Aki a hitet választotta – Hahner Péter könyvrecenziója Fekete Éva Lukács-monográfiájáról

2021/08/05

Fekete Éva: Lukács György – Késleltetett életrajz. Kalligram Könyvkiadó – Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány, Budapest, 2021. 399 o.

Régóta ábrándoztam arról, milyen érdekes lenne végigolvasni egy alapos monográfiát Lukács György pályafutásáról. Nem tudtam róla, hogy ez a mű már negyvenhét éve elkészült.

Kevesen ismerték olyan alaposan a filozófus életét és műveit, mint Fekete Éva, aki a hetvenes években Lukács György életműkiadásának szerkesztője volt a Magvető Kiadónál. Az életrajzot 1974-ben fejezte be. Kardos György, a kiadó igazgatója azonnal elsüllyesztette a kéziratot az íróasztalába, és csak az ő halála után került elő, 1985-ben. Fekete Éva tragikusan korai, ötvenhárom éves korában bekövetkezett haláláig minden jel szerint tovább dolgozott az életrajzon, mert 1974 utáni kiadványok is felbukkannak a jegyzetekben, amelyeket a kötet szerkesztői újabb kiadványok adataival is kiegészítettek.

Ez az életrajz lenyűgöző olvasmány. A szerző a legjobb értelemben vett női intuícióval illeszti össze az adatokat, képes érthetően elemezni a rendkívül bonyolultan megfogalmazott okfejtéseket, és érzékeny intelligenciával kíséri végig a híresség pályafutását. Sikerült elmélyült, tárgyilagos és megbízható beszámolót nyújtania a filozófus életéről és műveiről. Nem kis teljesítmény volt ez a hetvenes években, amikor számtalan politikai tabu nehezítette meg a kommunista mozgalom hírességei életrajzainak elkészítését. Fekete Éva kerülte a leegyszerűsítő minősítéseket, de kifinomult megfogalmazásokkal és metsző logikával sikerült érzékeltetnie egy híresség esztétikai, politikai és filozófiai nézeteinek problémáit. A józan ész, az érző szív és a természetes igazságérzet képviselőjeként elegánsan és finoman „tette helyre” az irracionális választások mellett elkötelezett s olykor meglepően szívtelen, világhírű filozófust.

A kötetből kiderül, hogy Lukács György pályafutását az a mélységes és lázongó ellenszenv határozta meg, amelyet gyermekkorától táplált nagypolgári környezete ellen. „Családi hátterét […] egyoldalúan értékelte, érdemtelenül alábecsülte.” (46. o.) Ugyanígy megvetette középiskoláját, dolgozatai „heves tanári felháborodást váltottak ki”, és már fiatalon sikerült magára haragítania a lipótvárosi társadalmat. A korabeli irodalmi hagyományokat saját bevallása szerint is gyűlölte (48. o.), színházi kísérletezése pedig „Lukács számára a kompromisszumok világának nyílt és radikális tagadása” volt. (57. o.) Ady Endre költészetét azért értékelte nagyra, mert a költőnél „nevet kapott mindaz, amit gyűlölt: a »magyar ugar«, az »Átok-város«, »lelkek temetője«, egyszerre formát öltött a jelen, s kimondott, magával ragadó, hitet adó pátosszal az »Új«, a »Holnap« akarása.” (62. o.)

A Nyugat többi írójától azonban Lukácsot elválasztotta filozófusi intoleranciája, „a mindenfajta kompromisszumot, mindenfajta liberalizmust elutasító szigorúság, mely akarva-akaratlanul bizonyos – nem társadalmi, hanem erkölcsi értelemben vett – arisztokratizmushoz vezetett. Lukács irodalmilag eleve többet követelt, mint az általa oly sokszor és pejoratív kommentárral idézett ignotusi program, a Nyugat programja: helyet a hivatalos irodalom mellett!” (65. o.) Ő nem kívánt semmilyen más irodalom „mellett” tevékenykedni, s Fekete Éva joggal hangsúlyozza, hogy Lukács „álláspontjának szellemi magasrendűsége sem leplezheti, hogy a radikalizmus másik oldala, a túlemelkedés a kompromisszumok, a reálpolitika világán, egy »csak álmokban létező forradalom« metafizikai realitásába, egyúttal szinte tudatosan vállalt érzéketlenség a reális problémák iránt.” (65. o.) Ez az érzéketlenség Lukács egész pályafutására jellemző volt, gondolatmenetét maga nevezte „aszenzuális, aszexuális, racionalista élmény-menetnek”. (81. o.) Barátja, Balázs Béla szerint mindent elkövetett, „hogy semmiféle emberi és szívbéli dolgokban magát ne angagalja” (vagyis ne kötelezze el magát – 102. o.). Még az úgynevezett Lukács-iskola tagjait is megdöbbentette, amikor kijelentette, hogy fogadott fiának, Jánossy Ferencnek „jól jött az, amit tapasztalt” a szovjet büntetőtáborokban, ahol ártatlanul töltött el három évet.1

