Bereck

Gábor Áron szülővárosa

Szerző: Tarján M. Tamás

Az Ojtozi-szoros kapujában található Bereck története az ezeréves magyar határok védelmének históriájával egyenlő. Veneturné várának romjai ennek a küzdelemnek az első évszázadait szimbolizálják. 1814-ben ezen a településen született Gábor Áron, az 1848–49-es magyar szabadságharc híres ágyúöntő tüzér őrnagya, és a küzdelem végnapjaiban itt találkozott Petőfi Sándor Bem tábornokkal néhány nappal azelőtt, hogy a segesvári csatában hősi halált halt. Bereck mindkét világháborúban véres összecsapások színhelye volt, 1944-ben a Kárpátokat védő Árpád-vonal eddig a településig húzódott.

Bereck Erdély délkeleti szegletében, a Kárpát-medencéből Moldvába vezető Ojtozi-szoros közelében található. A település Kézdivásárhely vonzáskörzetében fekszik, így lakossága a modern korban sem haladta meg a néhány ezer főt. A „régi határ” egykori őreként és az egyik jelentős kereskedelmi útvonal első magyarországi állomásaként azonban Berecket mégis jelentősnek kell tekintenünk. Az egykor városi kiváltságokat élvező községet a róla elnevezett Bereck-patak szeli keresztül. Nevezetes hegycsúcsa a Mogyorós-tető, ahonnan a környező völgyekre és az Ojtozi-szorosra is csodálatos kilátás nyílik.

Őrségben az Ojtozi-szorosnál

Bereck környéke az Ojtozi-szoros stratégiai jelentősége miatt már évezredek óta lakott terület, a Kárpátok két oldalát összekötő fontos kereskedelmi és hadi utak egyik jelentős állomása volt. A Dacia provinciát megszervező rómaiak erődítményt emeltek a hegyszoros bejáratánál, amelynek romjait a székelyek sok évszázaddal később Veneturné várának nevezték el. Az egykori castrum – más Erdélyben található római kori, népvándorlás korabeli és Árpád-kori erősségekhez hasonlóan – megtermékenyítette a környező lakosság fantáziáját, és számos legenda forrása lett. A Benedek Elek által feljegyzett történet szerint az erősséget egy gőgös asszony, Veneturné építtette, és egy szörnyű villámcsapás döntötte romba, miután az úrnő elbizakodottan kijelentette, hogy a falakat maga az Isten sem tudná elpusztítani. Ez a monda úgy tartja, hogy az égi büntetés kőbékává változtatta a gőgös Veneturnét, és állítólag máig megtalálható a kövek között. Egy másik, sokkal szívderítőbb történet szerint az erődítmény a 15. században épült. Ez a mese úgy tartja, hogy az országot álruhában járó Mátyás királyt egy berecki székely kurtanemes, Venetur étellel-itallal megvendégelte, és az uralkodó később a szívélyes fogadtatásért cserébe hálából kincsekkel halmozta el őt. A férfi megfogadta a bőkezű uralkodónak, hogy erősséget épít Bereck mellett az ország védelmére, ezt azonban már csak halála után, a felesége útmutatása alapján fejezték be – ezért kapta a Veneturné vára nevet.

Ezek a legendák kiválóan megmutatják, hogy Bereck kiemelt szerepet töltött be a Székelyföld és a Magyar Királyság védelmében. Az évszázadok során az Ojtozi-szoros a Kárpát-medencébe érkező és – ritkábban – onnan kitámadó seregek megszokott útvonala volt, ami a város sorsát is meghatározta. 1242-ben, a tatárjárás idején a Magyarországot felégető mongol hordák egy része – Kadán kán vezetésével – a Kézdiszékben fejezte be dúlását, és az Ojtozi-szoroson keresztül távozott az országból. Két évszázaddal később Mátyás király is Bereck érintésével vonult a III. (Nagy) István moldvai fejedelem ellen indított balszerencsés hadjáratára, majd száz év múltán Báthory István erdélyi fejedelem vendégeskedett itt, amikor Lengyelországba utazott, hogy királlyá koronáztassa magát. A török korban a bereckiek sokat szenvedtek a portyázó oszmán és tatár hadak betöréseitől.

A kiváltságos lét évszázadai

Bereck először a magyar helytörténeti kutatások szempontjából kiemelt jelentőséggel bíró 1332–37. évi pápai tizedjegyzékben bukkant fel, Bede néven. A határvédelemben és a postaszolgálatban ellátott feladatok elismeréseként Luxemburgi Zsigmond 1426-ban mezővárosi rangra emelte a települést, amely a piactartás és az önálló bíráskodás kiváltságát is élvezte. A bereckiek első főbíróját Kinizsi Jánosnak hívták. Őt a település múltját kiszínező későbbi történetírók Kinizsi Pál őseként tüntették fel, és azt állították – egyébként alaptalanul –, hogy a kenyérmezei hős itt látta meg a napvilágot.

