Emlékezés a tíz esztendős trianoni traumára

2021/06/04

Az 1920. június 4-én, a versailles-i Nagy-Trianon-palotában aláírt békediktátum történelmünk egyik legtragikusabb és legtraumatikusabb eseménye. A régi Magyarország ugyanis néhány tollvonással elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, miközben három millió magyar került kisebbségi sorba azon újonnan meghúzott határvonalakon túlra, melyek kijelölésénél az etnikai elvet számos esetben gazdasági, közlekedési és stratégiai érdekek írták felül. A két világháború közötti időszak magyar társadalmában egyetértés volt a tekintetben, hogy a békeszerződés rendelkezései igazságtalanok voltak, és azok megváltoztatása elérendő cél kell, hogy legyen. Noha a revízió kívánatos módját és mértékét illetően a közéletben eltérő vélemények léteztek, annak fontosságára egyaránt alapvetésként tekintettek a jobboldaliak és baloldaliak, konzervatívok és liberálisok, vagy éppenséggel a németbarátok és az angolszász orientációjú külügyi vonalvezetés hívei. E nagyfokú társadalmi konszenzus volt megfigyelhető a békediktátum aláírásának tizedik évfordulójához köthető események vonatkozásában is, melyek bemutatására ezen írásunkban vállalkozunk. Gali Máté írása.

Megáll az élet

Miként a békediktátum aláírásának napján, úgy annak szerdára eső tizedik évfordulóján is az emlékezés és a tiltakozás jeleként rövid időre szimbolikusan „megállt az élet” hazánk számos településén.

Budapesten 11:55-kor öt percre az összes gyárban és üzemben felfüggesztették a munkát, akárcsak a közhivatalokban, illetve a pénzintézetekben. Délben hatvan másodperc erejéig megállt minden fővárosi taxi, busz, villamos, és helyiérdekű vasút. A kalauzok a sapkájukhoz emelt tisztelgő kézzel álltak egy percen keresztül. 16:30-kor pedig – abban az időpontban, amikor egy évtizeddel korábban a magyar küldöttek aláírták a békeokmányt – a budapesti vendéglátóhelyek a gyászt szimbolizálandó bezárták ajtajaikat, és lehúzták redőnyeiket. Aznap este egyetlen asztaluk mellett sem csendült fel a cigánymuzsika.

Hasonló jelenetek játszódtak le a vidéki városokban is. Vácott a filmszínház esti előadását elhalasztották, Pécsett viszont a zsúfolásig megtelt teátrumban a közönség hazafias dalokat és költeményeket hallgathatott végig, köztük a korszak nemzeti imáját, a Magyar Hiszekegyet, Várhalmi (Weigele) Oszkár neves karmester vezényletével. Baranya vármegye székhelyén sokezres tömeg tartott békés tüntetést a békediktátum rendelkezéseivel szembeni tiltakozás jegyében, akárcsak Debrecenben, Egerben és Miskolcon. Az utóbbi városban megjelenő, Magyar Jövő című napilap pedig az elismerés hangján számolt be arról, hogy a diósgyőri vasgyár munkássága „pártkülönbségek nélkül demonstrált Trianon ellen” 1930. június 4-én.

Egyházak, társadalmi és szakmai szervezetek reakciói

Nemcsak pártállástól, hanem felekezetektől függetlenül is egységesen emlékezett meg a tizedik évfordulóról a magyar társadalom. A Pesti Izraelita Hitközség három nappal korábban tartott közgyűlésén a megjelentek felállva hallgatták végig Stern Samu elnök gyászbeszédét. A protestáns egyházak esetében Révész Kálmán a Tiszáninneni, míg Antal Géza a Dunántúli Református Egyházkerület püspökeként arra szólították fel lelkészeiket, hogy „szerdán alkalmas módon juttassák kifejezésre a trianoni helyzet megváltoztatásába vetett hitet és buzdítsák híveiket a haza igazsága mellett való csüggedetlen kitartásra.” Gróf Zichy Gyula kalocsai érsek pedig pásztorlevelében arra buzdította a katolikus papokat, hogy a lehetőségeik szerint minden településen emlékezzenek meg a szomorú dátumról.

