Eperjes
A Tarca-parti Athén
Szerző: Gali Máté
Eperjes városa napjainkban Szlovákia keleti felében, a Kassai-medence északi részén, a települést átszelő Tarca folyó partján fekszik. A hagyomány szerint 1132-ben alapított település a történelme során évszázadokon keresztül a magyar protestantizmus és művelődés egyik fellegvárának számított. Az 1667-ben megnyíló evangélikus kollégiuma sokáig a Magyar Királyság egyetlen evangélikus felsőoktatási intézménye volt, a kezdetektől hazánk egyik legjelentősebb szellemi központja, amelynek padsoraiból a honi politikai, katonai és kulturális élet szereplőinek sora került ki. Az etnikailag sokszínű régióban elhelyezkedő Eperjesen a régi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején még a lakosság 49%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Ez a szám viszont a trianoni impériumváltást követően eltelt egy évszázad alatt drasztikusan csökkent, és a legutolsó, 2011-es szlovákiai népszámlás adatai alapján magyar nemzetiségűnek mindössze a helyiek 0,1%-a vallotta magát. „Tudj’ isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske.” – olvashatjuk Petőfi Sándor Útirajzaiban.
Fotó: Eperjes 1886 körül. A fényképfelvétel a görögkatolikus templom tornyából készült. A fotón a Fő utca látható a Szent Miklós-székesegyházzal. Forrás: Fortepan/Képszám: 32103.
Eperjes városa napjainkban Szlovákia keleti felében, a Kassai-medence északi részén, a települést átszelő Tarca folyó partján fekszik. A trianoni békeszerződést megelőzően Sáros vármegye székhelye volt, manapság pedig északi szomszédunk közigazgatási rendszerében az Eperjesi kerület (Prešovský kraj), egyúttal az Eperjesi járás (Okres Prešov) központja. A gazdag egyházi, valamint kulturális hagyományokkal büszkélkedő Eperjes vallási és etnikai szempontból évszázadokon át meglehetősen színes városnak számított, amit jól szemléltet, hogy a történelmi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején a lakói közül 7976-an magyar, 6494-en szlovák, 1404-en pedig német anyanyelvűnek vallották magukat. A 2011. évi szlovákiai népszámlálás adataiból azonban az etnikai összetétel alapos megváltozása olvasható ki (Sárosban már a 18. század végére a vidéki parasztság döntően szlovák nemzetiségű volt, és a magyarság csak a városi lakosság egyes rétegeiben, illetőleg a vidéki birtokosságban volt jelen). Eperjesen a nemzetiségi statisztikák alapján ugyanis 74 469-en szlováknak, 1455-en ruszinnak és mindössze 128-an magyarnak vallották magukat, 41 német mellett.
Egyházi centrum
Ha napjainkban az utazó végigsétál a hagyomány szerint 1132-ben II. (Vak) Béla királyunk által alapított Eperjes utcáin, akkor elsősorban az épített örökségen keresztül a helység vallási arculatának gazdagsága lehet szembeötlő számára. Bár a 2011-es népszámlálás adatai alapján a város 92 ezret megközelítő lakosságának felekezeti megoszlásában egyértelműen a római katolikusok domináltak, együttesen 11 ezer főt is meghaladó volt az evangélikusok, illetve a görögkatolikusok száma, akik mellett 1387 fővel a pravoszlávok, 56-tal pedig az izraeliták képviseltették magukat. A település az Eperjesi Görögkatolikus Főegyházmegye székhelye, a római katolikus egyház szervezetén belül pedig a Kassai Főegyházmegyéhez tartozik.
Noha 1288-ban a karmeliták alapítottak kolostort Eperjesen, a 14. század folyamán pedig a napjainkban Szent Miklós nevét viselő, háromhajós, gótikus katolikus csarnoktemplom építési munkálatai is megkezdődtek, a település mégis elsődlegesen a hazai protestantizmus egyik központjaként ismert. Az 1514-ben szabad királyi városi címet szerzett Eperjes 1531-ben tért át a lutheránus vallásra, ami után igen gyorsan felvidéki evangélikus centrummá vált. 1546-ban például már protestáns zsinatot rendeztek e helyütt, három esztendővel később pedig itt fogalmazták meg az első magyarországi ágostai hitvallást. Ez volt az ún. „Confessio Pentapolitana” (ötvárosi hitvallás), melyben Bártfa, Eperjes, Kassa, Kisszeben és Lőcse a lutheri tanok értelmében határozták meg hitelveiket. A következő több mint száz év során a fénykorát élte a helyi evangélikus közösség. Ezen időszak egybeesett a város dinamikus gazdasági és kulturális fejlődésével, aminek egyik lenyomata az 1647-re reneszánsz stílusban elkészült lutheránus Szentháromság-templom volt.
