Hahner Péter: Egy bölcs ember korrekt nézetei – mindenről

2020/12/20

Leszek Kołakowski: My Correct Views on Everything. South Bend, Indiana, 2004, St. Augustine’s Press. 284. o.

Hát igen, ez az a cím, amire felfigyel a könyvesboltban a vásárló. Kołakowski a címadással is ötletesnek és szellemesnek bizonyult.

A XX. század legnagyobb lengyel filozófusa 1927-ben született, a német megszállás idején az úgynevezett földalatti oktatási rendszer tanítványa volt, majd a Łódzi Egyetemen filozófiát tanult. A Varsói Egyetemen doktorált, s itt lett a filozófiai tanszék professzora és vezetője (1959—1968). A lengyel kommunista párt tagjaként (1947—1966) ellátogathatott a Szovjetunióba, ahol megismerhette a „fejlett szocializmus” világát. Egy 1957-ben publikált tanulmányában kritika alá vette a marxista-leninista dogmákat, s ezért 1968-ban elveszítette az állását. Emigrált, a montreali, majd a Berkeley Egyetemen tanított, 1970-től pedig Oxfordban, majd a Yale-en és a Chicagói Egyetemen. 2009-ben halt meg Nagy-Britanniában. Adam Michnik „a kortárs lengyel kultúra egyik legjelentősebb megteremtőjének” nevezte. 1983-ban megkapta a MacArthur Fellowship „géniusz-adomány” néven emlegetett díját, 2003-ban a társadalomtudományi életművekért adományozott Kluge-díjat, valamint tucatnyi más kitüntetést és díszdoktori címet.

Roger Scruton így emlékezett rá Thinker for Our Time (Korunk gondolkodója) című írásában: „Akik ismerték Kołakowskit, tartós fizikai gyengeségével dacoló, rendkívüli életvidámságára fognak emlékezni… Igen hatásos volt az a humor és mértékletesség, mellyel közölte véleményét… Talán ez volt az ő nagy titka, hogy sohasem úgy ismertette mások nézeteit, mint veszélyes ellenségét, hanem mindig szkeptikus barátként. Finom érvei hallatán nem szólalt meg egyetlen riasztócsengő sem, s ha végül valakinek az ortodox nézeteit teljesen megsemmisítette, az sem érezte úgy, hogy egóját megsértették vagy élete törekvéseit legyőzték, pedig más forrásból az ő érvei a legnagyobb felháborodást váltották volna ki.”

Hazánkban nem ismeretlen, de csak kisebb esszé-gyűjteményei jelentek meg (Ha nincsen Isten, 1992; Metafizikai horror, 1994; Kis előadások nagy kérdésekről, 1998; Újabb kis előadások nagy kérdésekről, 2000; Isten nem adósunk semmivel, 2000; Legújabb kis előadásaim nagy kérdésekről, 2002; Mit kérdeznek tőlünk a nagy filozófusok? 2012). 1978-ban jelent meg fő műve: Main Currents of Marxism (A marxizmus fő áramlatai). Ha e háromkötetes, legfontosabb művének (igaz, 2005-ben egykötetes kiadása is megjelent) túl nagy vállalkozás lenne a kiadása, e recenzióban ismertetett, háromszáz oldalnál is vékonyabb kötetét, melyben rövid és közérthető interjúkban és tanulmányokban foglalta össze legfontosabb gondolatait, lefordíthatnánk és megjelentethetnénk. Írásainak többsége nyugati folyóiratokban jelent meg vagy konferenciákon hangzott el. Átlagos terjedelmük alig több tíz oldalnál, tehát valamennyit fel lehetne használni mind a filozófia, mind a történelem oktatásának során is.

