Brassó

Erdély “Coronája”

Szerző: Tarján M. Tamás

Brassó neve ma már elsősorban a róla elnevezett – de hozzá semmilyen módon nem köthető – étel és a városig közlekedő nemzetközi vonatjárat miatt jelenik meg a köztudatban, pedig múltja, kulturális öröksége és természeti kincsei okán nagyobb hírnév illetné meg. A Tömösi-szoros közelében, a „Kelet kapujában” álló kereskedőváros szász alapítóinak köszönhetően az erdélyi reformáció egyik fellegvárává vált, egykori gazdagságáról és dicsőségéről a német stílusú óváros mellett a Fekete-templom, a történelmi Magyarország egyik legcsodálatosabb gótikus alkotása is tanúskodik.

Brassó az érett középkortól kezdve Havasalföld és a Balkán-félsziget kapujaként funkcionál, és ennek következtében Erdély egyik legjelentősebb közigazgatási, gazdasági központja. Egészen 1876-ig – kiváltságos területként – a szász univerzitás részét képezte, majd bő négy évtizeden keresztül a városról elnevezett vármegye székhelyeként szolgált. Az impériumváltás után a román közigazgatás is megyét szervezett Brassó köré.

Kereskedőváros „a Kelet kapujában”

Miután a terület a Tömösi-szoros közelében katonai és kereskedelmi szempontból is kiemelt jelentőséggel bírt, Brassó helyén valószínűleg már a honfoglalás korában népes – feltehetően bolgárok által lakott – település állt. Ugyanilyen bizonytalanságba vész a Cenk-hegy tetején álló erődítmény múltja is. Az utólag Brassoviának nevezett parasztvár a 13. században már biztosan őrizte Erdély kapuját, de a vélemények megoszlanak abban, hogy IV. Béla, a Német Lovagrend vagy esetleg még Szent István emeltette a falait.

Brassó ismert története a Német Lovagrend érkezésével kezdődik. A keresztes lovagok 1211-ben adományul kapták a települést II. András királytól, és az eredeti elképzelések szerint bázisul szolgált volna a Kárpátokon túl elterülő havasalföldi és moldvai területek keresztény hitre térítéséhez, illetőleg az ottani magyar uralom biztosításához. Annak ellenére, hogy András hamarosan kiűzte a túlzott mértékben önállósuló lovagrendet a Barcaságból, a város hasznot húzott előnyös fekvéséből, és a következő évszázadokban Erdély egyik legjelentősebb kereskedelmi központjává vált. Brassó neve már megjelenik IV. Béla egyik 1252-es adománylevelében, a település Corona megnevezése pedig egy 1235-ben kelt kolostorjegyzékben szerepel.

A döntően szász polgárok által lakott város felvirágzása a 14. században kezdődött. I. (Nagy) Lajos király után Mária és Luxemburgi Zsigmond is megerősítette Brassó kiváltságait. Az uralkodói kegynek köszönhetően a „Kelet kapujában” álló település nyugati irányban egészen Bécsig kereskedhetett, ráadásul árumegállító joggal és vámmentességgel rendelkezett a Balkán-félszigetre vezető útvonalon. A brassóiak szabadon választhatták tisztségviselőiket, önállóan bíráskodhattak és idővel egy pénzverde működtetésére is jogot nyertek. Brassó presztízsét mutatta, hogy 1427-ben Luxemburgi Zsigmond országgyűlést tartott a városban.