Lukács ugyanis kötelességének tartotta a mindennapok valóságának megvetését. E különös attitűdre a következő magyarázatot adta: „Ha képes vagyok egész egyéniségemmel, gondolataimtól egészen a véremig elgondolni a tökéletességet, akkor ez a gondolat a legigazibb valóság, igazabb az úgynevezett realitásnál, mert azt csak rest és gyáva megnyugvásunk tűri el mint valóságot, míg ezt mi terjesztjük és tartjuk fenn erős kézzel, föléje emelve az életnek.” (104. o.) Mivel egyáltalán nem kételkedett abban, hogy képes „elgondolni a tökéletességet”, ebből az következett, hogy „az úgynevezett realitásnak” csekély jelentősége volt a szemében.

Az első világháború csak tovább fokozta a „régi világ” iránti megvetését, saját korát immár „a tökéletes bűnösség korszakának” nevezte. (118. o.) Fekete Éva felhívta a figyelmet arra, hogy egy ekkoriban írt tanulmánytöredékben már az orosz terroristák „elvi cél érdekében vállalt hősiességére utal mint pozitív példára a háborús hősiességgel szemben”, s ez a tény „világosan jelzi az orientációt.” (120. o.) Eddigi szellemi fejlődésének ismeretében egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy 1918 végén csatlakozott ahhoz a mozgalomhoz, amely legradikálisabban tagadta, ítélte el és kívánta elpusztítani a régi világot, hiszen korábban is úgy vélekedett, „hogy a fennálló társadalmi renddel való minden szolidaritás […] veszedelem lehetőségét rejti magában.”2

Rendkívül művelt filozófus létére természetesen tisztában volt azzal, hogy „a fennálló társadalmi rend” elutasításának is megvannak a veszélyes következményei. 1918 decemberében a Szabadgondolat című lapban megjelent A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című írása. Az erkölcsi problémát a demokráciával való szakítás jelentette számára, az a kérdés, hogy „lehet-e a jót rossz eszközökkel, a szabadságot az elnyomatás útján elérni.”3 E cikkében még azt írja, hogy e kérdésre csak a hit segítségével lehet választ adni, és ő „nem képes ezt a hitet osztani, és ezért feloldhatatlan erkölcsi dilemmát lát a bolsevik állásfoglalás gyökerében.” Egyelőre kételkedett abban, hogy „a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Raszkolnyikovban, az igazságig keresztülhazudni magunkat.”4

Természetesen Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényét emlegette Raszkolnyikov címmel. Soproni Andrástól viszont megtudhattuk, hogy az idézett kijelentés fordítása téves volt, az orosz eredetiben nem az olvasható, hogy a hazugság vezet el az igazsághoz, hanem az, hogy a tévelygés. Vagyis nem az emberek tudatos becsapása, megtévesztése, hanem az igazság keresése, vállalva a tévedéseket is. „Nyilván az történhetett, hogy az intenzív – doktrinér? – gondolatmenet elhomályosította Lukács látását, így emelte be – vakon bízva a fordítóban – a nyilvánvaló ellentmondást a szövegébe, és így tette meg szegény Razumihint egy azóta számtalanszor idézett marhaság forrásává.”5

