Fogaras

Az erdélyi fejedelemasszonyok jegyajándéka

Szerző: Tarján M. Tamás

Az Olt partján fekvő Fogaras az erdélyi magyarok, románok és németek történelmében egyaránt kiemelkedő jelentőséggel bír. Erős falainak és stratégiailag előnyös pozíciójának köszönhetően a vár kulcsszerepet játszott az Erdély feletti uralomért vívott küzdelmekben, de befolyása időnként a Kárpátokon túl elterülő Havasalföld politikai ügyeire is kiterjedt. Egy évszázadon át Fogaras a szász univerzitás birtokát képezte. A festői szépségű váráról ismert település a dualizmus korszakában kiváló ménesbirtokkal is rendelkezett. A magyar irodalom mesterei közül Mikszáth Kálmán országgyűlési képviselőként, Babits Mihály pedig a főgimnázium tanáraként köthető Fogarashoz.

Fogaras Erdély déli részén, az Olt bal partján található, Brassó és Nagyszeben között nagyjából félúton fekszik. A város a Fogarasi-havasok lábánál elterülő sík területen épült fel, és hosszú évszázadokon keresztül a Déli-Kárpátok részét képező hegyvonulat és az Olt folyóig húzódó dombvidék – az úgynevezett Fogarasföld – uradalmi központjaként funkcionált. A közigazgatás egységesítését követően, a dualizmus időszakában Fogaras a róla elnevezett vármegye székhelye lett. Az impériumváltás után a néhány ezres lakossággal bíró település elveszítette hagyományos pozícióját, és a jelentősen megnövekedett Brassó megye részévé vált. Egykori jelentősége ugyanakkor a román uralom alatt sem merült feledésbe.

A soknemzetiségű Fogarasföld

Erdély déli része és azon belül Fogaras vidéke az Árpád-korban gyér, de a kezdetektől fogva soknemzetiségű népességgel rendelkezett. A honfoglalást megelőző időszakból itt maradt bolgárok és magyarok mellett az államalapítás után besenyők, majd vlachok telepedtek le ezen a területen, akiket a dús havasi legelők vonzottak a Kárpátok túloldalára. Az Erdélyben meghatározó szereppel bíró nemzetiségek itteni együttéléséről már a korai írásos források is tanúskodnak. A Fogaras körül elterülő vidékre II. András 1222-ben kiadott oklevele – amelyben a király vámmentességet biztosított a Német Lovagrendnek az Olt folyón folytatott sókereskedelemben – a „vlachok földjeként” hivatkozott. Két évvel később az uralkodó ugyanezen a területen a szászoknak is adományozott egy birtokot, amelyet a hivatalos okirat szerint a „vlachok és besenyők erdejéből” hasítottak ki a kedvezményezettek számára. A 13. század első felében tehát már javában zajlott az Erdélybe irányuló havasalföldi betelepülés, ami az 1241–42. évi mongol pusztítást követően még erőteljesebbé vált. A vlachok beköltözését a tatárjárás által előidézett erdélyi demográfiai katasztrófa mellett az is ösztönözte, hogy a későbbi mongol támadásokkal szemben a Kárpátokon túli területek sokkal kiszolgáltatottabbak voltak.

A telepítések megszervezésében kulcsszerepet játszottak a havasalföldi boérok, akiknek közösségi vezető szerepe a Fogaras vidékén alapított falvakban hosszú évszázadokig megmaradt. A boérok afféle „félnemesekként” tagozódtak be az erdélyi társadalomba, és a fejedelemség időszakában kiváltságosnak mondható pozíciót birtokoltak, a Habsburg Birodalomba betagolódott Erdélyben azonban már elkeseredett – és sikertelen – küzdelmet folytattak azért, hogy legalább az adómentességüket elismerjék. A betelepülés emléke erős torzítással a román folklórban is nyomot hagyott: egy monda szerint a havasalföldi fejedelemséget egy bizonyos Radu Negru vajda alapította, aki – a román nemzet őseivel – Fogaras környékéről vándorolt ki a Kárpátokon túlra. Valójában a népességmozgás fordított irányú volt, és ezt egyes Nagy Lajos korabeli oklevelek is igazolják, amelyek „új telepítvényként” hivatkoznak a vidékre.

