Hahner Péter: Az elnök, akit felkértek, hogy a választás előtt ne mondjon semmit

2022/02/02

Amikor William Henry Harrison bejelentette, hogy indul az 1836-os és az 1840-es elnökválasztáson, felkérték: maradjon csendben. Pontosabban: ne mondjon semmi lényegeset. Ami a legmeglepőbb, hogy a taktika a második esetben sikeresnek bizonyult. A demokrata párti Harrison 1840-ben 234 elektori szavazattal 60 ellenében elnyerte az Amerikai Egyesült Államok államfői (és egyben kormányfői) hivatalát a Whig Párt jelöltjével, Martin Van Burennel szemben. Ő lett az ország kilencedik elnöke.

Erre a fura felkérésre nem azért került sor, mintha Harrison ostoba vagy jelentéktelen személyiség lett volna. Virginiai ültetvényes családban született 1773-ban, apja aláírta a Függetlenségi Nyilatkozatot, anyja pedig George Washington feleségének a rokona volt. A fiatalember a katonai pályát választotta, s Washington elnök azzal írta alá katonai kinevezését, hogy nem tagadhat meg ilyesmit egy régi barát fiától.

 Tecumseh átka

A 19. század első felében még nagy dicsőségnek számított, ha valaki keményen harcolt az amerikai őslakosság ellen. Harrison kitüntette magát az Egyesült Államok első indiánháborújában. 1794-ben hadnagyi rangban küzdött Anthony Wayne tábornok mellett „a kidőlt fák csatájában”, a mai Ohio állam északi részén a sóni, ottava és más indiánok ellen. Majd ő is aláírta a grenville-i békeszerződést, amelyben lemondatták az őslakosságot a mai Ohio állam területének nagy részéről. Az Északnyugati Territórium kormányzójaként 1811-ben a tippecanoe-i csatában mért vereséget a sóni indiánokra. Majd az 1812–15-ös brit–amerikai háborúban a thamesi csatában (1813) aratott győzelmet a britek és indián szövetségeseik felett. Ebben az ütközetben esett el a britek oldalán a híres sóni harcos, Tecumseh, az őslakosok ellenállásának szervezője.

A legendák szerint a haldokló Tecumseh átkot mondott az Egyesült Államok elnökeire. Eszerint a húszévente (1840-ben, 1860-ban stb.) megválasztott államfőknek meg kell halniuk, mielőtt visszavonulhatnának hivatalukból. Aki szeret misztikus jelentőséget tulajdonítani a történelmi véletleneknek, az elhiheti, hogy Harrison, Lincoln, Garfield, McKinley, Harding, Franklin D. Roosevelt és Kennedy esetében az átok érvényesült. Tecumseh átka azonban a 20. század végére minden jel szerint erejét veszítette, mert a Ronald Reagan és George W. Bush elleni merényletek sikertelenek voltak.

A néma elnökjelölt

A thamesi csatának köszönhetően Harrisont nemzeti hőssé kiáltották ki. Képviselővé (1816–19), majd szenátorrá (1825–28) választották. Amikor pedig a Whig Párt vezetői 1836-ban olyan elnökjelöltet kerestek, akivel végre eséllyel indulhatnak a Demokrata Párt jelöltje ellen, Harrisonra esett a választásuk.