Idézett cikkének megjelenésével egy időben, 1918 decemberének közepén vagy 1919 januárjának elején Lukács György belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. Ezt a fordulatot 1919 májusának végén megjelent Taktika és etika című írásában indokolta meg. Mi oszlatta el kétségeit? Nem más, mint egy speciális történetfilozófia, mely szerint „a proletariátus osztályküzdelme nem puszta osztályküzdelem, hanem […] eszköze az emberiség felszabadulásának.”6 Cikkében azonban semmit sem bizonyít, mindössze dogmatikus állításokat sorol fel, nem érvel, hanem hitvallást tesz. Vagyis úgy döntött, hogy a korábbi írásában még elvetett hit segítségéhez folyamodik, és hinni fog abban, hogy a marxista történetfilozófia „objektíve (történetfilozófiailag) helyes.”7 Fekete Éva rámutatott a hit jelentőségére az állítólag olyannyira racionalista filozófus nézeteiben, s hangsúlyozta, hogy Lukács „koncepcióját – végső soron – a világforradalomba vetett hit határozta meg.” (197. o.) Ennél keményebben is fogalmazott: „Lukács személyiségét jellemzi az ellentmondások burkát szétboncoló metsző racionalizmus és a végső kérdésre adott irracionalista krédó együttélése, a kérlelhetetlen racionalizmus és aztán a legbelső burokban a még kérlelhetetlenebb irracionalizmus.” (204. o.) Leszek Kołakowski hasonlóan vélekedett: „Talán Lukács a legtökéletesebb példája a huszadik században annak, amit az ész elárulásának nevezhetünk azok által, akiknek hivatása lett volna használni és megvédelmezni azt.”8

A pártba való belépése után Lukács aktualizálta Kant híres erkölcsi szabályát A gyakorlati ész kritikájából: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson!” A Taktika és etika című cikke szerint ugyanis mindenkinek „úgy kell cselekednie, mintha az ő cselekvésén vagy nemcselekvésén múlna a világ sorsának az a fordulata, melynek eljövetelét előmozdítani vagy megakadályozni az aktuális taktikának hivatása.”9 Ha pedig a terror hozzájárul „a világ sorsának fordulatához”, akkor azt is el kell fogadni. A cikk végén Lukács különös következtetésre jut: nem a terror által kivégzettek az igazi áldozatok, hanem a gyilkosaik, akik tudják, hogy „gyilkolni nem szabad, feltétlenül és megbocsáthatatlan bűn, de elkerülhetetlenül szükséges […] A terrorista […] nemcsak életét áldozza fel testvéreiért, hanem tisztaságát, erkölcsét, lelkét.”10 Vagyis nem a meggyilkolt áldozatokat kell sajnálnunk, hanem gyilkosaikat, akik feláldozták lelkük tisztaságát… Fekete Éva jól fogalmazott: Lukács „szavaiban egyszerre van benne a messianisztikus etika nagysága és veszélyes irracionalitása.” (162. o.)

Vajon azzal követett el nagyobb bűnt Lukács, hogy 1919. május 2-án a Vörös Hadsereg politikai biztosaként Poroszlónál megtizedeltetett egy megfutamodott zászlóaljat és kivégeztette nyolc katonáját?11 Vagy azzal, hogy elméleti írásaiban igazolta a terrort? David P. Jordan történész szerint „szomorú tapasztalat, de jobb, ha valaki végrehajtja a tettet, mint ha igazolja. A politika már jóval azelőtt is az erőszak és a csalás mestersége volt, mielőtt Macchiavelli megírta A fejedelmet. Mégis a firenzei republikánus neve azonosult a kétszínűséggel, a hitszegéssel és a politikai erőszakkal, s nem Spanyolországi Ferdinándé vagy Cesare Borgiáé, akik valóban gonosztetteket követtek el. Macchiavellit idézve, az emberek könnyebben megbocsátják apjuk halálát, mint meggyilkolásának nyilvános igazolását.”12

Háborús veszélyhelyzetben a katonatiszt halállal büntetheti katonáit, arra hivatkozva, hogy erkölcsileg rossz dolgot tesz ugyan, de kénytelen megtenni. A terror kifinomult igazolására, erkölcsileg helyessé nyilvánítására viszont csak egy rendkívül művelt filozófus képes. Lukács e szavakkal fejezte be Taktika és etika című írását: „Csak annak gyilkos tette lehet – tragikusan – erkölcsi, aki tudja, megingathatatlanul és minden kétséget kizáróan tudja, hogy gyilkolni semmi körülmények között sem szabad. Vagy hogy Hebbel Judithjának utolérhetetlen szépségű szavaival fejezzük ki a végső emberi tragédiának ezt a gondolatát: »És hogyha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?«”13 A Friedrich Hebbel drámájából származó idézet szerénységre és alázatosságra utal, s ekkoriban Lukács más írásaiban is „a proletariátus összessége akarata […] szerény végrehajtójának” nevezte magát. (161. o.) (Hogy a bolsevikok mennyire képviselték a proletariátus összességének akaratát, ezt most ne firtassuk.) A látszólagos szerénység mögött azonban mélységes önhittség és magabiztosság (Duczynska Ilona szerint „teoretikus elbizakodottság”)14 húzódik meg, hiszen aki ezt kimondja, azt állítja, magának Istennek az akaratát hajtja végre. Fekete Éva e szavakkal zárja le a világnézeti fordulatot ismertető fejezetet: „Lukács végérvényesen választott az »istenek harcában«, és feláldozta azt, ami évtizedeken át a legszentebb volt a számára: a lélek szabadságát.” (145. o.)

