Clemenceau nem gyűlölte a magyarokat

Szerző: Hahner Péter

A tévhit szerint gyűlölte magyar menyét, aki miatt a fia öngyilkos lett. A valóságban csak elváltak, és Clemenceau gondoskodott az ápolónőként dolgozó Michnay Idáról.

Georges Clemenceau 1919 körül. Fotó: Hulton Archive / Getty Images Hungary

Georges Clemenceau (1841–1929) francia politikus miniszterelnökként (1906–1909, 1917–1920) karizmatikus, erős vezetőnek bizonyult. Az első világháború idején radikális és balközéppárti politikusok élén dinamikus és határozott vezetést valósított meg, magának tartva fenn a hadügyminiszteri posztot is. 1918 májusára sikerült visszaállítani a társadalom hitét a győzelemben. A világháború végén a szenátus megszavazta, hogy Foch marsallal együtt kiérdemelte a nemzet háláját, a nép pedig „a győzelem atyja” néven emlegette. Oly népszerű lett, hogy még a Francia Akadémia is meg akarta jutalmazni, s orvosi osztályának tagjává választotta. Clemenceau ezt már túlzásnak tartotta, s megkérdezte:

„Melyik szekcióba akarnak befogadni? A betegek közé?”

A békekonferencia elnökeként, majd a négyes bizottság tagjaként vezető szerepet játszott a Párizs környéki békeszerződések megfogalmazásában. Egy széles körökben elterjedt tévhit szerint a trianoni békediktátum azért volt olyan kedvezőtlen a magyarok számára, mert Clemenceau gyűlölte magyar menyét. A legenda szerint ugyanis az asszony elhagyta Clemenceau fiát, aki ezért öngyilkos lett, apja pedig a trianoni békével állt bosszút a magyarokon.

A miniszterelnök Michel nevű fia valóban egy magyar járásbíró lányát vette feleségül 1901-ben, Michnay Idát. Nem világos, hogy járt-e Clemenceau Magyarországon. Egyesek szerint részt vett fia galántai esküvőjén, majd a következő évben meglátogatta rokonait is. Alain Sobigou francia történész azonban határozottan állítja egy Clemenceau-nak szentelt lexikonban, hogy sohasem járt Magyarországon (Dictionnaire Clemenceau. Paris, 2017, Robert Laffont. 362. o.). A magyarokat távolról sem gyűlölte, Budapesten egy drámáját is bemutatták 1906-ban.

Fia elvált ugyan magyar feleségétől, de csak a trianoni békeszerződés után, s a legendákkal ellentétben nem lett öngyilkos, Clemenceau pedig gondoskodott egykori menyéről, aki ápolónőként dolgozott.

Clemenceau látogatása a fronton 1916-ban. Fotó: Wikimedia Commons

A háború idején azonban, látva honfitársai szenvedéseit, egyre erősödő soviniszta szenvedély kerítette hatalmába Clemenceau-t. Azt hangoztatta, hogy Franciaország az igazságért harcol, az antant ügyét az emberiség ügyének nevezte, s ezért még a semleges országokat is „az emberiség ellenségének” nyilvánította. A dánokról például kijelentette, hogy nincs becsületük.

A németeket viszont igen

Raymond Poincaré köztársasági elnöknek 1914-ben arról beszélt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát lenézi és megveti – valószínűleg monarchikus államformája, a klérus nagy hatalma és az abszolút ellenséggel, Németországgal való szövetsége miatt.

Németországot ugyanis – oly sok honfitársához hasonlóan – mélységesen gyűlölte. A 19. század végén több francia családban szokás volt kijelenteni egy jó ebéd vagy vacsora után: „Még egy lakoma, amit a boche-ok (németek) nem szerezhetnek meg!” Elzász és Észak-Lotaringia 1871-ben végrehajtott elcsatolását ugyanis a francia hazafiak nem tudták megbocsátani. Clemenceau már a második marokkói válságot lezáró, 1911-es német–francia egyezmény ratifikálása idején a következőket jelentette ki a szenátusban:

„Pacifisták vagyunk, pontosabban békések, de nem vagyunk alávetettek! (…) A holtak teremtették az élőket; az élők pedig hűek maradnak a holtakhoz (…) Van még valami mondanivalónk, van még valami tennivalónk, valami, amit akarunk!”