Az egyházak mellett a társadalmi szervezetek legszélesebb köre is a kiállásával demonstrált a békediktátum ellenében. Még június 1-én a budapesti Szabadság-téren 50 ezer fős tüntetésre került sor a Társadalmi Egyesületek Szövetségének (TESZ) rendezésében. A legkülönfélébb ipartestületek, levente- és ifjúsági egyesületek, illetve keresztényszocialista munkástestületek részvételével lezajlott eseményen olyan ismert politikusok szólaltak fel a békeszerződés igazságtalanságaival szemben, mint a kisgazdapárti Eckhardt Tibor, Lukács György egykori kultuszminiszter, valamint Urmánczy Nándor néhai országgyűlési képviselő, az irredentista mozgalom egyik emblematikus alakja. A TESZ vezetői emellett kéréssel fordultak Serédi Jusztinián bíboros–hercegprímáshoz, hogy június 4-én 16 órára emlékezés gyanánt rendeljen el harangzúgást a katolikus templomokban. A főpap eleget tett a TESZ kívánalmának, és beleegyezett, hogy a templomigazgatók és a plébánosok ez ügyben intézkedhessenek.

Az erdélyi gyökerekkel rendelkező Urmánczy Nándor mellett a revizionista mozgalom másik vezérszemélyisége a délvidéki származású Herczeg Ferenc író, a Horthy-korszak konzervatív irodalmának koronázatlan királya volt. A Magyar Revíziós Liga elnöki tisztségét betöltő író a különféle újságírói szakmai szervezetek (Magyar Újságírók Egyesülete, Hírlapírók Országos Nyugdíjintézete, Otthoni Írók és Hírlapírók Köre stb.) emlékünnepélyén mondott hosszabb beszédet 1930. június 4-én, mint a Magyar Újságírók Egyesületének tagja. Felszólalásában síkra szállt amellett, hogy a történelmi Magyarországot a népek önrendelkezési jogát figyelmen kívül hagyva darabolták fel, ami szerinte „páratlanul álló embertelenség” volt egy „ősi kultúrnéppel” szemben. Úgy vélte, hogy ha az összejövetelükön a terem közepére egy koporsót kellene állítaniuk, akkor azon a felirat semmi esetre sem az lenne, hogy „itt nyugszik Magyarország, hanem inkább: itt nyugszik az európai civilizáció.”

A békeszerződés tizedik évfordulójához fűződő eseményekkel kapcsolatban említést érdemel, hogy magyarországi nemzetiségi szervezetek vezetői is megemlékezéseket tartottak. Ezek közül a hazai szlovákok gyűlésén Janovecz Lajos, a Magyarországi Tót Közművelődési Társulat elnöke arról beszélt, hogy bebizonyosodott, hogy „a cseh imperalizmus járma alá jutott tót nép a testi és lelki szenvedések végtelen kálváriáján ment keresztül.” A magyarországi németség képviselői pedig memorandumot intéztek a Népszövetséghez, melyben az szerepelt, hogy a németek a régi Magyarországon „a legteljesebb gazdasági és kulturális fejlődést érték el. Ezzel szemben az utódállamokban már az eddigi tíz év alatt is a legteljesebb ridegséggel kezelték a kisebbségi jogokat, úgy, hogy az elszakított magyar és német kisebbség teljes megsemmisülésnek néz elébe.”

Politikusi megnyilatkozások

A Magyar Revíziós Liga felkérésére a tizedik évforduló ürügyén a magyar országgyűlés Képviselőházában és Felsőházában is napirend előtti felszólalások hangzottak el.