Vajon miért nem volt képes Lukács számtalan más, a kommunista mozgalomhoz csatlakozott baloldali értelmiségi példáját követve belátni, hogy tévedett? Hiszen – Leszek Kołakowski szavaival élve – „ő volt a legkiemelkedőbb marxista filozófus a sztálinista ortodoxia korában. Akár tovább is mehetünk, s kimondhatjuk, hogy ő volt az egyetlen: egyedül ő fejezte ki a leninizmus alaptételeit a német filozófiai tradíció nyelvezetén, s a kortárs egyszerű marxistákkal ellentétben olyan módon írt, amely lehetővé tette legalább néhány nyugati értelmiséginek, hogy megemésszék gondolatait.”15 Miért tette túl magát olyan szembeötlő ellentmondásokon, hogy pártbürokraták akaratát azonosítja a proletariátuséval, miért nem ébredt rá, hogy teljesen önkényesen osztogatja az elnevezéseket (a kommunistákat követő munkásokat proletariátusnak, a többit „tömegeknek” nevezi – 196. o.), miért nem ismerte fel bizonyos szőrszálhasogató fejtegetéseinek tökéletes abszurditását? Például a következőét: „Marx és Engels is mély elszigeteltségben éltek […] De […] mindig megvolt a mércéjük: a proletariátus osztályhelyzete és ebből kiemelkedő osztálytudata; még ha az adott esetben talán egyetlen proletár sem emelkedett az osztálytudat magaslatára.” (216. o.) Vagyis bármit is gondoljon a tényleges proletár, az számít osztálytudatának, amit Marx, Engels és természetesen a magukat követőikké nyilvánító kommunista vezetők mondanak. Újra érdemes Kołakowski szavait idézni: „A proletár tudatosságnak efféle koncepciója szerint a szellem felett gyakorolt diktatúra teljesen igazolható: a párt valójában jobban tudja a társadalomnál, melyek a társadalom valódi (vagyis nem az empirikus) kívánságai, érdekei és gondolatai. Ha pedig a párt szelleme egyetlen vezetőben testesül meg […] el is jutottunk a végső egyenletig: igazság = proletár tudatosság = marxizmus = a párt ideológiája = a pártvezetők ideológiája = a főnök döntései. Az elmélet, amely a proletariátust kiváltságokkal ruházta fel a megismerés terén, abban a kijelentésben kulminál, hogy Sztálin elvtárs sohasem téved.”16 Lukács tulajdonképpen ezt az érvelést fogadta el.

Miért nem ismerhette el, hogy tévedett, hogy egy embertelen rendszert támogatott, ahogy Arthur Koestlertől François Furet-ig oly sok más író, történész és gondolkodó elismerte ezt, és kilépett a kommunista pártból? Erre a kérdésre csak találgathatjuk a választ, de alighanem „a reális problémák iránti érzéketlenségében”, elitizmusában, sajátos kiválasztottságtudatában – vagyis a Hebbel-idézetből is kiolvasható, végtelen önhittségében és kevélységében találhatjuk meg a magyarázatot. Az nem zavarta, hogy intellektuális téren hozzá fel nem érő kommunista hivatalnokok bírálgatják, s kényszerítik legkülönbözőbb nézeteinek visszavonására, véget nem érő önkritikákra, a „pártvonal” valamennyi abszurd fordulatának lelkes helyeslésére. Ahogy egyik tanítványa megfogalmazta: „Az üresen halandzsázó pártot éppen az zavarta Lukácsban, hogy ő gondolkodott is.”17 Egy dolgot viszont semmiképpen sem ismerhetett el: hogy rossz döntést hozott, amikor a kommunisták mellé állt, hogy az olyannyira gyűlölt polgári világ távolról sem volt olyan embertelen, mint az általa választott „szép új világ”. Nézetei szerint ugyanis „a jelentékeny ember mindenkor teljesen odaadja magát történelmi feladatának […] fenntartás nélkül elveti azt, ami annak ellenszegül […] egy pillanatra sem érzi kötve magát régebbi állásfoglalásaitól.” (328. o.) A nácizmus németországi győzelme pedig újabb érveket biztosított a számára ahhoz, hogy a világhelyzetet végletesen leegyszerűsítve igazolja a kommunistákhoz való csatlakozását. „Az imperializmus korszakának polgári gondolkodása egységesen fejlődött a fasizmusig – jelentette ki. – A fasizmus vagy bolsevizmus dilemmája […] nem a kommunisták »agyszüleménye«, sokkal inkább annak a korszaknak a jellemzője, amelyben élünk” – hirdette. (258–259. o.)