Az Oszmán Birodalom térhódításának következtében a 14–15. század fordulóján Brassó védműveinek fejlesztése is időszerűvé vált. A hagyomány szerint a város falainak építésére már Mária királynő engedélyt adott, Zsigmond fél évszázados uralma alatt viszont meg is kezdődött a gazdag kereskedőváros körülhatárolása. A település védelmében a Cenk-hegyen álló erődítmény is hasznos szerepet játszott: Hunyadi János erdélyi vajdaként 1455-ben engedélyt adott, hogy a romos vár építőköveit a védművekhez használják fel. Ennek is köszönhető, hogy a Tömösi-szorost őrző Brassó helyzete a török veszély erősödésével egyre kedvezőbbé vált. Mivel a város kulcsfontosságú szerepet játszott Erdély védelmezésében, a középkori Magyar Királyság utolsó fél évszázadában is számos kiváltságban részesült, miközben kereskedelmi pozícióit az Oszmán Birodalom szomszédságában is megtartotta.

„Két pogány közt” – mérsékelt veszteségekkel

Brassó különleges adottságainak köszönhetően a mohácsi katasztrófa után ideiglenesen még kedvezőbb helyzetbe került. Az 1570-ben megkötött speyeri békéig húzódó Habsburg–Szapolyai-vetélkedés során a kereskedőváros pártállását alapvetően két szempont határozta meg. Egyfelől lojalitását az döntötte el, hogy melyik hadakozó fél kecsegtetett jelentősebb privilégiumokkal vagy bőkezűbb birtokadományokkal – ne feledjük, hogy egy város gazdagságát az ajándékul kapott falvak, erdők, legelők is jelentős mértékben növelték! –, másfelől pedig az alapján választottak oldalt, hogy melyik uralkodó mutatott nagyobb „megértést” a reformáció térhódítása iránt.

Brassó polgáraihoz ugyanis az 1520-as években a német területekkel fenntartott kulturális kapcsolatoknak köszönhetően eljutottak a lutheránus tézisek. A város áttérítése Johannes Honterus (Honterus János) nevéhez köthető, aki német nyelvterületen folytatott tanulmányait követően, 1533-ban visszatért Brassóba, és az evangélikus hit terjesztése mellett lerakta a későbbi évszázadok szász kulturális életének alapjait. Honterus nyomdát, iskolát és könyvtárat alapított, és megszervezte a Coetust, amely – Adolf Meschendörfer Corona című regényének tanúsága szerint is – évszázadokon keresztül a város ifjúságának szocializációját, az elit képzését szolgálta. A reformáció győzelmét a Szűz Máriának szentelt plébániatemplom 1542. évi „meghódítása” jelezte, amelyet az 1689-es nagy tűzvész óta Fekete templomnak neveznek.

Látkép Brassóról, előtérben a Fekete-torony, balra az evangélikus Fekete-templom (1908). Forrás: Fortepan

A brassóiak érdekeik szerint Szapolyai János és I. Ferdinánd vetélkedésében kezdetben az utóbbi felet támogatták, amikor azonban Fráter György meggyilkolása után a Habsburg erők néhány esztendőre hatalmukba kerítették Erdélyt, a rekatolizáció fenyegetésével szemben már az özvegy Izabella királyné és János Zsigmond pártjára álltak. A Magyar Királyság egyesítéséért vívott harcokat és az oszmán–Habsburg vetélkedést Brassó is megszenvedte, de védműveinek és gazdagságának köszönhetően időről időre – még az Erdélyt nyomorba döntő tizenöt éves háború idején is – meg tudta vásárolni nyugalmát a falakhoz érkező seregektől. Mindezt jól mutatja, hogy a török korban a város legsúlyosabb veszteségét az 1689. évi nagy tűzvész következtében szenvedte el. Pedig Brassó közelében az oszmán háborúk alatt több fontos ütközetet vívtak: 1603-ban például Székely Mózes erdélyi fejedelem itt szenvedett végzetes vereséget Radu Şerban havasalföldi vajdától.