Csakhogy a Whig Párt távolról sem volt egységes. Támogatói között egyesek az erős központi kormányzatnak, mások a tagállamok jogai kiterjesztésének voltak a hívei. Sokan a szabad kereskedelmet támogatták, mások védővámokat követeltek. Egyesek végleg fel akarták számolni a nemzeti bankot, mások vissza akarták állítani. A hatalmas ország egymástól rendkívül távol eső szekcióinak is nehéz volt összeegyeztetni az érdekeit. Határozott politikai célok megfogalmazásával ezért csak megosztani lehetett volna a Whig Párt szavazóit. A vezető politikusok tehát úgy döntöttek, hogy jobb lesz, ha a nép csak személyiségek és nem politikai irányzatok közül választ. Nicholas Biddle, az Egyesült Államok Bankjának egykori elnöke a következő taktikát javasolta Harrison kampánya szervezőinek: „Ne mondjon egyetlen szót sem elveiről vagy hitvallásáról, ne mondjon semmit, és ne ígérjen semmit! Egyetlen bizottság, konvenció vagy városi gyűlés se tudjon kihúzni belőle egy szót sem arról, hogy mit gondol és mit akar majd csinálni. Tiltsák el neki a toll és a tinta használatát, mintha egy őrült költő lenne a bedlami elmegyógyintézetből!” Harrison ehhez tartotta magát, de az 1836-os elnökválasztáson mégis vereséget szenvedett Martin Van Burentől, akit a kor legnépszerűbb politikusa, Andrew Jackson támogatott.

A győzelem

Az 1840-es választásra azonban a Whig Párt már alaposan felkészült. Ez volt az első modern, karneváljellegű elnökválasztás az amerikai történelemben, amelyben a jelszavak és felvonulások nagyobb szerepet játszottak, mint a politikai programok. A whigek tömeggyűléseket rendeztek, jelszavakkal teleírt, óriási labdákat görgettek városról városra, dalokat írtak, táncokat találtak ki, a tennessee-i lányok pedig ilyen feliratú sálakat viseltek: „Whig férjeket vagy semmilyent!”

Harrisont nagyon zavarta, hogy ezúttal is felkérték: lehetőleg maradjon csendben. Így panaszkodott egyik támogatójának: „Szenvedek a számtalan s jórészt igen nevetséges folyamodványok miatt, amelyek a véleményemet kérték csaknem minden kérdésről!” De nem tehette közzé terveit. Kampányának irányítói végül tanácsadó bizottságot hoztak létre, amely a lehető leghomályosabb válaszokat fogalmazta meg számára, ha már feltétlenül felelnie kell. Whig párti ellenfelei ezért azzal csúfolták, hogy „értelem-karbantartó bizottság” áll mögötte, s úgy emlegették, mint „a zsinórokon rángatott öregúr.” Végül nem bírta tovább, és személyesen is bekapcsolódott a kampányba – holott elődei ezt még méltatlannak tartották magukhoz. Huszonhárom beszédet mondott négy hónap alatt. Arra készült, hogy a Whig Párt elveinek megfelelően átengedni a politikai élet irányítását a Kongresszusnak, s megvalósítja a nemzeti bank visszaállítását, a belső fejlesztések megindítását és a vámok megemelését. A választást megnyerte – de a whigek öröme nem tartott sokáig.

A legrövidebb elnökség

A korábban némaságra kényszerített új elnök be akarta bizonyítani, hogy igenis tud szónokolni. Nekiült beiktatási beszéde megírásának, majd megmutatta azt Daniel Webster külügyminiszternek, az amerikai politikai élet egyik veteránjának. Webster ijedten vette észre, hogy amerikai problémákról szinte szó sincs a szövegben, az új elnök állandóan az ókori Rómával példálózik, s leggyakrabban a proconsulokat emlegeti. Ezen az estén a külügyminiszter elkésett egy vacsoráról, s azzal mentegetőzött barátai előtt, hogy sok dolga volt, nem kevesebb, mint tizenhét római proconsult kellett saját kezűleg kipusztítania az elnök beiktatási beszédéből.

A beiktatás napján, 1841. március 4-én zuhogott az eső. Harrison két órán át olvasta fel beszédét, amelynek már az első mondata is száz szóból állt. Nemcsak kimerült, de meg is fázott, és tüdőgyulladást kapott. Az orvosok ópiumtinktúrával, kámforral, ricinusolajjal, borral és brandyvel próbálták kezelni – talán ebbe halt bele április 4-én, pontosan egy hónappal a beiktatása után. Jobban járt volna, ha továbbra is szűkszavú, rövid és homályos kijelentésekre szorítkozik.