Dobsina

Félezer év a bányák és kohók világában

Szerző: Szarka László

Dobsina alapítása az 1326-ban a Csetnekyek és a Bajorországból érkezett német telepesek közötti soltész szerződésig nyúlig vissza. A Gömör-Szepesi érchegység réz-, vas, mangán-és kobald ércekben gazdag völgyében a magukat bulénereknek nevező németek a nehezen megközelíthető völgyben hét évtized alatt városi jogot vívtak ki. 1584-ben a füleki szandzsák török serege gyilkolta le vagy ejtette foglyul a menekülni nem tudókat. Másodszor a második világháború végén Himmler parancsára evakuálták a dobsinai németeket, akik közül a hazafelé indulók egy csoportját, más környékbeli németekkel együtt 1945. június 18-án a morvaországi Přerov közelében egy csehszlovák katonai alakulat kivégezte.

Városalapítás a fekete hegyek között

A település alapításának története 1326-ban kezdődött, amikor a Csetneky nemzetség az egri káptalan előtt kötött soltészszerződést. Ennek alapján Miklós soltész a Gölnic, Dobsina és Sajó vizeket elválasztó kiterjedt erdőségben, Gömör és Szepesség határán, a Dobsina völgyében telepítette le a környék német telepeseit. A korponai német jog alapján a völgyben letelepülők részére 16 évi adómentességet és bányaművelési jogot biztosított. Első lakói a 14. század elején a – valószínűleg középső Rajna-vidékről és Bajorországból – a Gömör–Szepesi-érchegységbe telepített, a Gölnic és a Poprád folyó mentén szétszóródó, bányászatból élő németek voltak. Az erdőirtással letelepülést biztosító soltészjog alapján váltak a környék első német honfoglalóivá. 14. századi fejlődésének fontos bizonyítéka, hogy Zsigmond király 1417. évi, Konstanzban kelt oklevele Dobsinát már oppidumnak, városnak nevezte és vásártartási jogot biztosított számára. Ezzel együtt tíz évvel később is csak 53 portája volt.

A Dobsch patak völgyében, nyugatról keletre hosszan elnyúló település lakossága ma már szinte teljes egészében szlovák anyanyelvű, miközben a népesség egyre nagyobb részét, a 2013. évi szlovákiai romafelmérés adatai szerint 36,8%-át romák alkotják.

A Gömör-Szepesi érchegység két megye határán fekvő hegyei közt gazdag réz- és vasérc-lelőhelyeket találtak az alapítók. Az ezer méternél magasabb hegyek által körbe fogott dobsinai völgy hat évszázadon keresztül kínált biztos megélhetést a bányászoknak és a kohókban dolgozó olvasztároknak. A bányaváros „nagy meredek erdős hegyek között épült – írta Vályi András –, napkelet felől való hegye fekete hegynek, németül Schwarczenbergnek neveztetik, mellynek kebele rézzel igen gazdag, és vassal is bővelkedik, felső része pedig épületre, és tűzre való fával, a’ Város felett észak felé lévő hegy pedig sűrű, és vastag fenyves erdővel gazdag…”

A Garam menti, alsó-magyarországi hét bányaváros (Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya, Bakabánya, Libetbánya, Újbánya és Bélabánya) 1420 után a királyné közvetlen uralma alatt állt, közigazgatásilag pedig a zólyomi ispánhoz tartozott. A szepességi, gömöri és borsodi bányavárosok (Gölnicbánya, Szomolnok, Rudabánya, Jászó, Telkibánya, Rozsnyóbánya és Igló) 1487-ben egymással szövetségre léptek. Bár a világtól elzárt Dobsina nem tartozott egyik csoportosuláshoz sem, mégis szoros gazdasági, rokonsági kapcsolatokat ápolt velük.

