Egy bölcs a hat közül – Hahner Péter recenziója George F. Kennan emlékiratairól

2021/12/08

George F. Kennan: Emlékiratok. I–II. Budapest, 2020, Antall József Tudásközpont. 491 és 285 oldal. (Baranyi Tamás Péter fordítása)

A szerző egyike azon 20. századi amerikai államférfiaknak, akikről 2013-ban Walter Isaacson The Wise Men: Six Friends and the World They Made (A bölcs férfiak. Hat barát és a világ, amit létrehoztak) címmel írt könyvet. A másik öt: Averell Harriman, Dean Acheson, Robert Lovett, John McCloy és Charles Bohlen. Ők azok, akik a század közepén a legkülönbözőbb kormányhivatalok élén tartós befolyást gyakoroltak az Egyesült Államok külpolitikájára.  

George F. Kennan (1904–2005) pályafutása kezdetén diplomáciai szolgálatot teljesített Svájcban, Németországban, Lettországban és a Szovjetunióban. A második világháború előtt prágai küldetést kapott, majd a berlini nagykövetség munkatársa lett, és a német hadüzenet után öt hónapra internálták. A háború után a moszkvai amerikai követség tanácsosa (1944–1946), majd az Amerikai Egyesült Államok nagykövete volt a Szovjetunióban (1952. május–szeptember) és Jugoszláviában (1961–1963). Világtörténelmi szerepre 1946 februárjában elküldött, híres „hosszú táviratával” tett szert, melynek tartalmát a következő évben a Foreign Affairs folyóiratban tette közzé A szovjet magatartás gyökerei címmel. Üzenetének lényege: a Szovjetunió ellenségessége a külvilággal szemben belülről fakadó jelenség. Sikerült meggyőznie a Truman-kormányzatot arról, hogy a szovjet kormány kizárólag az erőt tiszteli, s ezzel megalapozta a „feltartóztatás” néven emlegetett külpolitikai doktrína kidolgozását.

John F. Kennedy azt írta Kennannek pár nappal hivatalba lépése előtt, hogy „Nagy hatást gyakorolt rám szenvtelen józanságával…”. Aki elolvassa ezt a két kötetet, egyet fog érteni az elnökkel. A szerző éveket töltött a 20. század legrettenetesebb diktatúráinak fővárosaiban, mégis képes volt józanul, elfogulatlanul felidézni külpolitikai szolgálatának fordulatait. „Mindig is csodálkoztam rajta – írja az I. kötet 220. oldalán –, hogy az olyan politikai rendszerek, amelyeket nyilvánvalóan teljesen épelméjű, sőt, személyesen erős személyiségek alkotnak, hogyan tudnak kollektív politikai entitásként úgy működni, hogy az előrehaladott pszichózis jellemző tüneteinek ilyen szélsőséges eseteit mutassák.”

De nemcsak józan és szenvtelen beszámolót írt, hanem olyan emlékiratot, amely tele van mélyenszántó, bölcs, önálló elgondolásokkal. Kedvenc szövegrészem a következő volt: „Megbotránkozási hullámaim elsősorban az emberek módszerei, és nem a céljai ellen irányultak. A célok általában talmiak, irreálisak és extravagánsak, gyakran szánalmasak is – alig lehetséges őket megvalósítani, és aligha kell őket komolyan venni. Az embereknek szükségük van rájuk, vagy legalábbis úgy hiszik, hogy szükségük van rájuk. Ez az emberi gyengeségük része. De a módszerek más lapra tartoznak. Azok valódiak. Közvetlen hatásaik az élet minőségét szabályozzák. Háborúban éppúgy, mint békében, mindig úgy találtam, kevésbé érdekes, hogy az emberek mit gondolnak, és miért küzdenek, annál inkább érdekes az, hogy milyen módon küzdenek. Bármire is utaljon nálam ez a nézőpont – lehet ez az én jellemhibám, vagy valami kevésbé kifogásolható tulajdonság is, ebben biztos, hogy soha nem lesz egyetértés –, soha nem voltam a magasztos ügyek harcosa.” (I. kötet, 181. o.) Kicsit szigorú önmagával, hiszen a józan ész, az emberség és a mérséklet képviselete a diplomácia világában számomra nagyon is magasztos ügynek tűnik.