A parlament első kamarájában június 4-én gróf Apponyi Albert, az ország népszövetségbéli fődelegátusa emelkedett szólásra, aki expozéjában kárhoztatta a trianoni békediktátumot, ami a népek önrendelkezési jogának elvetésével szétszakított egy évszázadok során szervesen kialakult gazdasági egységet, és három millió magyart kisebbségi elnyomás alá kényszerített. Beszédében lándzsát tört amellett, hogy „Trianon teóriájánál talán rosszabb Trianon praxisa”, mivel a Párizs környéki békeszerződésekben kisebbségvédelmi célból rögzített rendelkezéseket az utódállamok nem tartották be, és a háború utáni lefegyverzés is felemás módon valósult meg, mert azt – bár a népszövetségi alapokmányban is szerepelt a kívánalma – ténylegesen a világégésből győztesen kikerülő hatalmak folyamatosan halogatták, míg a veszteseken ellentmondást nem tűrően végrehajtották.

A konzervatív Apponyi szavaira a baloldali Farkas István, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) parlamenti frakciójának meghatározó alakja reagált. Akképpen nyilatkozott, hogy „a trianoni szerződés igazságtalan, mert nem a népek önrendelkezése hozta létre.” Emlékeztette emellett képviselőtársait arra, hogy az MSZDP legutóbb egy 1929 júliusi pártválasztmányán foglalt állást amellett, hogy elkötelezi magát az általános fegyveres leszerelés, valamint a kisebbségi magyarság jogainak védelme érdekében, továbbá a trianoni békediktátum „mindama rendszabályait, amelyek nem a népek önrendelkező jogának, hanem önkényes és fegyveres hatalmi szónak az alapján jöttek létre, a leghatározottabban elítéli; békés revíziójukért minden rendelkezésére álló eszközzel küzd.”

Mivel a Felsőház aznap nem ülésezett, ezért a Magyar Revíziós Liga által szólásra felkért Berzeviczy Albert egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia hivatalban lévő elnöke 1930. június 20-án pótolta be az emlékbeszédét a második kamarában. Beszédében Apponyihoz hasonlóan ostorozta a háború utáni egyoldalú leszerelés problémáját, mely országunkat védtelenné tette az ellenségeinkkel szemben, valamint élesen bírálta az utódállamok kisebbségi magyarságot sújtó jogfosztó intézkedéseit. Beszéde végén az 1921-es soproni népszavazás sikerére utalva kifejtette, hogy mi „fegyverletételünk percétől kezdve, a nemzetek önrendelkezésének alapján állottunk, ezen az alapon állunk most is, csak ennek érvényesítését követeljük.”

A tizedik évforduló ugyanakkor mégsem maradt el az igen aktív Berzeviczy megnyilatkozása nélkül, hiszen aznap elnöki megnyitó beszédet mondott a Kisfaludy Társaságban, amely a korabeli magyar kultúra egyik meghatározó fóruma volt, alakítója az irodalmi közízlésnek és hazai szépirodalom támogatásának. Itt a hallgatóság előtt abbéli reményének adott hangot, hogy „azt, amit a magyar nép ereje annyi könnyel, véráldozattal ezer éven át alkotott, magának vallott és megtartani tudott, a győztes hatalmak igazságtalan ítélete, a féktelen bosszúszomj, hatalomvágy és nagyrészt tudatlanság tőlünk el nem ragadhatja. Él bennünk az a törhetetlen hit, hogy az a magyar igazság, amelynek felismerése egyre jobban terjed még ellenségeink körében is, utat tör magának és Magyarország számára lesz még feltámadás.”

A békeszerződés revíziójának reményébe vetett töretlen hitről beszélt június 4-én a fővárosi törvényhatósági bizottság ülésén Kozma Jenő, a kormányt támogató Egységes Községi Polgári Párt elnöke. A testület rendezvényén a Képviselőházból már fentebb idézettekhez hasonlóan politikai oldalaktól függetlenül teljes egyetértés volt a trianoni békeszerződés rendelkezéseinek elítélését illetően. Ezt jelezte, hogy a keresztényszocialista Wolff Károly egy olyan tiltakozó jegyzéket kívánt az évforduló alkalmából a közgyűlés nevében a Népszövetségnek küldeni, amelyhez sajtóhírek szerint Peyer Károly szociáldemokrata politikus a pártja nevében egy tartalmilag jóformán teljesen megegyező, önálló határozati javaslatot terjesztett be.