A békés fejlődésnek az 1670-es években az I. Lipót nevéhez köthető erőszakos ellenreformáció vetett véget. 1671-ben az uralkodó utasítására az evangélikus templom a katolikusok kezére került. Az 1667-től működő evangélikus kollégium falai közé jezsuiták költöztek, a városból pedig elűzték az evangélikus lelkészeket. Mindezek fényében nem volt meglepő, hogy a kényszerű rekatolizációs kísérletekkel szembeszegült a város, és a bécsi udvar ellen hadat viselő Thököly Imre pártjára állt. Amikor 1682-ben Thököly kurucainak kezére került a település, hazatérhettek a száműzött lelkészek, és az evangélikus gyülekezet is visszakapta a templomait. 1684-ben viszont ismételten császári fennhatóság alá jutott Eperjes, ahol 1687-ben Antonio Caraffa itáliai zsoldosvezér vésztörvényszéket állított fel. Célja az volt, hogy példát statuáljon a Thököly-féle felkelés támogatóival szemben, és elrettentse őket a kuruc vezér melletti kiállástól. Az eljárások keretében 24 helyi módos és tekintélyes protestáns polgárt kivégeztetett, több száz lakost pedig kegyetlenül megkínoztatott. A vértanúk emlékét 1908 óta szobor őrzi Eperjesen.
A 17. század végétől a város protestáns lakosságának aránya fokozatosan csökkent. Ennek a folyamatnak az sem tudott gátat szabni, hogy 1783-ban az uralkodó, II. József anyagi segítségével az evangélikus gyülekezet visszavásárolhatta a régi lutheránus templomot, valamint a kollégium jezsuiták által elhagyott épületét. A térvesztésnek több oka volt, ahogyan arra az eperjesi születésű kiváló magyar történész, Kónya Péter is rámutatott. Egyrészt az ellenreformáció miatt sokan elmenekültek a városból. Emellett a polgárságot –azon belül a protestánsokat is – erősen megtizedelte az 1710. évi pestisjárvány. A 18. században a mindinkább fogyatkozó városi lakosság a vidékről beköltöző katolikus szlovák népességgel töltődött fel, majd pedig a vallási türelem jegyében a 19. század elejétől kereskedelemmel, illetve iparral foglalatoskodó izraeliták érkeztek Eperjesre.
A Tarca-parti Athén
Eperjes a történelme során évszázadokon át igazi kultúrvárosnak számított. A településen feltehetőleg már a 14. század folyamán létezett iskola, ám erről az első dokumentumok csak 1429-ből maradtak fenn. Falai között főképpen írást, olvasást, valamint elemi számtani műveleteket tanítottak, ami a városi önkormányzat, a céhmesterek, illetve a kereskedelem igényeinek felelt meg.
A reformáció térnyerését követően, 1667-ben nyílt meg az evangélikus kollégium. A felső-magyarországi rendek két évvel korábban határoztak az ország első evangélikus főiskolájának létrehozásáról. A választásuk azért esett Eperjesre, mert a települést erős védőművek vették körül, polgársága döntően evangélikus vallású volt, és a városi tanács a helyszín biztosításával, valamint a kiadások jelentős részének átvállalásával támogatta az iskolaalapítást. (Fontos megjegyezni, hogy rajtuk kívül az erdélyi rendek, a protestáns német fejedelmek, továbbá a dán és svéd király is pénzt ajánlottak fel a főiskola megnyitásához.) A kollégium sokáig a Magyar Királyság egyetlen evangélikus felsőoktatási intézménye volt, amelynek padsoraiból a magyar politikai, katonai és kulturális élet szereplőinek sora került ki.
