czingel Szilvia elsősorban nem azzal foglalkozik, hogy a melltartó, a bugyi, a felkötő vagy a harisnya hogyan változtatta meg a női testről való gondolkodást vagy könnyítette meg a nők mindennapi életét, hanem hogy e korábban ismeretlen ruhadarabok miként szivárogtak át a paraszti kultúrába, és ott hogyan fogadták őket. Czingel ezáltal nagyon izgalmas ablakot nyit a Horthy-korszak falusi világára, ráadásul egy alapvetően alulreprezentált csoportra – a falusi nőkre –, viszont a fókusz így elkerül az eredeti témáról, a női testről. Az alfejezetek közül bizonyos szempontból kilóg a La garçonne című rész, amely nem az 1920-as évek modern nőtípusát mutatja be, hanem a cselédek tapasztalatait az új ruhaneműkről és szokásokról. A ruhaneműk bemutatása ugyan biztosítja a fejezet folytonosságát, viszont a fehérnemű-viselet széles körű elterjedéséről jóval összefüggőbb kép jöhetett volna létre, ha a cselédeknek – és még inkább az alfejezet címében jelzett garçonne-oknak – a különféle alsóneműkkel történő első találkozása A bugyogótól a szaténbugyiig címe részbe kerül.

A harmadik fejezet a két háború közötti új nőideált ismerteti, külön kiemelve azokat a nőket (így Almásy Jacqueline-t vagy Elizabeth Ardent), akik sokat szerepeltek a korabeli divat- és bulvárlapokban, és hírességként hatással lehettek kortársaik öltözködésére és viselkedésére is. A fejezet ezt követően az 1920-as évekre jellemző bubi- és etonfrizuráról értekezik, majd a korszak smink- és parfümdivatjáról nyújt átfogó képet mind a városi, mind a paraszti réteg körében. Végül a korzó jelensége kerül terítékre, amit a szerző az alábbi módon vezet fel: „A 19. századi úrinő szinte ki sem mozdult otthonából. […] Leélhette az életét úgy, hogy a testét nem tette közszemlére, amúgy is fűzőbe volt beszorítva, egyedül a bálok nyújtottak némi megmutatkozási lehetőséget. Aztán a szecesszió felszabadító mozgalma kivitte a nőket az utcára.” (87) A bevezető gondolat és a szöveg további része is azt sugallja, hogy a nők a századfordulót megelőzően – a párválasztás szempontjából fontos bálokon kívül – nem éltek társas életet, nem vagy alig jelentek meg a nyilvános térben. A dualizmus nőtörténetét és nyilvános életét feldolgozó tanulmányokban viszont számos ellenpélda található.[1] Nem beszélve a korszak gazdag sajtóanyagáról, amely az egyesületi életen, a szociális területen túlmenően is bemutatja a nők növekvő társadalmi szerepvállalását.

A Púder és szappan – a sok fürdés elpuhít című negyedik fejezet a női tisztálkodási szokások átalakulását, a fürdőszobák megjelenését, a szexualitást, a strandokat és a testformálás módszereit tekinti át. A központi téma a női testtel való bánásmód, valamint a női test megítélése. A szerző összeveti a különböző lakhelyű és társadalmi státuszú nők szokásait és lehetőségeit, majd utal a cselédek kiszolgáltatott és kettős helyzetére, testük tárgyiasítására. A strandolásról, illetve a testmozgásról és a diétáról szóló utolsó két alfejezet kizárólag a városi nőkre koncentrál, ami nem meglepő, hiszen lényegében városi jelenségekről van szó. Az utóbbi, fejezetzáró szakasz tágabb összefüggésekben vázolja fel a témát, hiszen nemcsak a két háború közötti új testideálok kerülnek újból szóba, hanem a 20. század első felét jellemző testkultúra is. A strandoló nőkről viszont a fürdőruha-viseletüknél többet nem tudunk meg.