Kennan emlékirataiban felidézi, hogyan vált az orosz kultúra szerelmesévé Tallinnban és Rigában az orosz megszállás előtt, majd korabeli írásainak segítségével németországi tapasztalatait is bemutatja. Már diplomáciai kiküldetései első éveiben fel kellett ismernie, hogy a washingtoni kormányzati körök gondolkodásmódját rendkívül nehéz befolyásolnia. „Számukra a belpolitikai az igazán érdekes; azok az érdekek, amelyeket követve nemhogy gyakran, hanem általánosságban ellentmondanak a hatékony nemzeti diplomácia követelményeinek. Az amerikai belpolitikai küzdelmek résztvevői annyira egocentrikusak, hogy a külkapcsolatok terén tett bármely lépés […] lehetősége elsősorban úgy merül fel számukra, mint ilyen vagy olyan politikai hatás kiváltásának eszköze […] Az amerikai diplomáciát ritkán alakítják annak a célnak alárendelve, amifelé látszólag irányulnia kellene. Akkor sikerül mégis így alakítani, ha a szóban forgó kérdésnek nincs jól látható belpolitikai dimenziója. Észszerű határokon belül háború és nagy nemzeti veszedelem esetén is lehet az eredeti célnak megfelelően alakítani. De minden más esetben a hivatalos Washington sokkal fontosabbnak ítél bármit, ami a belső viszonyrendszerében történik…” (II. köt. 253. o.) Ő sem volt képes érdemben befolyásolni kormányát – egészen a második világháborút követő évekig.

Rendkívül érdekes, ahogy bemutatja, hogyan élt egy amerikai tisztviselő a sztálini tisztogatások idején Moszkvában. Kitűnő felismerés, hogy „a barbár osztályalapú megkülönböztetések […] az orosz feudális intézmények tükörképének tűntek” számára (I. köt. 75. o.) – még akkor is, ha a mai történészek nem használják a feudalizmus fogalmát Oroszországgal kapcsolatban. (Itt a „feudális” jelző egyszerűen „középkorit” jelent.) Kennannek szerencsére nem volt „marxista korszaka”. Ezért, írja, „akármennyire is tiszteltem a szovjet vezetőket bátorságukért, elszántságukért és politikai komolyságukért, csak undort éreztem politikai személyiségük többi része iránt.” (I. köt. 76. o.) Az orosz vezetőkkel kapcsolatos nézetei viszont egyáltalán nem befolyásolták az orosz nép és az orosz kultúra iránti rokonszenvét. Kitűnően jellemzi az orosz népet, az orosz mindennapokat, a sajátos orosz életfelfogást.

Prágában nemcsak Martha Gellhornnal, Hemingway harmadik feleségével ismerkedett meg, hanem az ifjú John F. Kennedyvel is. Korabeli naplója részleteinek felhasználásával mutatja be Prága német megszállását, majd berlini küldetését is, de a német népet ugyanúgy nem volt hajlandó sötét színekben feltüntetni, ahogy az oroszt sem. Emlékezetes képeket vázol fel Európa több városáról a második világháború idején, és megtudhatjuk, milyen nehézségei voltak, amikor Salazarral, Portugália diktátorával kellett ismertetnie az amerikai kormány követeléseit. Megrázó erővel mutatja be a háború utáni Oroszországot, és jellegzetes beszélgetéseket idéz korabeli feljegyzései alapján azon oroszokkal, akikkel alkalma és lehetősége volt az alaposabb társalgásra. Még egy kiváló jellemzést is találhatunk itt Sztálinról (I. köt. 449–451. o.).