A gimnázium legfelsőbb évfolyamaiban filozófiát és teológiát is tanítottak. A tanárok azonban nemcsak a tudomány, a művészetek és az evangélikus egyház, hanem egyúttal a szabadság és a haza szeretetére is nevelték diákjaikat. Az eperjesi evangélikus kollégium növendéke volt Thököly Imre, itt tanult Kossuth Lajos, valamint az aradi vértanúink egyike, Dessewffy Arisztid is. Kossuth külföldi emigrációjában úgy fogalmazott, hogy a kollégiumban „virradott fel lelkemben azoknak az elveknek világossága, melyek vezéreltek viharos életemben a hazám és felebarátaim iránti kötelességnek ösvényén.”
Az eperjesi evangélikus kollégium főgimnáziuma a dualizmus korszakában. Forrás: Deutsche Fotothek
A kollégium működését az ellenreformáció sem tudta teljesen ellehetetleníteni, aminek nyomán 1673 és 1773 között – bár a Thököly- és Rákóczi-szabadságharc alatt rövid időre visszakapták az evangélikusok – a jezsuiták birtokában állt az intézménynek otthont adó épület. A II. József anyagi segítségével visszaszerzett iskola az 1867-es kiegyezés után élte a virágkorát. Ekkoriban főgimnáziummal, jog- és államtudományi karral, evangélikus teológiai karral, illetőleg tanítóképzővel rendelkezett. Az alkotó légköréről, illetve igényes tanárválasztásáról elhíresült kollégiumban olyan neves személyek oktattak, mint a legkiválóbb római jogászaink közé tartozó akadémikus, Vécsey Tamás vagy éppen Berzeviczy Albert későbbi kultuszminiszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Az első világháború végén bekövetkezett impériumváltást azonban az evangélikus kollégium is megszenvedte, hiszen a jogakadémiája a csehszlovák uralom elől 1919-ben Miskolcra menekült.
Eperjest azonban az evangélikus kollégium fennállását leszámítva is színvonalas kulturális élet jellemezte. A városban már a 17. század folyamán könyvnyomda működött, melyet egy német földről a település hívására és anyagi támogatásával érkezett nyomdász alapított, és akinek az első munkája 1656-ban jelent meg, egy teológiai vizsga latin nyelven íródott téziseit tartalmazó kötet formájában. Később azután a könyvek mellett már újságok is kikerültek a nyomdagépekből. A helyi sajtó fénykora a dualizmus időszaka volt, amikor a nemritkán három nyelven – magyarul, németül és szlovákul – beszélő városi értelmiség olyan lapokat volt képes fenntartani, mint például az Eperjesi Lapok és az Eperjesi Újság vagy éppen az 1907 és 1918 között szlovák nyelven megjelenő Naša Zastava (Zászlónk) hetilap. A „Tarca-parti Athén” nevet a kulturális fontossága okán méltán kiérdemlő Eperjesen a kiegyezést követően több tucat társadalmi és kulturális egylet működött. Ezek közül a legismertebb az 1878-ban alapított Széchenyi-kör elnevezésű magyar közművelődési egyesület volt, amelynek céljai között a magyar irodalom és művészet pártolása és eredményeinek terjesztése, valamint a nemzeti szellemű közművelődés előmozdítása szerepelt. Az eperjesi Széchenyi-kör egészen az 1918-as államfordulatig létezett, azt követően nem engedélyezték a működését a csehszlovák hatóságok.
Eperjes főtere 1910 körül. Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
Kérészállamok „fővárosa”
Az 1918–19-es esztendők zavaros átmeneti időszakában Eperjes több fontos esemény színtere volt. Itt alakult meg 1918 novemberében a Keletszlovák Nemzeti Tanács. A szervezet létrejötte a magyarbarát nézeteket valló szlovák származású író-költőhöz, Dvortsák Győzőhöz (szlovákul Viktor Dvorčák) köthető. A Keletszlovák Nemzeti Tanács nem ismerte el a csehek és szlovákok egységét még korábban kinyilvánító Szlovák Nemzeti Tanács legitimitását a Felvidék keleti területein. 1918. december 11-én Dvortsák aztán Kassán kikiáltotta az eperjesi székhelyű Keleti Szlovák Népköztársaságot is, melynek mihamarabbi elfogadását kérte a magyar kormánytól. Ezen államalakulat kérészéletűnek bizonyult, mivel a csehszlovák csapatok 1918. december 28-án elfoglalták Eperjest, egy nappal később pedig Kassát, aminek révén az államkezdeményezés megszűnt létezni.