Külhoni állásfoglalások

A trianoni békediktátum aláírásának tizedik évfordulója alkalmából a külhoni magyar közösségek, illetve a hazánk revíziós igényeit pártoló szervezetek és személyiségek is állásfoglalásokat tettek közzé.

Miként arról a korabeli hazai hírlapok egyöntetűen beszámoltak, a Magyar Revíziós Ligához telefonon és táviraton beérkezett jelentések szerint minden tőlünk nyugatabbra fekvő nagyobb országban (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország) a helybéli magyar szervezetek tiltakozó gyűléseket tartottak, de hasonlókra került sor Belgiumban, Bulgáriában, Dániában, Hollandiában és Svédországban is. Az Amerikai Egyesült Államokban mindezzel párhuzamosan pedig több mint ezer magyar civil szervezet tartott demonstrációt. Azon állam törvényhozóihoz, amelyben éltek jegyzéket juttattak el, s abban a köztes-európai régió hibás határvonalainak újra szabását, továbbá a trianoni békeszerződés felülvizsgálatát kérték.

A külföldi nem magyar szervezetek és személyiségek kiállása kapcsán mindenképpen említést érdemel az Osztrák Revíziós Liga június 4-én a magyar testvérszervezetéhez intézett távirata, melyben az alábbiak álltak: „Tizedik évfordulóján annak a napnak, amelyen a trianoni békediktátum jármába kényszerítették a lovagias magyar nemzetet, együttérzésünket tolmácsoljuk a budapesti hatalmas testvérszervezetnek, amely valamennyi legyőzött népnek példát adó módon harcol a békeszerződések revíziójáért.” Az osztrák fél üzenete annak fényében szimbolikusnak volt mondható, hogy Ausztria dacára annak, hogy az első világháborúból a vesztesek oldalán került ki, az Őrvidék (a mai Burgenland) révén részesülhetett a történelmi Magyarország kétharmadának elcsatolásából.

S végezetül szólnunk kell a magyar revíziós törekvések nagy-britanniai támaszáról, Lord Rothermere angol politikus és sajtómágnásról, aki az általa alapított Daily Mail napilapban 1930. június 4-én Tízéves nyílt sebek címmel tette közzé a véleményét. Írásában amellett szállt síkra, hogy az elmúlt évtized európai konfliktusai igazolását adták a Párizs környéki békék elhibázott döntéseinek, és az etnikai elvet figyelembe véve a magyar revíziós igények megalapozottnak tekinthetők. Szavai szerint a „mai határoknak aránylag csekély módosításával vissza lehetne adni 2 millió, jelenleg Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában élő magyart az anyaországnak. Igazságosan gondolkozó emberek, ha megvizsgálják a tényeket, éppúgy szégyenkezni fognak, mint ahogy a magyarok fel vannak háborodva afelett, hogy az elemi igazságszolgáltatás e követelménye még mindig nem teljesült.” A sajtómágnás a publicisztikájában rendkívül elismerően még ezt is hozzátette: „A magyarok olyan példás türelemmel viselték megpróbáltatásaikat, megaláztatásaikat, aminőre csak bátor, egyeneslelkű és követelései teljesülésében, igazában rendíthetetlenül hívő nemzet képes. Ha tévedést követett el a magyar kormány, abban tévedett, hogy szélsőséges mérsékletet tanúsított arra irányuló erőfeszítésében, hogy a Trianonban lefektetett határok méltányos módosítását kivívja.”

Lord Rothermere írásának kivonatát minden fontosabb korabeli hazai sajtótermék idézte. Mondanivalója ugyanis tökéletesen beleillett az akkori magyar politikai közgondolkodásba, amely, egy évtizeddel a békediktátum sokkja után a magyar társadalom lehető legszélesebb rétegeivel egyetértésben teljesen elítélőleg viszonyult az első világháborút lezáró békerendszerhez. Trianon revíziója össztársadalmi ügy volt, ami képessé vált létrehozni egy olyan nemzeti minimumot, mely napjaink hazai közélete számára is sok tanulsággal szolgálhat.