Dobsina, egyedüli gömöri településként az alsó-szepességi gründler nyelvjáráshoz tartozott: hangtani sajátosságaival a magukat bulénereknek nevező helybeliek mára szinte teljesen eltűnt dialektusa valódi nyelvszigetté varázsolta a Dobscha völgyét. Ez az alig több, mint 40 kilométer hosszúságú német enklávé az abaúj-tornai Felsőmecenzéf és Stósz község mánta mikrokozmoszától Gölnicbányán, Szepesremetén, Szomolnokon át Dobsináig húzódott.

Demográfiai fejlődés, a népesség összetételének változásai

A II. József által elrendelt népszámlálás 1785 márciusában 692 családot és 3 421 főt rögzített. Ez a tekintélyes lélekszám a következő száz évben folyamatosan nőtt: 1849-ben 4 681, 1857-ben 5 071, 1869-ben pedig már 5 505 lakója volt Dobsinának. 1890-ben azonban közel kilencszáz fővel csökkent a népesség: ebben az utolsó kolerajárvány mellett az is közrejátszott, hogy az elavult kohóberendezések miatt piacaikat veszítő helyi üzemekből sokan családjaikkal együtt Ózdra települtek. Ráadásul a 19. század utolsó két évtizedében vált először tömegessé az amerikai kivándorlás is, amelyhez több száz buléner férfi csatlakozott a tengerentúli jobb munkalehetőségek és megélhetés reményében.

Az 1880. évi népszámlálás elsőként mérte fel az anyanyelvi megoszlást. Az éppen demográfiai fejlődésének csúcspontjára ért város népessége meghaladta az 5500 főt: a német anyanyelvűek 62 százalékos, az evangélikusok viszont már csak 51 százalékos többséget alkottak. A zsidó felekezethez tartozók száma 110 volt. A városi közigazgatás a 19. század végéig német maradt. A millenniumi lelkesedés hatására a dobsinai képviselő-testület 1896. június 7-i díszközgyűlésén határozta el egyhangúlag, hogy „a testület tárgyalási és jegyzőkönyvi nyelve a magyar legyen”. A német iparosok el- és kivándorlása nyomán azonban egy másik, ellentétes folyamat is elkezdődött, ahogy azt egy korabeli magyar röpirat felpanaszolta: „A csekély bevándorlásban — evvel szemben — nincs nagy köszönet, mert eltótosodással jár annyira, hogy egyes városrészekben a család és az utca nyelve máris – a tót.” A magyar–szlovák nyelvhatártól nem túl messze eső Dobsina így egyike volt azoknak a 19–20. század fordulóján hanyatlásnak indult bányavárosoknak, amelyek etnikai átalakulása már Trianon előtt előre jelezte a magyarosodás kimerülő demográfiai és asszimilációs tartalékait s ezzel együtt a szlovák környezet egyre nagyobb túlsúlyát.

* Az 1940. évi szlovákiai népszámlálás adatai.
**Az egyéb kategóriába sorolt lakosságon belül 963 fő nemzetisége ismeretlen, 613-an pedig roma származásúnak vallották magukat. A szlovákiai roma közösségek atlaszának adatai szerint a városnak 2013-ban már 1899 roma lakója volt.

Török betörés 1584-ben

A város bányáinak és kohóinak bevételei és adói a 15. századtól kezdve sok konfliktus forrásává váltak. A krónikák szerint 1540-ben Basó Tamás támadta haddal és rombolta le Dobsinát. 1556-ban a törökök foglalták el. Harminc évvel később pedig Korkud füleki bég követelt olyan adót, amelyet a város kimutatása szerint már befizettek. S minthogy nem akarták az adót ismételten megfizetni, 1584. október 14-én éjszaka török fegyveresek rohanták le a várost. A támadásról Caspar Piltzius dobsinai evangélikus lelkész biblikus ihletettségű, latin nyelvű leírást készített: „A Dobsinán is szokásban levő fonókra történt az első támadás, és a fiatal leányoknak nagy száma, kik e helyeken fogságba estek, az ellenségnek első zsákmánya lett. Egyúttal megrohanták a városka többi részeit az arra előre kijelölt csapatok, betörték mindenütt az ajtókat és kapukat; kihurcolták a házakból a részben meztelen, részben félig meztelen meglepett férfiakat (33) és asszonyokat (66 fiatal és 10 öreg asszony), fiúkat és leányokat (243); kikutatták az összes kuckókat és zugokat e célra már otthon elkészített gyertyák segítségével és nem kímélték még a bölcsőben fekvő csecsemőket sem, onnan kiragadva török zsebeikbe, »szittya tarisznyáikba« süllyesztették őket.” Piltzius beszámolója szerint a házak nagy részét felgyújtották, az elmenekülni, elbújni nem tudókat, összesen 360 dobsinait pedig Rimaszombaton keresztül fogságba hajtották.

