Hahner Péter: Kényes kérdések könyve

2020/12/01

Douglas Murray: A tömegek tébolya. Áldozatok a politikai korrektség oltárán? Pécs, 2020, Alexandra. 370 oldal.

 A szerző az előszóban felvázolja a világ helyzetét. Az elmúlt bő negyedszázadban életünk fő narratívái, melyek értelmet adtak létünknek, összeomlottak, s ezért akik mást is akarnak kezdeni életükkel (azon kívül, hogy meggazdagodnak és lehetőleg jól érzik magukat), azok egyre ádázabb kampányokat indítanak és egyre szűkebb köröket érintő követeléseket fogalmaznak meg. Céljuk egy új metafizika, egy új vallás beágyazása társadalmunkba. A világot a „társadalmi igazságosságon”, „identitáspolitikán” és „interszekcionalitáson” (az elnyomott csoportok összefogásán) keresztül próbálják értelmezni. Előfeltevésük szerint „magasabb morális tudás” származik abból, ha valaki fekete, nő vagy meleg. „Az ilyenfajta retorika tovább mélyíti a már létező árkokat, sőt, újakat ás… Ahelyett, hogy arra mutatnának rá, hogyan javíthatnánk közös életünkön, az elmúlt évtized tanulságai inkább mintha arra világítanának rá, hogy valójában nem igazán jövünk ki egymással.” (12. o.) Murray úgy fogalmaz, hogy a kultúrába valóságos aknamezőket telepítettek, s aki nem vigyáz, „bigott”, „homofób”, „szexista”, „rasszista” vagy „transzfób” lesz, hogy csak a legismertebb vádakat említsük.

A nők, melegek és színesbőrűek helyzete sohasem volt még ilyen kedvező, mint a mai nyugati világban. Mégis tömegek hangoztatják, hogy el vannak nyomva, ki vannak zsákmányolva. Az értelmiség egyes képviselői pedig „nyugdíjas Szent Györgyként”, miután legyőzték a sárkányt, tovább járják a világot, újabb dicső harcokat keresve. „Lehet, hogy összetévesztik a barikádokat az otthonukkal, vagy egyszerűen a barikád az otthonuk. Bármelyik esetről is van szó, az erények demonstrálása a probléma túlhangsúlyozását kívánja meg, ami aztán felnagyítódik.” (16. o.) Szerintük elnyomás-piramis jött létre, melynek csúcsán ott trónolnak a fehér, heteroszexuális férfiak.

Mi a baj az egyenlőség követelésével? „Amennyiben arról a hitről van szó, hogy az emberek egyenlő értékkel és egyenlő méltósággal rendelkeznek, úgy minden rendben van. Ám amennyiben ama hit elfogadására kérnek minket, hogy nincs különbség homo- és heteroszexualitás, férfi és nő, rasszizmus és antirasszizmus között, akkor óhatatlanul megzavarodunk. E zavarodottság – avagy tömegtéboly – kellős közepén vagyunk most, és meg kell találnunk a kivezető utat.” (18. o.)

Az első nagy fejezet a melegmozgalmak problémáit mutatja be. A meleglétüket nyilvánossá tévő embereket ma már úgy ünneplik, mint akik rendkívüli teljesítményt hajtottak végre, elértek utazásuk végállomására. Csak éppen a heteróvá váló melegek nem részesülnek ilyen elismerésben. Annyiban igazuk van az aktivistáknak, hogy nem szabad büntetni, megalázni embereket olyan állapotért, amelyről nem tehetnek. Csakhogy máig nem sikerült meggyőzően eldönteni, hogy a melegség „hardver” (velünk született) vagy szoftver (elsajátított) eredetű. Ami pedig az egyenlőséget illeti, nem biztos, hogy a melegek egy része teljes egyenlőséget szeretne – sokan mintha a melegeket „egyenlőbbnek”, vagyis értékesebbnek tekintenék a többi embernél.

Az első fejezetet követő „közjátékban” a szerző megírja, hogy az identitáspolitikának és interszekcionalitásnak egyértelműen marxista alapjai vannak. Mindent az elnyomás és a hatalom oldaláról közelítenek meg a képviselői, számukra az életben minden politikai választás és politikai aktus. A posztmarxisták fő eszköze a dekonstrukció (ahogy Murray szellemesen megjegyzi: „Az elmúlt évtizedek akadémiai szférájának egyik legérdekesebb sajátossága, hogy saját magán kívül szinte minden mást dekonstruálni kíván.”). Ezért kimutatták, hogy a nemek puszta társadalmi konstrukciók, mind a maszkulin, mind a feminin oldal „kulturálisan feltételezett”, a gender nem több „ismételt társadalmi performativitásnál”, és nem egy megelőző valóság következménye. (Nem a szerző, hanem az általa idézett szaktekintélyek használják ezt a bikkfanyelvet!) Bizonyos szexuális orientációjú és etnikumú csoportok „egybefonódó elnyomásoktól” szenvednek, s a szexista, rasszista, patriarchális rendszer haszonélvezői természetesen a fehér, heteroszexuális férfiak. E rendszer ellen harcolni kell, a cél már nem a tudományos vizsgálat, hanem az aktivizmus.