Havasalföld és Erdély kulcsa

Fogaras neve – amelyet a nyelvészek magyarból, románból és a besenyő nyelvből is megpróbáltak eredeztetni – először egy 1231-ben kelt oklevélben jelenik meg, ám az erődítményt ebben az okmányban még nem említik. A legtöbb történész által támogatott álláspont szerint a fogarasi vár ősét 1310 körül Kán László erdélyi vajda építtette fel. Annyi bizonyos, hogy a 14. század második felében az Olt folyó partján fekvő erősség már kiemelt jelentőséggel bírt a magyar királyok Balkán-politikájában. Nagy Lajossal kezdődően több uralkodó is hűbéri szolgálatába fogadta a havasalföldi vajdákat, akik a magyar főség elismeréséért cserében megkapták Fogaras várát, a hozzá tartozó kiterjedt uradalommal együtt. Ez egy kölcsönösen előnyös alku volt, hiszen az alávetett fejedelmeken keresztül Magyarország kiterjesztette befolyását a Kárpátok előterére, az Oszmán Birodalom szomszédságába kerülő vajdák pedig a – törökök által is gerjesztett – trónharcok vagy ellenséges támadások idején biztos menedékre lelhettek Erdélyben. A magát „Fogaras hercegének” címeztető Lajk havasalföldi vajda után így többek között Mircea cel Bătrân, II. Vlad, majd a hírhedt III. (Karóbahúzó) Vlad is adományul kapta az uradalmat a 14–15. század során.

Ennek az adományozási gyakorlatnak Hunyadi Mátyás vetett véget, miután a fokozódó oszmán nyomás eredményeként a hűbéres havasalföldi uralkodók politikája egyre inkább befolyásolhatatlanná vált. A következő évtizedekben Fogaras Geréb János vajda, majd Corvin János birtokába került, végül II. Ulászló Bornemissza János budai várnagynak adományozta az erősséget. Bornemissza a mohácsi csata későbbi magyar fővezérét, Tomori Pált küldte Fogarasra, aki a vár megbízott uraként egy évtizeden keresztül oroszlánrészt vállalt a török portyák megállításában és Erdély rendjének fenntartásában.

A mohácsi katasztrófa után, a Habsburg–Szapolyai-vetélkedés idején Majláth István kaparintotta meg Fogarast, aki – hatalmát a kulcsfontosságú erősségre alapozva – az 1527–40 közötti időszakban Erdély egyik legbefolyásosabb főura volt. Hol Szapolyai Jánost, hol pedig Habsburg Ferdinándot szolgálva Majláth idővel elérte, hogy mindkét uralkodó elismerje őt a keleti országrész vajdájának, Szapolyai 1540-ben bekövetkező halála után pedig megkísérelte saját jogán megszerezni az Erdély feletti irányítást. Fogarast Majláth politikai játszmái miatt 1526 után számos alkalommal ostromgyűrűbe zárták a császári, Szapolyai-párti és török seregek, de bukása végül az erősség pusztulása nélkül következett be. A főurat – a Porta megbízásából – Péter moldvai vajda a vár 1541-es ostroma idején a táborába csalta és elfogta, így Majláth István élete hátralévő éveit a hírhedt Héttoronyban töltötte. Érdekes módon a família Majláth bebörtönzése után is megtarthatta az erősséget és a – kiváltságokkal felruházott – fogarasi uradalmat, amelyhez a török korban már 64 falu tartozott.