Fekete Éva joggal jegyzi meg, hogy „ez a felfogás filozófiatörténeti leegyszerűsítésekhez és torzításokhoz vezet”, Lukács „elszántan érzi, hogy mindent, ami a barikád másik oldaláról származik, mindent el kell pusztítani, legyen az akár egy Rilke-metafora.” (258. o.) Az irodalomról kimondta, hogy „propaganda a művészet eszközeivel” (224. o.), hogy az irodalmi vezetést „a proletariátusból származó íróknak kell átvenniük” (247. o.), vagyis Fekete Éva szavaival élve „koncepciója […] ha nem is jelentésében, de irányában egybeesik a sematikus realizmusfelfogással.” (273. o.)

A szerző kiválóan összegzi Lukács nézeteit a realizmusról folytatott vitában is: „Lukácsnak feltétlenül igaza volt vitapartnereivel szemben abban, hogy a műelemzés tárgya nem az író politikai meggyőződése […] De a következő lépés már Lukácsnál sem mentes a leegyszerűsítéstől, nevezetesen, hogy a műelemzés tárgya az: hogyan tükrözi a társadalmi fejlődés alapvető tendenciáit, hogyan ábrázolja kora valóságának típusait. A forma elemzése így alárendelődik a tartalmi kérdésnek, s ezt […] az író esztétikai értékelése sínyli meg.” (309. o.)

Magyarországra való hazatérése után, 1945-ben Lukács azonnal támogatta a cenzúra bevezetését: „A nép igazi szabadsága egyáltalában nem jelenti a reakció szabad véleménynyilvánítását, szabad működési lehetőségét. Ellenkezőleg, a nép csak akkor lehet igazán szabad, ha a reakciót letiporják.” (319. o.) Azt pedig, hogy mit kell reakciónak tekinteni, természetesen a kommunista párt határozta meg. Fekete Éva pontos megállapítása szerint Lukács „a magyar irodalom haladó hagyományai közül kirekeszti jóformán az egész magyar irodalmat” (322. o.), érvelése pedig olykor a koncepciós perek apológiájaként is értelmezhető (330. o.) Hogy az egykori világhírű filozófus hová süllyedt 1945 után, s az egyik kortárs magyar író hogyan vélekedett tevékenységéről, azt Faludy György Levél Lukács Györgyhöz című verséből tudhatjuk meg: 

„[…] A hódoltság nyugatra
néző kirakatában a vörösre
kivilágított lopótök te vagy […]
Téged küldenek, mint propagandistát
nyugatra a párt urai, s te futsz.
A feleséged nem kísérhet el,
nehogy meglógj. Ez téged nem zavar;
Nyilván államvédelmi szerveink
éberségét látod még ebben is.
Ha Svájcba mégy, Párizsba, Milánóba:
a balpárti tömeg már vár reád.
[…] Sajnálni csak
a fiatalokat kell, kik rajongva
figyelnek, elhiszik minden szavad,
ők, kik a tőkés kloákák bűzét
jól ismerik, de még a kommunista
szennycsatornát nem szagolták soha.
Tapsolnak. És te, míg minket elárulsz,
őket egy életre megmérgezed.”18

