Arad

A magyar Golgota

Szerző: Gali Máté

A napjainkban Románia nyugati határszélén, a Partiumban, a Maros folyó partján elterülő Arad városának neve közgondolkodásunkban összeforrott történelemünk egyik legtragikusabb eseményével, az osztrák kormányzat által az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban vállalt szerepük miatt kivégzett honvéd főtisztekével. A település évezredes történelme ennél azonban jóval szerteágazóbb és gazdagabb. Noha Arad vármegye székhelye volt, a tatárok, kunok és a törökök dúlásai, valamint az állandó háborúskodás okán a XVIII. század derekáig nem számított a térség elsőszámú centrumának. Az ezt követő hosszabb békeperiódus ugyanakkor jótékonyan hatott a város fejlődésére, ami az első világháborúig fontos ipari és kulturális központtá nőtte ki magát. Az etnikailag sokszínű régióban elhelyezkedő Aradon a régi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején még a lakosság 73%-a vallotta magyar anyanyelvűnek magát, ám ez a szám a legutolsó, 2011-es romániai népszámlás adatai szerint mindössze 10%-ra csökkent.

Arad városa napjainkban Románia nyugati határszélén, a Partiumban, a Maros folyó partján fekszik. A trianoni békeszerződést megelőzően az akkori Arad vármegye székhelye volt, manapság pedig Arad megye (Județul Arad) központja. Arad vármegye, s maga Arad városa is etnikailag sokszínű területnek számított, a hódoltság korát követő szervezett betelepítések nyomán a magyarok mellé szerb, román és német nemzetiségű lakosság is érkezett. Ennek következtében a történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálása idején a település lakossága 63 166 főt tett ki, melyből 46 085 volt magyar, 10 279 román, 4365 német és 1816 szerb. A 2011-ben lebonyolított román népszámlálása adataiból viszont jól látható, hogy az elmúlt egy évszázad románosító törekvései, melyek irányított román betelepítéssel, illetve elvándorlással jártak, alaposan átrendezték Arad nemzetiségi szerkezetét. A város 159 074 főre duzzadt népességéből 125 310 személy vallotta magát románnak, 15 396 magyarnak, és mindössze 1259 németnek.

Arad története

Arad környéke régészeti leletek alapján már a honfoglalás idején lakott területnek számított. A történészek úgy vélik, hogy a település Szent István királyunk uralkodása alatt is létezett, noha annak első írásos említése egy – utóbb elveszett, és csak másolatban fennmaradt – 1077-es birtoklevélben található. Nem sokkal később, 1132-ben pedig egy meglehetősen véres eseményhez köthető került a krónikákba. Röviddel az után ugyanis, hogy II. (Vak) Béla Magyarország királya lett, az Aradra összehívott országgyűlésen – vélhetően a felesége, szerbiai Ilona királyné elgondolása alapján – az uralkodó hívei lemészároltak 68 főurat, akiknek a meglátásuk szerint szerepe lehetett abban, hogy Könyves Kálmán király a gyermekkorában megvakíttatta Bélát, aki az ellene fellázadó Álmos herceg fia volt. A király elkoboztatta a meggyilkolt főnemesek vagyonát, amelyből 1135-ben alapította meg az aradi társaskáptalant.

Dacára annak, hogy Arad városa a régiót átszelő kereskedelmi utak kereszteződésénél feküdt, fejlődését számos külső tényező hátráltatta. 1241-ben például a tatárok pusztításának esett áldozatul, akik a vármegyében hatalmas rombolást vittek végbe. Nemcsak anyagi tekintetben, hanem a népesség szempontjából is, hiszen a lakosság nagy részét vagy meggyilkolták, vagy rabszolgasorba taszították. A tekintélyes vérveszteség pótlását királyaink idegen etnikumú lakosság betelepítésével próbálták megoldani, ennek részeként érkeztek a területre a kunok is, akiknek IV. (Kun) László király 1279-ben elrendelte, hogy csak a IV. Béla által számukra kijelölt területeken szállhatnak meg. A nomád kunok integrációja azonban sikertelen volt, mert többször is fellázadtak a központi hatalom ellen, és Arad tájékát a kunok fosztogatásai mellett 1285-ben újabb tatár betörés is sújtotta, akiknek behívásával az ellenségei IV. Lászlót vádolták meg.

Az állandó harcok következtében a település fejlődése megtorpant. A vármegye legfontosabb erődítményévé a forrásokban először 1278-ban említett Solymos vára vált, míg a közeli Lippa városában Károly Róbert királyunk többször is megfordult, 1325-ben ferences kolostort is alapított benne, és Lippa már 1529-ben szabad királyi városi rangra emelkedett, miközben Arad e címet csak 1834-ben nyerte el. Mindettől függetlenül Arad továbbra is a vármegye székhelyének számított, amelynek lakói főként kézművességgel, valamint földműveléssel foglalkoztak, és az oklevelekben 1329-ben előbb civitasként (királyi város), majd 1388-ban oppidumként (mezőváros) szerepelt.