A világháborúért a német agressziót tartotta felelősnek, és a háború alatt a németek gyűlölete teljesen elhatalmasodott rajta.

1918 elején a katonai helyzet miatt minél több szövetségesre volt szüksége. Elfogadta egy csehszlovák hadsereg létrehozását Franciaországban, s támogatást ígért az áprilisban Rómában megnyitott „Ausztria–Magyarország Által Elnyomott Nemzetiségek Kongresszusa” küldöttségének. Ugyanebben a hónapban mélyen felháborodott azon, hogy a monarchia közös külügyminisztere, Ottokar Czernin azt állította róla, hogy béketárgyalásokat kezdeményezett. Amikor 1918. szeptember 14-én Burián István gróf, Ausztria–Magyarország közös külügyminisztere megegyezéses békére tett javaslatot, Clemenceau már kifejezetten ellenségesen reagált:

„A jog és a bűn között nem lehetséges a tárgyalás.”

A győzelem után Közép-Európában meg akarta erősíteni a franciabarát, a bolsevizmussal és a német befolyással egyaránt szemben álló kisebb hatalmakat, s ezt legkönnyebben Magyarország rovására tehette meg. Nagy hatást tettek rá olyan emigráns politikusok is, mint Edvard Beneš és Tomáš Garrigue Masaryk, akik alaposan eltúlozták a magyarországi nemzetiségek problémáit.

A „négy nagy” a párizsi békekonferencián (balról jobbra): David Lloyd George brit, Vittorio Emanuele Orlando olasz és Georges Clemenceau francia miniszterelnök, valamint Woodrow Wilson amerikai elnök. Fotó: Universal History Archive / Getty Images Hungary

A bolsevikokat sem szerette

A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása tovább növelte Clemenceau ellenszenvét Németország egykori szövetségesei iránt. A bolsevik kormányzat vezetőit „Lenin cinkosainak” nevezte, a rendszer felszámolását pedig hallgatólagosan ráhagyta a szomszédos utódállamokra.

Francia hadügyminiszterként ő adott engedélyt arra, hogy magyar katonák beléphessenek a szegedi megszállási zónába, csatlakozva Horthy Miklóshoz. A Tanácsköztársaság kormányához június 13-án jegyzéket küldött, melyben a Vörös Hadsereg északról való visszavonulása fejében kilátásba helyezte a Tiszánál állomásozó román seregek visszavonását. Ez utóbbira azonban nem került sor, és a Vörös Hadsereg offenzívájának kudarca után a román hadsereg bevonult Budapestre.

Bár a trianoni békeszerződés aláírásakor már nem volt miniszterelnök, a békefeltételek előkészítésében Clemenceau játszotta a legnagyobb szerepet. Németországot olyannyira meg akarta gyengíteni, hogy az soha többé ne legyen képes Franciaország elleni hadműveletekre. Jelen volt Párizsban, amikor Apponyi Albert gróf 1920. január 16-án szóbeli választ adott a békefeltételekre.

Ahogy Ormos Mária megfogalmazta a Rubicon hasábjain:

„Magyarországot kevéssé ismerte, s végül ezt az országot áldozta fel a hatalmi érdekeknek… Hol mutathatott egyáltalán erőt? Nyilvánvalóan a vesztes kishatalmakkal szemben, amelyek egyébként sem képeztek egzisztenciális kérdést francia szempontból, miközben a velük szembeni határozott fellépéssel biztosítani lehetett más kishatalmak barátságát és támogatását, ami viszont számos okból, de főleg az orosz szövetség elvesztése miatt fontossá vált.”

(Rubicon, 2010. 2. különszám, 14. o.)

Vagyis Clemenceau nem a fia sikertelen házasságáért akart bosszút állni, amikor a győztes nagyhatalmak más vezetőivel együtt oly szigorú büntetéseket rótt a vesztes Magyarországra a Párizs környéki béketárgyalásokon.