Fél évvel később Eperjes egy másik rövid ideig fennálló államkísérlet, a Szlovák Tanácsköztársaság „fővárosa” lett. A proletárállam létrejöttének előzményei közé tartozik, hogy 1919 májusában a Magyarországi Tanácsköztársaság hadserege támadást indított Felső-Magyarországon, annak érdekében, hogy az egykori történeti ország területeit megszálló cseh és román erőket szétválassza, illetőleg megteremtse az együttműködés lehetőségét a Kárpátok vonalát 200 kilométerre megközelítő szovjet Vörös Hadsereggel. Az offenzíva kezdetben figyelemre méltó gyorsasággal és sikerekkel zajlott, hiszen több nagyvárost is visszafoglaltak a magyar csapatok, köztük június 10-én a csehszlovákok által kiürített Eperjest.
A magyarországi proletárdiktatúra tényleges vezetőjének, Kun Béla külügyi népbiztosnak feltett szándéka volt a bolsevista eszmeiség és forradalom exportja. Ennek szellemében alakult meg Eperjesen 1919. június 16-án magyar gyámkodás mellett a Szlovák Tanácsköztársaság. A létrejöttekor a város főterén elhangzott beszédében nem meglepő módon Štefan Stehlík közellátásügyi népbiztos az újonnan született állam szövetségesi viszonyát emelte ki a szovjet és magyar proletárdiktatúrákkal.
Az eperjesi Szentháromság-szobor egy 1912-es képeslapon. Forrás. Wikipédia
A szlovák tanácshatalom legfőbb végrehajtó szerve a Forradalmi Végrehajtó Bizottság volt, amelynek élén június 20-tól elnökként egy cseh származású kommunista újságíró, Antonín Janoušek állt. Irányítása alatt az eperjesi kérészállam a magyarországi bolsevista mintát kívánta másolni. A Szlovák Tanácsköztársaság azonban rövidesen megszűnt. Georges Clemenceau francia miniszterelnök 1919 júniusának első felében két jegyzéket is intézett Kun Bélához, melyekben a frissen visszafoglalt felvidéki területek kiürítését követelte. Az első jegyzékben felajánlotta, hogy a tanácskormányt meghívják az első világháborút lezáró Párizs környéki békekonferenciára, a másodikban pedig ígéretet tett az akkortájt román megszállás alatt álló Tiszántúl átadására. Kun Béla – a katonai vezetők és a forradalmi vezérkar ellenében – elfogadta a francia kormányfő második ajánlatát, és parancsot adott Felső-Magyarország kiürítésére.
A magyar Vörös Hadsereg helyét a csehszlovák katonák vették át, akik 1919. július 7-én bevonultak Eperjesre, és véget vetettek az ottani kommünnek. A város innentől fogva többé nem állt magyar fennhatóság alatt, még az 1938. november 2-án kelt első bécsi döntés után sem tért vissza hazánkhoz.
Felhasznált irodalom
Ábrahám Barna: Szlovákok és szlovjákok: a nemzet határai. Limes, 2003/3. szám. 55–66.
Borsody István: Eperjes (Időszerű városkép). Az Ország Útja, 1939/6. szám. 364–368.
Durovics Alex: Eperjes – Az evangélikus jogakadémia 1918/19-es tanéve és Miskolcra költözése. Gerundium, 2019/2. szám. 80–89.
Durovics Alex – Kónya Péter: Az Eperjesi Kollégium felsőfokú hallgatói 1667–1850. Budapest, 2015. ELTE Egyetemi Levéltár.
Gömöry János: Eperjes. In: Tamás Mihály (szerk.): Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek. Tátra Könyv- és Lapkiadó Vállalat, Pozsony, 1938. 137–188.
Kónya Péter: Evangélikusok Eperjes szabad királyi városában a 17–19. században. Egyháztörténeti Szemle, 2012/3. szám. 33–49.
Kővágó László: A Magyarországi és a Szlovák Tanácsköztársaság kapcsolatáról. Párttörténeti Közlemények, 1984/2. szám. 142–153.
Dr. Szlávik Mátyás: Eperjes és vidéke. Turisták Lapja, 1932. 73–77.