Fejlődés és magyarosodás

1926-ban, hat évvel Trianon után, amikor a városalapítás 600. évfordulóját ünnepelték, a Putnokon kiadott emlékkönyv büszkén emelte ki, hogy Dobsina Magyarország gazdaságát, kultúráját gazdagítva hatszáz éven át megtartotta buléner nyelvét és kultúráját. Ennek alapját azzal teremtették meg, hogy a Schwarzenberg és Langenberg alatt az evangélikus bulénereknek sikerült a bányászatból, kohászatból és vasiparból évszázadokon át sikeresen profitáló, a 19. század végén pedig magyarosodásnak indult közösséget teremteniük. A város egyik 20. századi krónikása, Lux Gyula úgy fogalmazott: „…múltja szorosan egybeforrt a magyar nemzet múltjával, együtt élte át a magyar néppel a századok viszontagságait. Története a magyar történetnek egy része.”

Szontágh Bélának – a Dobsinán négy évszázadon át fontos szerepet játszó Szontagh család második és egyben utolsó dobsinai polgármesterének – Borovszky Samu gömöri kötetébe készített beszámolójából tudjuk, hogy a 19. század végére virágzó városi közélet bontakozott ki. A réz- és vasércet a 18. század végétől felváltotta a kobalt és a nikkelérc bányászata, amivel rövid ideig a világ legnagyobb kitermelőinek számítottak. Jórészt ez alapozta meg a helyi gazdaság korszerű átszervezését. A vasútnak köszönhetően a városnak sikerült kapcsolatot teremtenie az ország központi régióival: 1874 és 1894 között elkészült a 70 kilométeres Bánréve–Pelsőc–Rozsnyó–Dobsina szárnyvonal, amely a murányihoz hasonlóan a gömöri fővonalhoz kapcsolódva Miskolccal és Budapesttel teremtett összeköttetést a Gömöri-érchegység bányavidéke számára. Igaz, a fővárosba az átszállásokkal együtt nyolc órát tartott az út, de a vasútvonallal az éppen válságos időszakát élő bányaváros felkerült a modernizálódó ország térképére.

A helyi ipartestületnek a 19. század végén másfél száz vállalkozó volt tagja. Másfél ezer munkás fizette be munkabérének arányos részét a beteg munkások gyógyítására és segélyezésére, a rokkant bányamunkások nyugdíjazására létrehozott bányász társládába. Városi és polgári kaszinó működött, mellettük több egyesület – például a Dobsinai Társalgási Egyesület ének-, dal-, zene-, színi, turisztikai és tornaszakosztályai – lendítette fel látványosan a társadalmi életet, egyszersmind hathatósan szolgálva a magyarosodás térnyerését. Merthogy sok más polgári – férfi- és női – egyesülettel, a magyar–német könyvtárral és persze a gyors ütemben államosított helyi iskolák közreműködésével „a társadalom minden terén a magyar szó kezd uralkodni, Dobsina város lakossága rohamosan magyarosodik” – írta büszkén 1908-ban Szontágh Béla.