A szerző három csoportba gyűjtötte írásait. Az elsőben (Mozgó romok között címmel) a kommunizmussal és örökségével kapcsolatos gondolatait olvashatjuk. Alapgondolata: a kommunizmusra nem legyinthetünk, mint az emberi butaság vagy megvesztegethetőség következményére. „A szellem erősebb, mint a varázsigék, melyeket rá mondunk. Még magához térhet.” (VII.) Az első írásában E. P. Thompson baloldali brit történésznek válaszol, aki némi sértést és árulást érzett Kołakowski tanulmányaiban. A lengyel filozófus nagyon finoman határolja el magát azoktól, „akiknek szíve vérzik, amikor kisebb vagy nagyobb (és joggal elítélhető) igazságtalanságról hallanak az Egyesült Államokban, de hirtelen bölcs történész-szofistákká vagy hideg racionalistákká válnak, amikor sokkal rosszabb szörnyűségeket hallanak az új, alternatív társadalomról.” (11. o.) Ő Thompsonnal ellentétben határozottan elhatárolódik Marx tanaitól „melyek vagy tévesek, vagy jelentéktelenek, vagy csak nagyon korlátozott értelemben igazak.” (20. o.) Második, talán legfontosabb írásában a sztálinizmus marxista gyökereit tárja fel. Azt hangsúlyozza, hogy Sztálin egyáltalán nem torzította el a marxi örökséget, ahogy oly sokan állították és állítják. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy a marxizmus „igaz”, mert tudományosan megalapozott, s mert a legprogresszívabb társadalmi osztály törekvéseit fejezi ki, nem állunk messze a leninizmustól. Ebből az következik, hogy a hatalom megszerzése után a marxista párt nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja az éretlen tömegek akaratát. „Sőt, ezt meg is kell tennie, különben elárulná történelmi küldetését… A proletár tudatosságnak efféle koncepciója szerint a szellem felett gyakorolt diktatúra teljesen igazolható: a párt valójában jobban tudja a társadalomnál, melyek a társadalom valódi (vagyis nem az empírikus) kívánságai, érdekei és gondolatai. Ha pedig a párt szelleme egyetlen vezetőben testesül meg (mint a társadalmi egység legmagasabb rendű kifejeződésében), akkor el is jutottunk a végső egyenletig: igazság = proletár tudatosság = marxizmus = a párt ideológiája = a pártvezetők ideológiája = a főnök döntései. Az elmélet, amely a proletariátust kiváltságokkal ruházta fel a megismerés terén, abban a kijelentésben kulminál, hogy Sztálin elvtárs sohasem téved. És ebben az egyenletben semmi sincs, ami ne lenne marxista.” (39. o.)

Következő tanulmányaiban Kołakowski az emberi ön-azonosság mítoszáról ír, majd röviden összefoglalja, mi is a szocializmus, mi maradt érvényes belőle, és mi a baloldal öröksége. Népirtás és ideológia című tanulmányában arra a kérdésre keresi a választ, mi volt a nácizmus fő sajátossága, s vajon az az elítélendőbb, ha a rémtetteket nyíltan és őszintén hajtják végre (mint a nácik), vagy ha szép eszmék nevében, hazudozva (mint a sztálinisták)? Az ördög a történelemben című interjújában pedig George Urban kérdéseire válaszolva fejti ki, hogy az emberi előrelátásban való csalódást az emberi állapot velejárójának tekinti.

A kötet írásainak Mi a baj Istennel? című, második csoportjába a vallással kapcsolatos írások kerültek. Címeik: Egy laikus véleménye a katekizmusról, Jézus Krisztus – próféta és reformer, Leibniz és Jób: a Rossz metafizikája és a Rossz tapasztalata, Istennel foglalkozni egy látszólag istentelen korban. Ez utóbbi tanulmányban olvasható egy elgondolkoztató eszmefuttatása: „Mióta Nietzsche bejelentette Isten halálát, ritka látvány a vidám ateista. A világ, amelyben az egyén a saját erejére támaszkodik, amelyben korlátlan törvényhozónak nyilvánította önmagát, szabadon határozva meg jót és rosszat, s amelyben Isten rabszolgájának állapotából megszabadulva elveszített méltósága visszaszerzésében reménykedett – ez a világ a véget nem érő nyugtalanság helye lett. Isten hiánya nyílt az európai szellem nyílt, üszkösödő sebévé vált, még akkor is, ha a mesterséges érzéstelenítők feledtetni tudták. Ehhez elég összehasonlítanunk Diderot, Helvetius és Feuerbach istentelen világát Kafkáéval, Camus-éval és Sartre-éval. A kereszténység összeomlása, amelyet a felvilágosodás oly szenvedélyesen várt – már amennyire egyáltalán sor került rá – azonnal maga után vonta a felvilágosodás összeomlását. A bukott Isten helyén megépítendő antropocentrizmus új, ragyogó rendje sohasem jött el.” (174—175. o.) Ugyanebben a részben olvasható a természetjogról szóló, rövid tanulmánya, amelyet kiválóan fel tudtam használni az egyetemi oktatás során.