Két világ határán

A már fentebb említett solymosi erősség mellett csak másodlagos stratégiai fontossággal bíró Aradot 1551-ben foglalták el a törökök, akik a régi vára helyett a következő években egy új erődítményt építettek fel. A térség meghatározó hadászati központja azonban az 1552-ben oszmán uralom alá kerülő Lippa volt, amit a tizenötéves háború során 1595-ben foglaltak vissza az erdélyi hadak, mire a visszavonuló törökök kiürítették és feladták Aradot is. A város 1616-ig állt erdélyi fennhatóság alatt, amikor is Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a békéért cserébe több helységet, köztük Aradot is átadott a szultánnak. 1658-ban II. Rákóczi György rövid időre elfoglalta és felgyújtotta az aradi palánkvárat, ami ezután egészen 1685-ig megint az oszmánoké lett. Ekkor a keresztény seregeknek ugyan sikerült bevenniük, ám őrizetlenül hagyták, s ezért újfent török fennhatóság alá jutott, amelyből véglegesen 1688-ban szabadult meg. 1707-ben a kurucok sikertelenül ostromolták a császáriak által védett várat.

Arad aranykora

A török kiűzése, valamint a Rákóczi-szabadságharc leverése után Arad látványos fejlődésnek indult. A XVIII. század közepétől a XIX. század derekáig tartott a település „aranykora”. 1745-ben alapították az aradi római katolikus líceumot, ami az 1715-ben létrehozott minorita elemi iskolából nőtte ki magát. 1770-ben építettek új városházát, ami egy évszázadig állt fenn, amikor elbontották, és Lechner Ödön tervei alapján, eklektikus stílusban megépítették a ma is használatban lévő épületet. 1812-ben Aradon nyitotta meg kapuit a Preparandia, Erdély első román nyelvű tanítóképzője, tíz évvel később pedig megkezdte működését a görög-keleti teológiai intézet. 1818-tól a város színháznak is otthont adott, ami napjainkban Románia legrégebbi, máig használatban lévő kőszínháza. 1834-ban avatták fel az aradi neológ zsinagógát. Mindezeken túl 1783-ra fejeződtek be az aradi vár építései munkálatai. A Maros déli partján álló, szabályos hatszög alaprajzú, csillag alakú, kazamatákkal ellátott erődítmény megépítésére Mária Terézia adott utasítást 1763-ban.

A magyar golgota

A várat az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején fél éven keresztül ostromzár alatt tartották a magyar honvédek. A szerb felkelőkkel kiegészített temesvári helyőrség ezen idő alatt ugyanakkor többször is feltörte a csekélyebb erők alkotta zárlatot. A hadihelyzet 1849 áprilisában változott meg, miután az erdélyi hadsereget vezető Bem József kiszorította a császári katonaságot Erdély nagy részéből, és csapataival a Bánság felé vette az irányt. Az Aradot védő Johann Berger városparancsnok innentől fogva értelmetlennek látta a további ellenállást, és Vécsey Károly honvéd vezérőrnagynak szabad elvonulás fejében július 1-én átadta a várat.

Fotó: Az aradi Szabadság tér az Aradi vértanúk emlékművével, 1901-ben. Forrás: Fortepan/Schoch Frigyes.

 

Az erődítmény mindössze másfél hónapig volt magyar kézben, augusztus közepén ugyanis Damjanich János várparancsnok letette a fegyvert a túlerőben lévő orosz csapatok előtt. A szabadságharc leverése után a megtorlás szimbolikus helyszíne lett Arad, mivel itt végezték ki a tizenhárom aradi vértanút, az 1848-as harmadik bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján. A kivégzettek emlékére 1890-ben avatták fel az aradi Szabadság-szobrot, Huszár Adolf és Zala György alkotását, ami napjainkban is a város egyik nevezetessége. Ugyanebben az évben a száműzetésben élő Kossuth Lajos egy fonográf viaszhengerére rögzített beszédében a „magyar Golgotának” nevezte Aradot. 2001 óta október 6-a nemzeti gyásznap hazánkban.

A megye ipari és kulturális központja

A forradalom és szabadságharc leverését követő neoabszolutista időszakban Arad fejlődése stagnált, az 1867-es kiegyezés nyomában járó gazdasági fellendülés során viszont fontos ipari centrummá nőtte ki magát. 1891-ben Weitzer János vagon- és gépgyárat alapított a városban, a Neumann testvérek (Alfréd, Dániel és Ede) pedig malmot, textilgyárat, illetve szeszüzemet hoztak létre. 1908-ban Aradon nyitotta meg kapuit az első magyar autógyár.