A könyv ötödik, legterjedelmesebb fejezete tagoltságában és kompaktságában kiemelkedik a korábban olvasott részek közül: az első szépségkirálynő-választás történetét meséli el Simon Böske, majd Gál Júlia főszereplésével. A könyv első felében felvillanó gondolatok és meglátások visszatérnek, de egészen más logika mentén. A korábbi fejezetekkel ellentétben nem a városi és vidéki nők dichotómiája kerül a középpontba, hanem egy egészen más téma: mi történik a Horthy-korszak Magyarországán, ha a szépségideált egy zsidó nő testesíti meg a legjobban? Czingel lépésről lépésre vezeti be az olvasót a szépségkirálynő-választások világába. Felvázolja azt a folyamatot, ahogyan a szépnek ítélt női test eladható áruvá válik, először áruházi manökenként, majd hazai, később európai szépségkirálynőként. A probléma ott kezdődik, amikor a magyar társadalom antiszemita része szembesül a ténnyel, hogy „legáruképesebb terméke” egy zsidó származású modern nő. A polgári és konzervatív értékek számbavétele szintén termékeny szerzői döntésnek bizonyul, hiszen ezek tovább gerjesztették a szépségkirálynő-választások körüli feszültséget. Bár Simon és Gál népszerűek voltak, hiszen mégiscsak nemzetközi elismerést hoztak az országnak, 1933 után Magyarország nem rendezett több versenyt, mivel a szervezők korábban nem számítottak arra, hogy a könnyednek és szórakoztatónak hirdetett műsorszámokból zsidókérdés válik.

Czingel Szilvia könyve egy kevésbé közismert témát dolgoz fel, ám címe és tartalma végül nem kerül egymással összhangba. Bár a bevezető és az első fejezet utal az 1880-as évekre és a századfordulóra, a könyv többi része a kései 1910-es és a korai 1930-as évek közötti időszakot elemzi nagyobb részletességgel. A szerző a bevezetőben ugyan jelzi, hogy az ún. modern nő létrejöttének hosszú folyamata az 1910-es és 1920-as években tetőzik (10), de a nem megfelelő arányok következtében végül csupán erről a „csúcsállapotról” kap igen részletgazdag állóképet az olvasó. Az aránytalanság miatt a folyamat egészének a bemutatása tehát elmarad, cserébe a szerző a két háború közötti modern városi nők, a falusi lányok és asszonyok, továbbá a kettő között elhelyezkedő cselédek, valamint a szépségkirálynők mindennapjairól, viseletéről, higiéniás szokásairól rajzol fel megragadó, plasztikus képet. A kép tehát erősen kontrasztos: a szöveg szervezése sok helyen azt a benyomást kelti, mintha a tárgyalt időszakban csupán kétfajta, egymással ellentétes attribútumokkal rendelkező nőtípus (a városi és a falusi) élt volna egymás mellett, holott a nők – s így a női testek – alakváltozatai színesebb skálát mutatnak. Ellenben így is érdemleges munka a nőtörténeti írások között. A Horthy-korszak paraszti származású nőinek mindennapjait, a kivetkőzés folyamatának kevésbé látható mozzanatait nagyszerűen foglalja össze Czingel, és ami talán még fontosabb, egy olyan csoportot helyez a történeti vizsgálódás központjába, amellyel a történettudomány – a néprajzzal ellentétben – eddig kevésbé foglalkozott.

[1] Kéri Katalin Hölgyek napernyővel: nők a dualizmus kori Magyarországon, 1867–1914 című munkájában felvázolja a nők nőegyletekben végzett közéleti tevékenységét, valamint szabadidős szokásaikat, köztük a sportolást, a kirándulást, a sétálást és az utazást. Gyáni Gábor A kávéház és a polgár kulturális habitusa című tanulmányában szintén jelzi, hogy kávéházakba a férjeikkel együtt nők is jártak, többször idézi a Csorba házaspár 1873 és 1876 között írt naplóját, amelyben Csorba Géza és Táncsics Eszter korzózás után gyakran tér be egy-egy kávéházba.