A második világháború utáni nemzetközi helyzet, a lengyel, az orosz és az amerikai történelem kutatói számára elsődleges fontosságú forrás ez a két kötet. Már csak azért is, mert a függelékekben több eredeti diplomáciai feljegyzés teljes szövegét is megtalálhatjuk. De az sem tudja letenni, aki csak meg szeretne ismerkedni egy egyre távolabbi korszakkal. Kennantól megtudhatjuk, milyen különös rokonszenvtüntetést rendeztek a moszkvaiak a győzelem napján az amerikai követség épülete előtt, s hogyan forgatták ki az ő szavait pár év múlva a szovjet propagandakiadványokban. Természetesen részletesen megismerkedhetünk a „hosszú távirat”, a Truman-elv és a Marshall-terv megszületésének körülményeivel. Kennan alaposan foglalkozott a legyőzött Japán és Németország problémáival. Mindig azt próbálta elmagyarázni washingtoni feletteseinek, hogy a kommunista fenyegetéssel határozottan kell szembeszállni, de úgy, hogy ne kényszerítsék még szélsőségesebb lépésre Moszkvát és szövetségeseit.

Az orosz kultúra és orosz nép barátját, a békés és civilizált államközi kapcsolatok hívét meglehetősen durván nyilvánították persona non gratának (nemkívánatos személynek) a Szovjetunióban. Miután tanúja volt annak, hogy a követség őrzői durván eltávolították a kerítés mellől azokat a szovjet gyerekeket, akik kedveskedni próbáltak a nagykövet kétéves kisfiával, „valami átszakadt, és elfogyott a türelmem, amivel addig szembe tudtam szállni ennek a gonosz, félénk, középkori rendszernek az elszigetelő gyakorlatával.” (II. köt. 130. o.) Amikor pár nap múlva Berlinben egy újságíró feltette neki azt a naiv kérdést, hogy az amerikai diplomatáknak sok személyes kapcsolatuk van-e a moszkvai emberekkel, a nagykövet nem bírta tovább a hazudozást. Kijelentette, hogy olyan bánásmódban van része, mint németországi internálása idején a világháborúban, s csak annyi a különbség, hogy őrizet alatt kimehet sétálni. E megjegyzése miatt már vissza sem térhetett Moszkvába a családtagjaiért.

A kötet segítségével megismerkedhetünk Kennan amerikai oktató és kutató tevékenységével, valamint a „mccarthyzmusról” alkotott véleményével is. Talán csak a Kennedy-kormányzat kapcsán bizonyult a szerző kissé túlságosan derűlátónak és optimistának. Alighanem azért, mert a korábbi, Eisenhower-kormányzattal volt a legtöbb vitája, és sokat remélt a demokraták visszatérésétől a Fehér Házba. Ennek tulajdoníthatjuk a Warren-bizottság eredményei kapcsán hangoztatott kételyeit is, pedig e jelentés eredményeit az elmúlt évtizedekben valamennyi független szakértő megerősítette. A 21. század elejéről visszatekintve kissé rózsásnak tűnik Tito Jugoszláviájának bemutatása. Kennan a jelek szerint őszintén megkedvelte ezt az országot, és úgy látszik, nem észlelte azokat a konfliktusokat, amelyek az állam olyannyira véres széteséséhez vezettek pár évtizeddel később.

Rendkívül örvendetes, hogy az Antall József Tudásközpont magyar nyelven is elérhetővé tette ezt a kiváló emlékiratot, lenyűgözően érdekes korrajzot és dokumentumgyűjteményt. Csak remélni tudjuk, hogy terjedelme nem riasztja el az olvasókat, akik nemcsak a 20. század közepének nemzetközi eseményeivel és az amerikai kormányzat működésével ismerkedhetnek meg e kötetek segítségével, hanem egy rokonszenves és intelligens diplomata személyiségével is.