A város Szapolyai János királysága idején, majd az erdélyi fejedelmek uralma alatt sikeresen megőrizte kiváltságait. A török korban Bereck a taxás helyek közé emelkedett, ami azt jelentette, hogy adóját egy összegben fizette meg az uralkodó számára, és képviseltethette magát az erdélyi rendi országgyűlésen. Utóbbi kiváltságát a város végső soron egészen az integer Magyarország 1918-as széthullásáig megőrizte. 1848-ban és a kiegyezés után a körülbelül háromezres lélekszámú székely kisváros önálló választókerületként a budapesti népképviseleti országgyűlésbe is saját küldöttet delegálhatott. A választási rendszer aránytalanságai, a kerületek egyenlőtlensége miatt a mindössze másfél száz választópolgárral rendelkező Bereck évtizedeken keresztül ugyanakkora képviselettel bírt az országgyűlésben, mint Budapest erzsébetvárosi kerülete.

A képviseletben rejlő kiváltságot úgy is sikerült a modern korig megőrizni, hogy a török kiűzése után a Habsburg Birodalomba betagolt Erdélyben Bereck helyzete kedvezőtlenné vált. Az Ojtozi-szoros közelében fekvő várost az Oszmán Birodalommal közös déli határvonalon megszervezett határőrvidékhez csatolták, a katonai közigazgatás pedig kevéssé tisztelte a polgárok korábbi évszázadokban elnyert privilégiumait. Bár az 1791-es erdélyi diéta után II. Lipót király elvben orvosolta a bereckiek panaszait, a gyakorlatban a jogsértő viszonyok – pl. az önálló bíráskodás lehetőségének megtagadása – egészen az 1848-as forradalomig fennmaradtak.

A dicsőséges szabadságharc küzdelmeiben a bereckiek jelentős érdemeket tulajdonítanak maguknak, ugyanis 1814-ben – egy székely kisbirtokos család fiaként – itt született Gábor Áron, a honvédseregek legendás tüzérőrnagya. Mint ismeretes, 1848 őszén a honvédtiszt oroszlánrészt vállalt a császári hadak elleni védekezés megszervezésében Háromszékben, és ágyúkkal látta el a szabadságért küzdő honvéderőket. Gábor Áron saját vagyonát is feláldozta azért, hogy a Székelyföldön toborzott magyar seregeket tüzérséggel szerelje fel, majd 1849 nyarán hősi halált halt a – cári intervenciós csapatokkal vívott – kökösi ütközetben. A kiváló honvédtiszt emlékét a településen – egykori szülőháza helyén – emléktábla és egy szobor őrzi. Utóbbit 1992-ben a berecki katolikus templom mellett avatták fel.

A szabadságharc időszakából Bereck városához is kapcsolódik egy emlékezetes esemény. 1849. július 25-én, hat nappal a végzetes segesvári ütközet előtt az ekkor már honvéd őrnagyként szolgáló Petőfi Sándor itt csatlakozott Bem József tábornokhoz.

Városból falu – Bereck a modernizáció vesztesei között

Bereck a modern kor hajnalán jellegzetes példáját adta azoknak a magyarországi kisvárosoknak, amelyek ősi kiváltságaiknak köszönhetően előkelő státust élveztek, ugyanakkor méretükből és körülményeikből fakadóan aligha bízhattak abban, hogy versenyre kelhetnek az ipari forradalom, a városiasodás és a népességrobbanás következtében rohamos fejlődésnek induló regionális vetélytársakkal. Egyszerűbben szólva a 19. század közepétől Berecket a visszaminősítés veszélye fenyegette, és a dualizmus időszakában végül ez be is következett. A magasabb státussal járó anyagi terhek miatt a bereckiek 1888-ban maguk döntöttek a városi jogállás feladása mellett. Ennek és az 1876-os közigazgatási rendezés eredményeként Bereck Háromszék vármegye egyik községévé vált.

A berecki Erzsébet királyné-emlékmű 1903-ban. Forrás: kepeslapok.wordpress.com, Pethő Csongor gyűjteménye

Hagyományos kiváltságainak és az Ojtozi-szoroson túlról érkező román betelepülőknek köszönhetően Bereck a 19. század közepére elérte a háromezres lélekszámot, ám növekedése itt megtorpant. Ebben az is szerepet játszott, hogy a bereckiek döntően földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, illetve a kézműiparból éltek. A dualizmus kori beruházások következtében gyapjú- és faipari üzemek létesültek Berecken, az 1886-ban kirobbant román–osztrák–magyar vámháború azonban jelentős mértékben visszavetette a község gazdasági fejlődését. A vasúthálózat – az úgynevezett székely körvasút fejlesztésének köszönhetően – 1907-ben elérte a települést, ám Bereck válságos helyzetét jól mutatta, hogy a budapesti kormány által megindított ún. székely akció keretében itt is társaság alakult a gazdasági élet fellendítésére.