A török ellen indított felszabadító háború megpecsételte a független Erdélyi Fejedelemség sorsát, ebbe azonban az ellenreformációtól és a Habsburg központosítástól félő brassóiak nehezen akartak beletörődni. Az Erdélybe bevonuló császári erők 1688-ban csak erővel tudták elfoglalni a várost, és a feszültséget jól érzékelteti, hogy a polgárok a következő évben pusztító hatalmas tűzvészt az osztrákok bosszújának, szándékos gyújtogatásnak tulajdonították. Thököly zernyesti győzelme (1690) után Brassó örömmel nyitotta meg kapuit a kurucok előtt, ám ebben sem volt sok köszönet. A település végül a Habsburgok uralma alatt is megőrizhette korábbi kiváltságait, és mivel a Rákóczi-szabadságharc idején a kurucoknak lehetőségük sem nyílt az ostromra, a brassóiak az újabb háborús pusztítást is szerencsésen elkerülték.

Átváltozások

A 18. század a brassóiak számára szinte eseménytelenül telt el a Márton-hegyen álló Fellegvár és a – bizonyos szakaszokon máig látható – városerődítmény biztonságot adó árnyékában. A következő évszázad első évtizedeiben aztán a Köszörű-patak mentén, Bolgárszegen és Derestyén megszaporodó kallómalmok, gyapjúmosó üzemek és szeszfőzdék már jelezték, hogy a látszólag örök változatlanságban élő szász kereskedőváros arculata hamarosan gyökeresen megváltozik.

A nacionalizmus térhódítása a zárkózott brassói szász polgárok előtt – akik addig biztosan uralmuk alatt tartották a várost, és legfeljebb az örök ellenlábas nagyszebeniekkel versengtek – egyszeriben hatalmas és veszélyes világot nyitott meg. Félelmük korántsem volt alaptalan: míg az 1850-es népszámlálás szerint 40,7%-kal a város népességének relatív többségét adták (a románok aránya 39,9%, a magyaroké 13,8% volt), 1910-ben már a harmadik helyre estek vissza 26,4%-kal a magyarok (43,4%) és a románok (28,7%) mögött. Az iparosodással rohamos növekedésnek indult Brassó területe és népessége. A beáramló munkaerő révén a románság pozíciói erősödtek a városban, az 1867. évi kiegyezés pedig a kormányzati hegemóniát élvező és hatalmas hivatalnoksereg felett rendelkező magyarok erőit gyarapította. A város soknemzetiségű arculatáról tanúskodik, hogy a Honterusról elnevezett patinás szász gimnázium mellett 1850-ben – Andrei Şaguna kezdeményezésére – megalakult az első román nyelvű erdélyi középiskola, majd később a Római Katolikus Főgimnázium a magyar tannyelvet vette fel – a változások mögött ugyanakkor súlyos feszültségek húzódtak meg. Brassó szerencséjére ezek az ellentétek jobbára szimbolikus ügyekben és a politikában bukkantak a felszínre.

1849 márciusában Bem az erdélyi hadjárat során elfoglalta Brassót, amely három hónapig maradt a szabadságharcos erők birtokában. Júniusban a Fellegvárat védő honvédok maroknyi serege egy teljes napig feltartóztatta a Tömösi-szoroson át előrenyomuló cári intervenciós sereget. A nemzetiségek közötti ellentétet jól mutatja, hogy a brassóiak a szabadságharc leverése után nem a hősiesen kitartó magyaroknak, hanem a bevonuló oroszoknak emeltek emlékművet, amely 1868-ig állt a Cenk-hegyen. Az idők változását jelzi, hogy közel három évtizeddel később, a millennium ünnepén a fénykorát élő magyar állam állított szobrot ugyanerre a helyre, amivel kiváltotta a város szász és román polgárainak tiltakozását. A honfoglaló magyar harcost ábrázoló, 3,5 méteres alkotást aztán 1913-ban két besszarábiai román férfi felrobbantotta, és az Árpád-szobor a decemberi havazások miatt a világháború előtti utolsó békeév szilveszterén összeroskadt.