Az 1560-as években Fogaras – János Zsigmond fejedelem adományának köszönhetően – Bekes Gáspár birtokába jutott, aki az erődítményt később szintén a fejedelmi szék megszerzésére igyekezett felhasználni. Miután a Habsburgok által támogatott Bekes 1571-ben alulmaradt a fejedelemválasztáson Báthory Istvánnal szemben, hamarosan a várat is elveszítette. Ezt követően az erdélyi uralkodók Fogaras kulcsait bölcsen maguknál tartották, és az erődítményt rendszerint jegyajándékként feleségüknek adományozták. Így az önálló Erdélyi Fejedelemség fennállása idején többek között Habsburg Mária Krisztierna (Báthory Zsigmond felesége), Brandenburgi Katalin (Bethlen Gábor felesége), Lorántffy Zsuzsanna (I. Rákóczi György felesége) és végül Bornemissza Anna (I. Apafi Mihály felesége) is birtokolta az erősséget. A tizenöt éves háború küzdelmeit megszenvedő fogarasi várat az 1620-as években Bethlen Gábor felújíttatta, néhány évtizeddel később pedig Lorántffy Zsuzsanna román nyelvű iskolát alapított a városban.

Fogaras vára 1972-ben. Forrás: Fortepan / Lencse Zoltán

Apafi Mihály közel három évtizedes uralkodása idején Fogaras a fejedelemség központjává vált. Erdély utolsó önálló uralkodója a várban alakította ki rezidenciáját, és akkor is itt húzódott meg, amikor 1687-ben – a török ellen vívott felszabadító háború során – a Lotharingiai Károly herceg által vezetett császári csapatok benyomultak az országba. Fogaras falai ugyanakkor nem menthették meg a fejedelemséget végzetétől: a balázsfalvi szerződés után néhány hónappal Caraffa generális egy nyilatkozat kiadására kényszerítette Apafit, amely előkészítette Erdély betagolását a Habsburg Birodalomba. A fogarasi deklarációban a fejedelem elfogadta, hogy a legjelentősebb erdélyi várakat császári csapatok foglalják el, és évi 700 ezer forint adó fizetését vállalta Bécsnek. Ezért cserében I. Lipót mindösszesen a katonaság megfékezésére és a vallásszabadság tiszteletben tartására tett ígéretet. Három évvel később, 1691 decemberében a fejedelemség birodalmon belüli státusát rögzítő Diploma Leopoldinumot a Fogarason tartott országgyűlés fogadta el.

Erdély „balkáni sarkán”

Bár forma szerint az ifjabbik Apafi Mihály 1713-ban bekövetkezett haláláig Fogaras ura volt, valójában a város és a körülötte elterülő uradalom már 1690-ben a kincstár birtokába került. Fogarasföld bécsi igazgatás alatt maradt egészen addig, ameddig a pénzszűkében lévő Mária Terézia a hétéves háború alatt bérbe adta Bethlen Gábor kancellárnak, majd – 99 évre – az erdélyi szász univerzitásnak. A város II. József uralkodása idején rövid ideig kerületi központként funkcionált. A közigazgatás egységesítésekor, 1876-ban az újonnan kialakított Fogaras vármegye székhelyévé vált.

A Habsburg-uralom alatt az egykor kulcsfontosságú erősség csendes kisvárossá vált, amelynek felekezeti és etnikai sokszínűsége a kiegyezésig eltelt másfél évszázadban teljesedett ki. Fogaras népességének döntő többségét a fejedelemség időszakában még döntően a kálvinista magyarok adták. Emléküket máig őrzi a város – műemlékké nyilvánított – református temploma, amelyet az 1750-es években Bethlen Kata segítségével újítottak fel. A 18. században aztán mind jelentősebbé vált a szász és különösen a román elem kulturális súlya. Miután a gyulafehérvári unió eredményeként megszületett a román görögkatolikus egyház, kezdetben Fogarast jelölték ki a megalapított püspökség székhelyéül. 1738-ban aztán az unitusok központja Balázsfalvára került át, a később érsekségi rangra emelt egyházkerület azonban megtartotta a város nevét (gyulafehérvár–fogarasi püspökség, majd érsekség). A románság lélekszáma a katonai határőrvidék – és benne egy román ezred – megszervezésének következtében is növekedett. A város kulturális sokszínűségét aztán tovább növelte a helyi zsidó közösség 1827. évi megalapítása, ennek gyarapodása és asszimilációja jelentős szerepet játszott abban, hogy a dualizmus évtizedeiben Fogarason jelentős mértékben megnőtt a magyarok számaránya.