A dualista rendszer összeomlásakor Bereck népessége körülbelül ugyanakkora volt, mint amiről Orbán Balázs a Székelyföldet leíró munkájában néhány évtizeddel korábban beszámolt. Az 1910-ben tartott népszámlálás 3275 főben állapította meg a lakosság számát: a településen 2087 magyar, 1126 román és 2 német személy élt.

Háború, impériumváltások és élet Romániában

Miután Románia 1916 nyarán belépett az első világháborúba, Bereck és az Ojtozi-szoros egy csapásra a front szomszédságába került. Az Erdélybe benyomuló román hadak mintegy két hónapig megszállás alatt tartották a községet, majd 1916 őszén és 1917 nyarán a háborús felek háromszor is megütköztek a hegyszorosban, ám az osztrák–magyar és német csapatok minden alkalommal sikertelenül próbáltak meg betörni Moldva területére. Bár a bukaresti békeszerződés 1918. májusi megkötésével úgy tűnt, a háborús fellegek eloszlottak a térség felett, néhány hónappal később a román csapatok az Ojtozi-szoroson keresztül visszatértek Erdélybe, és 1918 novemberében Berecken is végbement az impériumváltás.

A második bécsi döntés értelmében a község visszatérhetett az anyaországhoz, a négy évig tartó „kis magyar világ” azonban elsősorban háborús megpróbáltatásokat hozott Bereck számára. A település a Keleti-Beszkidektől a Berecki-havasokig húzódó, mintegy 600 kilométer hosszú Árpád-vonal végpontjává vált, amely a Vörös Hadsereggel szemben igyekezett védelmezni Magyarország határát. Miután Románia 1944 augusztusában kiugrott a második világháborúból, az Ojtozi-szorosban és Bereck közelében intenzív harcok kezdődtek, a védelmi rendszer azonban néhány nap után összeomlott, részben annak következtében, hogy a szovjet erők délről is behatoltak Erdélybe, és ezzel megkerülték az Árpád-vonalat. A község szeptember 4-én végleg a Vörös Hadsereg kezére került, ami a román uralom visszatérését is jelentette.

Levelezőlap Bereck látképével, 1940. Forrás: Budapest Főváros Levéltára, XIV. 141

A szocializmus időszakában Bereck községi státusán nem tudott változtatni, mivel az állampárti vezetés tudatosan arra törekedett, hogy a vidéki népességet minél nagyobb létszámban a nagy iparvárosokba – elsősorban a román többséggel bíró Brassóba – vonzza. A községet 1952-ben a szovjet nyomásra kialakított Magyar Autonóm Tartományhoz csatolták, az 1960-as átszervezés során azonban az egykori Háromszék részeként Bereck is kikerült ebből a közigazgatási egységből. Az 1968-as reform eredményeként aztán a községet az újonnan kialakított Kovászna megyéhez csatolták, ahová napjainkban is tartozik. A Ceaușescu-rezsim „falurendezési” programjában – amely a valóságban a kistelepülések megsemmisítése és az erőszakos urbanizáció mellett a magyar kisebbség beolvasztására irányult – Berecket „urbanizált településnek” nyilvánították, tehát elkerülte a diktatúra pusztítását. Kovászna megyén belül a falu napjainkban községközponti státussal rendelkezik, Ojtoztelep és Kézdimartonos is közigazgatási határain belül esik.

A rendszerváltás Bereck életében elsősorban azért volt jelentős, mert lehetőség nyílt a település magyar múltjának és kultúrájának védelmére, ápolására. A „magyar élet” 1989 utáni újjáéledését Gábor Áron szobrának és emlékházának felavatása mellett az Erzsébet királyné halála után – 1899-ben – állított obeliszk gondozása is mutatja. Paradox módon a román impérium száz éve alatt Bereck lakosságát tekintve „magyarabbá” vált: a 19. századi kétharmad-egyharmad aránnyal szemben a 2011-es romániai népszámlálás a 3550 fős településen 2537 magyar (73,2%) és 813 román lakost talált.

* Az 1941. évi magyarországi népszámlálás eredményei.
** A 2011. évi népszámlálási adatokban Kézdimartonos és Ojtoztelep népessége is megjelenik.
*** A 2011-es népszámláláson 83 fő nem nyilatkozott az etnikai hovatartozásáról.