Ez idő alatt Brassó az erdélyi szászok keleti zárványából lüktető, modern iparvárossá terebélyesedett. 1873-tól a vasút bekapcsolta a várost az ország vérkeringésébe, a helyiérdekű vasúthálózat fejlesztése pedig az iparosodást és az urbanizációt gyorsította fel. De nem csupán a napjainkban is jelentős iparágak – például a brassói sörgyártás – tradíciói vezethetők vissza a dualizmus korszakáig, hanem a modern turizmus előzményei is. A századfordulón kezdődött meg a város közelében fekvő Brassópojána üdülőközpont fejlesztése, amely a természetjárók és a téli sportokat kedvelők körében ma is népszerű úti célnak számít. Az itteni első síversenyekre még a Magyar Királyságban került sor…

Román impérium alatt

Brassó először 1916 őszén ismerkedett meg a román uralommal, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia elleni offenzíva során egy hónapra ellenséges megszállás alá került. 1918. december 7-én aztán a belgrádi fegyverszünetet figyelmen kívül hagyó Román Királyság csapatai ismételten elfoglalták a várost, és ezzel az aktussal közös történelmünknek vége szakadt. Brassó a második bécsi döntés után, az 1940–44 közötti „kis magyar világ” idején sem tért vissza Magyarországhoz.

Annak ellenére, hogy a térség geopolitikai viszonyai Nagy-Románia születésével alapvetően megváltoztak, Brassó fekvésének köszönhetően nem veszített stratégiai pozícióiból. A két világháború közötti időszakban az Erdélyt és Regátot összekapcsoló városban nagyarányú iparosítást hajtottak végre, például 1925-től itt gyártották a román légierő harci repülőgépeit. Létesítményei miatt a második világháború alatt a szövetségesek számos alkalommal bombázták Brassót, de az elszenvedett károk ellenére a város megőrizte gazdasági jelentőségét a szocialista Romániában is. 1945 után – többek között – traktorokat, csapágyakat, majd kamionokat is gyártottak az itt működő gépipari létesítményekben.

A 20. század második felében végbement az az arculatváltás, ami a szovjet blokk összes nagyvárosánál megfigyelhető: Romániában ráadásul Brassónak jutott az a „megtiszteltetés”, hogy egy évtizeden keresztül (1960-ig) a „Generalisszimusz” nevét viselje, és Sztálinvárosként reprezentálja a kommunista vezetés megalomániáját. Fél évszázaddal a dualizmus korszakának urbanizációs hullámát követően, a szocialista érában is újabb városrészek és iparkomplexumok nőttek ki a földből, ezek azonban már nélkülözték a 19. századra jellemző építészet művészi eleganciáját. Bolonya és Noa elveszítette régi arculatát, az egykori Honterus-liget helyén pedig, ahol a szász elit gimnázium diákjai évszázadokig nyári ünnepségeiket tartották, Astra néven emeltek új városrészt. Ez a változás sok tekintetben szimbolizálta azt az átalakulást, ami a város népességében – súlyos erőszak árán – végbement.

A román nemzetállam-építés módszereiről tanúskodik, hogy bő két évtizeddel az impériumváltás után, az 1941. évi népszámlálás idején Brassóban már a románok élveztek abszolút többséget (58,5%), miközben a magyarok és németek aránya 20% alá (17,9%, illetve 19,1%) zuhant vissza. Ez a húsz esztendő pedig csupán a nyitányát jelentette egy sokkal szörnyűbb kornak. Az 1944 őszén szerveződött magyarellenes különítmények irtó hadjáratát a szászok Szovjetunióba történő deportálása követte Romániában a világháború befejezése után. A folyamatot aztán Ceaușescu politikája tetőzte be, aki az 1970-es, 1980-as évek során szó szerint áruba bocsátotta az országban élő szászok tízezreit az NSZK számára. Ezek a drámai események Brassó népességére is hatást gyakoroltak. A 2011-es népszámlálás a városban élő magyarok arányát 7,1%-ban, a szászokét pedig 0,5%-ban állapította meg.

* A 2011-es népszámláláson 14841 fő nem nyilatkozott az etnikai hovatartozásáról.