A harmadik rész címe: Kik vagyunk? A kollektív identitásról írt tanulmánya nem is lehetne aktuálisabb, akárcsak a Mire valók az egyetemek? című. Ez utóbbiban azt hangsúlyozza, hogy „a legnagyobb veszély, amely legtisztábban az Egyesült Államokban figyelhető meg, az az értelmiségi divat, amely fel akarja számolni a tudásnak és magának az igazságnak is a kognitív kritériumait mint kultúránk megalapozott értékét… Ha azt állítjuk, hogy az ismereteknek nincs egyetemes kritériumuk, akkor a tudományos érvényességet kizárólag a terrorhoz folyamodva lehet meghatározni. Ha az egyetemek ennyire korrumpálódnak, olyannyira elveszíthetik társadalmi tekintélyüket, hogy a társadalmi élet peremére sodródhatnak.” (241. o.) „Szerencsére a természettudomány és matematika megőrizte intellektuális erényeit, s jelenlétük és hatékonyságuk miatt csak nevethetünk a posztmodern ideológiák képviselőin, akik kényelmesen fel akarják szabadítani magukat a logikától és a tényektől.” (242. o.)

A történelmi ember kimúlása című cikkében Kołakowski felhívja a posztmodern tanítások korában a figyelmünket arra, hogy „a relativizmus kényelmes, mert érdekteleségünket igazolja. Mi pedig szeretnénk megnemesíteni ezt az érdektelenséget, szép nevet adni neki – mintha nem is lenne különbség fanatizmus és az igazság keresése között, vagy a tolerancia és az érdektelenség között; mintha a nihilizmus védelmet nyújtana a fanatizmus ellen.” (225. o.) Kołakowski ki meri mondani azt az igazságot is, hogy „korunk káosza és bizonytalansága közepette, úgy tűnik, vallásos örökségünk minden másnál stabilabb és megbízhatóbb támogatást nyújthat… A harmadik ezredév, amely majdnem elérkezett, könnyen lehet, hogy újra felfedezi majd régi vallási gyökereinket – hogy túlélhessük.” (226. o.)” A szerző valamennyi tanulmányában mesterien kerüli el a szélsőséges álláspontokat: „Az erős hiedelmek könnyen fanatizmust eredményezhetnek, a szkepticizmus vagy a hiedelmek hiánya pedig könnyen vezethet mentális és morális megbénuláshoz.” (235. o.)

Az utolsó fejezetek a semlegesség és az akadémiai értékek viszonyát tárgyalják, valamint felteszik a kérdést: Hol van a gyermekek helye a liberális filozófiában? E fejezetben az értéksemleges iskolai oktatás lehetetlenségét bizonyítja be, briliáns okfejtéssel. Hazánkban is elhangzik néha a liberális követelés: az iskola csak oktasson, de a nevelést bízza a családra! Kołakowski bebizonyítja, hogy ez lehetetlen. A kötetet a Nem csak ésszel él az ember című interjú zárja le. Számtalan tisztánlátó megállapítása közül csak az egyiket tudom idézni: „Az utóbbi évtizedek gyors gazdasági fejlődése következtében hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy mi, modern emberek, mindent megkaphatunk és meg is érdemelünk. De ez egyszerűen nem igaz. Mivel bolygónknak természeti korlátai vannak – ökológiai és demográfiai korlátai – rá fogunk kényszerülni igényeink korlátozására. Korlátaink felismerése nélkül melyre csak a történelem és a vallás taníthat meg minket, igényeink bármilyen korlátozására tett kísérlet szörnyű frusztrációhoz és agresszióhoz vezethet, amely katasztrofális méreteket ölthet. A frusztráció és agresszió mértéke pedig nem függ a kielégülés abszolút szintjétől, hanem az igények és kielégülésük közti szakadéktól.” (271. o.) Bár szerzőnk többször is kifejtette, hogy a jövő nem látható előre, itt mintha megjósolta volna a mai társadalmak egyik legfőbb problémáját.

A lengyel-magyar kapcsolatok megerősödésének éveiben intézetünknek is hozzá kellene járulnia ahhoz, hogy a XX. század legbölcsebb közép-európai filozófusának ebben a könyvben összefoglalt nézeteivel magyar nyelven is mélyebben meg lehessen ismerkedni.

Ezért a kötet lefordítását és kiadását indítványozom.