Virágzásnak indult a helység kulturális élete is. A sajtótermékek közül egyaránt megjelentek magyar (Aradi Közlöny, Arad és Vidéke) és román (Românul, Tribuna) nyelvűek. 1907-től Uránia néven filmszínház működött Aradon. Sorra alakultak az oktatási intézmények is: pedagógusképző, faipari szakiskola, gimnázium, polgári fiú- és leányiskola stb. A kulturális és vallási toleranciát jól szemléltette, hogy a dualizmus idején épült aradi ortodox Keresztelő Szent János születése katedrálist Czigler Antal személyében magyar építész tervezte, míg a katolikus Páduai Szent Antal-katedrálist a szerb Milan Tabaković.

A soknemzetiségű kulturális és felekezeti harmóniának a történelmi Magyarország első világháború végi összeomlása vetett véget. 1918 őszén a településen alakult meg a Központi Román Nemzeti Tanács, melynek képviselőivel november 13–14-én folytatott eredménytelen tárgyalásokat Erdély svájci mintájú kantonizálásáról Jászi Oszkár, a Károlyi-kormányzat nemzetiségi ügyekért felelős tárca nélküli minisztere. 1919 májusában pedig Arad vármegye és Arad város korábbi főispánja, a helyben földbirtokokkal rendelkező gróf Károlyi Gyula itt alakította meg a Magyar Tanácsköztársasággal szembenálló, rövid életű aradi ellenkormányát. Az ellenkabinet mindössze néhány napig működhetett csak Aradon, mivel a román hadsereg megszállta a várost, a kormány tagjainak egy részét internálta, másik részük pedig Szegedre menekült, ahol új ellenkormányt szervezett. Arad tehát 1919 májusa óta Románia része, még az 1940-ben aláírt második bécsi döntést követően sem tért vissza Magyarországhoz.

A városhoz köthető nevezetesebb személyek

Annak ellenére, hogy Aradot a közgondolkodás elsődlegesen a tizenhárom vértanúhoz köti, a település hosszú történelméhez számos jeles személyiség kapcsolható.

Nevesebb politikusaink közül aradi születésű volt Csatay Lajos vezérezredes, aki 1943–44-ben honvédelmi miniszter lett a Kállay- és Sztójay-kormányokban. Helyben született Sógor Csaba, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség parlamenti szenátora, 2007 és 2019 között európai parlamenti képviselő. 1915-ben pedig a városban hunyt el Salacz Gyula, Arad eleddig leghosszabb ideig (1875–1901) hivatalban lévő polgármestere, aki kulcsszerepet játszott a település dualizmus kori látványos fejlődésében.

Az irodalom és művészetek vonaláról a község legismertebb szülöttjeinek egyike Tóth Árpád impresszionista költő, a Nyugat és más folyóiratok meghatározó munkatársa volt. Aradon látta meg a napvilágot Jávor Pál is, minden idők egyik legnépszerűbb magyar színésze. Ugyancsak aradi származású a Munkács Mihály-díjas festőművész, Vilhelm Károly.

A tudomány képviselői közül sokak mellett említést érdemel az aradi születésű Wild Lajos, aki előbb hazánk 1922-ben Brazíliában újonnan alapított konzulátusán szolgált, majd a dél-amerikai államban orvosként praktizált, és Pastilhas „Wild” néven olyan fájdalomcsillapító gyógyszert fejlesztett ki és szabadalmaztatott a trópusi betegségekkel szemben, amelyért magas rangú brazil kitüntetésekben részült. Szintén a városban látta meg a napvilágot Magyari Endre gépészmérnök-postamérnök, a hazai rádiótechnika és híradástechnika kimagasló alakja. S nem utolsósorban Aradon született a bánsági sváb felmenőkkel bíró Nobel-díjas fizikus, Stefan Hell, aki napjainkban a göttingeni Max Planck Biofizikai Kémiai Intézet vezetője.

A magyar történettudománynak Arad olyan jeles személyiségeket adott, mint a Széchenyi-díjas magyar történész, Szabad György, aki a magyar polgári átalakulás jelentős kutatójából lett 1990 és 1994 között az Országgyűlés elnöke. Az 1870–1880-as években pedig Aradon tanított, illetve a város kulturális életében tevékeny szerepet vállalt Márki Sándor történetíró, aki 1892-től 1895-ig két részletben írta meg az Aradvármegye és Arad szabad király város története című, nagy ívű összefoglaló munkáit, melyek máig haszonnal forgatható kötetek a település történelme iránt érdeklődők számára.

 

népszámlálás éve magyarok románok németek egyéb összlakosság
1880 20500 6635 5613 2808 35556
1910 46085 10279 4365 2437 63166
1941 26798 40677 7811 11388 86674
1977 34728 121815 10217 4433 171193
1992 29828 151438 4142 4706 190114
2011 15396 125310 1259 4154 159074*

*  A 2011-es népszámláláson 12955 fő nem nyilatkozott az etnikai hovatartozásáról.

Close Bitnami banner
Bitnami