A települést a 19. századi modernizáció és iparosodás kevéssé érintette. Papírmalma, téglagyára és húsipara csekély gazdasági jelentőséget biztosított Fogaras számára, így nem meglepő, hogy meglehetősen későn, csak 1893-ban épült ki a települést Nagyszebennel összekötő vasútvonal. A város a dualizmus korszakában főként lótenyésztéséről volt híres. Miután az 1870-es években a fogarasföldi uradalom állami tulajdonba került, Mezőhegyesről a lipicai ménest a közeli Alsószombatfalvára telepítették át.

Fogaras jelentőségét elsősorban a közigazgatásban birtokolt pozíciója adta, aminek köszönhetően a dualizmus korszakában számos hivatalt, pénzintézetet és oktatási intézményt működtettek a városban. 1892–1910 között a fogarasiakat a budapesti törvényhozásban Mikszáth Kálmán képviselte, aki oroszlánrészt vállalt a megyeszékhely magyar tannyelvű főgimnáziumának megalapításában. 1908-tól három éven keresztül ebben az iskolában tanított Babits Mihály költő, aki visszaemlékezéseiben a Fekete-tenger partjára száműzött Ovidius életéhez hasonlította fogarasi működését. Babits Erdély „balkáni pólusaként” jellemezte a kisvárost, ahol ő – és az ott szolgáló magyar tisztviselők döntő része – az ország szívébe vágyakozva töltötte el egyhangú hétköznapjait. A költő beszámolója szerint Fogaras életében sokkal aktívabbak voltak a közösségszerveződésben jeleskedő szászok és a társadalmi perifériáról sikeresen kitörő román nacionalista értelmiségiek, akik egy félreértett költeménye miatt Babitscsal is összetűzésbe kerültek ott töltött tanárévei alatt.

Az impériumváltás után

Az első világháború után a román állam vegyi üzemet alapított Fogarason, amely aztán a szocializmus évtizedei alatt több ezer munkást foglalkoztatott, az iparosítás azonban a település arculatát nem sokban befolyásolta. A fogarasi vegyi kombinát 1990-ben egy – több halálos áldozatot követelő – katasztrófa okán a magyarországi hírekbe is bekerült. A korabeli romániai közhangulatot jól jellemzi, hogy az első – politikailag motivált – híradások szélsőséges magyar erők szabotázsakciójával magyarázták a tragédiát. A rendszerváltás után egyébként Fogaras szocializmusból megörökölt ipara nagymértékben leépült, ami jelentős szerepet játszott abban, hogy két évtized alatt a város elveszítette – ekkor már döntően román – lakosságának közel egyharmadát.

A román uralom idején bizonyos periódusokban Fogaras várát is „újrahasznosították”: 1948-tól 1960-ig itt őrizték azokat a politikai foglyokat, akiket a kommunista rendszer az ellenségének tekintett. A rendszerváltás után aztán felismerték az erődítményben rejlő turisztikai lehetőségeket, és felújították az építményt, amelyet a modern városfejlődés is meghagyott Fogaras központjának. A késő reneszánsz stílusban épült, vizesárokkal körbevett várkastély ma már Dél-Erdély egyik legjelentősebb kulturális központjaként működik.

* A 2011-es népszámláláson 2516 fő nem nyilatkozott az etnikai hovatartozásáról.