1956 után természetesen Lukács is többször kifejtette, hogy „az elvi-radikális leszámolás a sztálini módszertannal – és nem csupán az elszigetelten felfogott hibákkal – a legsürgetőbb gyakorlati értelemben is a kor követelménye.” (385. o.) Hogy ezt miért nem tette meg korábban? Erre általában azt a választ adta, hogy a Sztálin-kritika könnyen a fasizmus támogatásává fajulhatott volna. Kołakowski erre az érvre így válaszolt: „Röviden: Sztálin követhetett el hibákat, de ő, Lukács helyesen tette, hogy nem szállt szembe vele. Csakhogy ez az 1957-ből származó beismerés tisztább bizonyítéka Lukács tényleges sztálinizmusának, mint Sztálin bármely dicsőítése az életében. Az érv úgy szól, hogy helyes volt feltétel nélkül támogatni Sztálint és a sztálinizmust, még akkor is, ha belsőleg és láthatatlanul elleneztük a párt aktuális politikáját. A sztálinizmus azonban mindössze a külső engedelmességben megnyilvánuló hűséget követelte, és Lukács érve pontosan ezt az engedelmességet igazolja […] A rendszer és vezetői bármilyen nyilvános kritikáját, legyen bármily enyhe, kihasználhatja valahogy az ellenfél – ezt a tényt Szovjet-Oroszország létrejötte óta sikeres arra használták, hogy elnémítsanak vele minden valódi, képzeletbeli vagy potenciális kritikust, az imperializmus szövetségesévé nyilvánítva őket. Lukács esetében az a különleges, hogy nem csak elfogadta a zsarolásnak ezt a formáját, de teoretikus igazolást nyújtott a számára.”19

Ezek a teoretikus igazolások azonban egyre hiteltelenebbé és kiüresedetté váltak. Az 1960-as években megjelent filozófiai művéről egyik tanítványa így nyilatkozott: „Valamennyien rettenetesen untuk. Alapjában semmitmondónak találtuk.”20 Az 1967-ben elhangzott hitvallása pedig egyszerűen nem volt méltó egy filozófushoz: „Énszerintem a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus.” Fekete Éva nagyvonalúan nem hangsúlyozta e kijelentés abszurditását, mindössze ennyit fűzött hozzá: „E később több oldalról is vitatott tétel valóban Lukács legmélyebb belső meggyőződését fejezi ki, azt, hogy a szocializmus bármiféle empirikus megvalósulása nem kérdőjelezheti meg az emberi elidegenedés felszámolását tételező szocialista társadalom elvi, szubsztanciális magasabbrendűségét.” (393. o.) A filozófus megint csak „az elgondolt tökéletességet” részesítette előnyben az „úgynevezett realitással” szemben.

Fekete Éva nagyszerű könyvével kapcsolatban csak egyetlen bíráló megjegyzést tehetünk. Nincs benne névmutató, a 20. század számtalan híressége felbukkan a szövegben, de aki egyikre vagy másikra kíváncsi, kénytelen lesz átlapozni az egész kötetet. Vajon miért nem jelenhetett meg ez a kiváló könyv közvetlenül a rendszerváltás után, a szerző életében? Igazán megérdemelt volna érte minden elismerést.

Bulgakov Wolandjának sajnos nincs igaza, amikor A Mester és Margarétában kijelenti, hogy „kézirat sosem ég el.” Sok kézirat elégett, és sokat süllyesztettek el íróasztalok mélyére. Szerencsére egyes íróasztalokból olykor előkerültek a kéziratok – s most éppen ennek lehetünk örvendező és hálás szemtanúi.

Lábjegyzetek:

1 Vajda Mihály: Szög a zsákból. Magvető, Bp., 2017. 137. o.
2 Lukács György: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918—1919. Magvető, Bp., 1987. 127. o.
3 Ugyanott, 40. o.
4 Ugyanott, 41. o.
5 Soproni András: Klasszikusokat – csak pontosan! Élet és Irodalom, Visszhang, LXII. évfolyam, 30. szám, 2018. július 27.
6 Lukács György: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918—1919, i. m. 127. o.
7 Ugyanott, 129. o.
8 Leszek Kołakowski: Main Currents of Marxism. Norton, New York, London, 2005. 1032. o. (Első kiadása 1976.)
9 Lukács György: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918—1919, i. m. 129. o.
10 Ugyanott, 132. o.
11 Ligeti Dávid: Filozófusból véreskezű komisszár. Lukács György a proletárdiktatúrában. Rubicon, 2019. 4. szám. 34–37. o.
12 Robespierre. Szerk. Colin Haydon – William Doyle. Cambridge University Press, Cambridge, 1999. 32. o.
13 Lukács György: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918—1919, i. m. 132. o.
14 Ugyanott, 460. o.
15 Leszek Kołakowski: Main Currents of Marxism, i. m. 989. o.
16 Leszek Kołakowski: My Correct Views on Everything. St. Augustine’s Press, South Bend, Indiana, 2004. 39. o.
17 Vajda Mihály: Szög a zsákból, i. m. 133. o.
18 Faludy György összegyűjtött versei. Püski, New York, 1980. 239–240. o.
19 Leszek Kołakowski: Main Currents of Marxism, i. m. 1029. o.
20 Vajda Mihály: Szög a zsákból, i. m. 134. o.