Hazatérés helyett tömegsír

Háromszázhatvan évvel később, a második világháború éveiben, miután Hitler a nyugati hatalmak appeasement politikájának hathatós közreműködésével 1938–39-ben felszámolta Csehszlovákiát, a szlovák bábállam területén élő németek, köztük a dobsinaiak többsége is néhány évre lelkes támogatója lett a Harmadik Birodalom világhódító terveinek és hadjáratainak. A szlovákiai Német Párt (Deutsche Partei) közel 150 alapszervezetben 64 ezer taggal működött. A Franz Karmasin vezette párt népcsoport-politikája mindenben alárendelte magát a birodalmi és nemzetiszocialista politikának. Ennek részeként Berlin a szlovák kormányt is arra kényszerítette, hogy a kárpáti német férfiakat – közel kilencezer főt – besorozzák az SS osztagaiba. Ugyanakkor jelentős volt az illegalitásba vonult kommunista párt német híveinek és az 1944. augusztus 29-én kirobbant németellenes szlovák felkelés német támogatóinak a száma. Mindez megosztotta a helyi közösségeket. Amikor 1944 nyarán–őszén a Vörös Hadsereg megközelítette az egykori csehszlovák határokat, Franz Karmasin elérte, hogy az 1944 októberében Pozsonyba látogató Heinrich Himmler elrendelje a mintegy 80-90 ezer fős kárpáti német civil lakosság tömeges evakuálását.

Így került az evakuált dobsinaiak egy része a Csehországból leválasztott és a birodalomhoz csatolt Sudetengau területére, a mai Žatec (Saaz) városába. A háború végét követő csehországi németellenes intézkedéseket, a „wilde Vertreibung” kegyetlenkedéseit látva a dobsinaiaknak alig érthető módon sikerült elérniük, hogy 1945 júniusában egy szerelvénnyel Prágán keresztül hazaindulhassanak. A hazaút során történt meg a dobsinaiakkal – és a szomszédos szepességi falvakba velük együtt hazatérni kívánó német, szlovák és magyar evakuáltakkal – a tömeges németellenes atrocitások egyik legsúlyosabb esete.

1945. június 18-án a morvaországi Přerov (Prerau) város lovešicei vasútállomásán a pozsony-ligetfalusi 17. csehszlovák gyalogezred szlovák katonái felfigyeltek a hazatérők szerelvényére. Az alakulat dobsinai születésű parancsnoka, Karol Pazúr százados rövid úton arról döntött, hogy a hazatérő németeket kivégzik. Pazúr vezetésével a rögtönzött kivégzőosztag a přerovi pályaudvarról egy névsor alapján a vagonokból kiszállított 265 személyt és a szomszédos Horní Moštěnice község Svéd sáncok nevű területén június 18-án éjjel kivégezte őket. A tömeggyilkosságnak 120 nő, 71 férfi és 74 gyermek, köztük egy négy hónapos csecsemő esett áldozatul, akiket kirendelt helybeliek azonnal eltemettek. Az áldozatok között a dobsinai németek és magyarok mellett késmárki (Kežmarok, Käsmark), gölnici (Gelnica, Göllnitz), mühlenbachi (Mlynica, 1907–1918 között Malompatak), janólehotai (Janova Lehota, Drexlerhaj, 1807–1918 között Jánosgyarmat) németek is voltak. A dobsinai emlékmű szerint a Přerov közelében meggyilkolt áldozatok közül 105 személy volt dobsinai.

A mindössze hét túlélő és a kivégzőosztag dobsinai katonái közül is megszólaltak a Duna Tv Brády Zoltán által 1995-ben készült Magukért nem felel senki című dokumentumfilmjében. Ehhez hasonlóan a Szlovák Televízió és a Szlovák Hadtörténeti Intézet által készített Éjszaka a Svéd sáncokon című történeti oknyomozó film is fontos bizonyítékokat tárt fel a korabeli csehszlovák kommunista igazságszolgáltatás által jórészt eltussolt tragédiáról. A Cseh Televízió 2000-ben készült dokumentumfilmje pedig a szüleit a přerovi tömeggyilkosság során elveszítő dobsinai asszony visszaemlékezésével kezdődik, aki a hazafelé tartó szüleitől kapott magyar nyelvű levélrészletet is felolvassa a filmben.