A kötetben végtelenül érdekes és mulatságos eseteket ismertet a szerző. A kedvencem a következő: 2018-ban három tudósnak sikerült megjelentetni egy feminista folyóiratban egy tudományos cikket azzal a címmel, hogy „Emberi reakciók a nemierőszak-kultúrára és queerperformivitás az oregoni Portland kutyafuttatóin”. Ebben azt állították, hogy a portlandi kutyafuttatókban a kutyák között zajló meghágások újabb bizonyítékai a kulturális elnyomásnak, s ezek tanulmányozásával az egyetemi hallgatók találó megfigyeléseket tehetnek az elnyomó társadalmi viszonyokról. Az átverés sikere azt bizonyítja, hogy immár mindent ki lehet jelenteni, tanulmányozni és állítani, amennyiben az beleillik bizonyos előfeltevésekbe, a társadalmi elnyomást bírálja és katasztrófát jósol.

A második fejezet a feminista mozgalmak elfajulását mutatja be. Az újonnan elfogadott főbb nézetek: a nő lehet szexi, de ezt a férfinak nem szabad észrevennie, a nők épp olyanok, mint a férfiak, ám mégis mások, ha hasznos vagy dicséretes dolgokról van szó. Egy átgondolatlan meggyőződés terjed, amelyet magam is megfigyeltem, amikor a közösségi médián a hatalmi pozíciókat elnyert nőket ünneplik: a nők épp olyanok, mint a férfiak, alkalmasok minden feladat ellátására, s emellett jobbak is.

A második fejezetet követő „közjátékban” a technológia hatását mutatja ki a szerző. Arról ír, hogy „a közösségi média az új dogmák beágyazásának és az ellenvélemények lesöprésének tökéletes terepévé vált – éppen akkor, amikor az ellenvélemények meghallgatása egyébként nagyon fontos lenne.” (149. o.) Annak érdekében, hogy kigyomlálják az elfogultságokat, az egész rendszert elfogultságokkal itatták át. Egy politikailag korrekt cél érdekében immár az igazságot áldozzák fel, sőt, az igazság átlépendő akadály lesz. A történészek számára a legnagyobb veszély a múlt „bírálata” mai nézeteink alapján, amely a közismert szobordöntésekhez vezethet.

A harmadik fejezet témája a legérzékenyebb: a faji identitás. Murray felidézi Martin Luther King híres beszédét 1963-ból: olyan jövőt kívánt, melyben gyermekeit nem a bőrük színe, hanem jellemük alapján ítélik meg. Sajnos napjainkra egyes csoportok szemében a bőrszín határoz meg mindent. Az afroamerikai tanulmányok a nem fekete emberek elleni támadásokká változtak át, minden fehér embert eleve bűnrészessé nyilvánítottak a mai és múltbéli rasszizmusban, s immár a „színvakság” követelését is rasszista aktusnak nevezték. Minderre éppen olyan társadalmakban került sor (az Egyesült Államokban és Angliában), amelyekben a legkisebb az esély a rasszizmus felerősödésére. Murray felidézi az amerikai és kanadai egyetemeken lejátszódott jeleneteket, melyek során ártatlan megjegyzések miatt nem csak megalázó és fenyegető támadások zúdultak idős, tehetséges és jószándékú tanárokra, de még az állásaikat is elveszítették, miután a diákok bármelyik kisebbségi csoportja panaszt tett rájuk. A viták során többször elhangzott, hogy valaki nem is szólalhat el, ha fehér – vagyis a rasszizmus visszatért, csak éppen mások ellen. A mozgalom tagjai szerint immár a „gondolati sokszínűség” nem több a „fehér felsőbbrendűség eufemizálásánál”.

Murray teljes joggal állapítja meg, nem az a baj, hogy a fiatalok efféle nézeteket öklendeznek fel, hanem az, hogy erre lettek tanítva. Az amerikai diákság a mindent átszövő rasszizmusban kezdett hinni, egyre természetesebbé vált a faji megszállottság, és a rasszista kijelentések terjesztése az antirasszizmus jegyében – ezúttal a fehérek ellen.

Immár nincs olyan ártalmatlan tevékenység, amelyet nem uralhatna el egyetlen pillanat alatt valami faji/etnikai konfliktus. Egyeseknek eltiltották a burritó árusítását, mert nem mexikóiak, tehát „kulturális kisajátítást” hajnak végre, ha ezt teszik. Aki fehér létére kínai mintázatú ruhát vett fel, azt támadások érték, mert kisajátítja mások kultúráját. Aki viszont egy kisebbség tagjaként nem fogadja el annak specifikus sérelmeit, politikai nézeteit, azt kizárhatják. Nem a beszéd tartalma a fontos, hanem a beszélő faji és egyéb identitása, ez átkozza el vagy húzza ki minden bajból. Vagyis „a faji/etnikai problémáktól való sikeres megszabadulás helyett a belátható jövőt folyamatosan ennek szenteljük majd, hiszen csak az emberek faji identitására való fókuszálás révén tudjuk megfejteni, hogy kire is szabad hallgatnunk.” (218. o.)

E fejezetben Murray is kitér egy kényes kérdésre: a tudományos kutatások szerint az emberi tulajdonságok (vagyis az intelligencia is!) változó mértékűek az egyes etnikai csoportok esetében. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem igaz a csoport valamennyi tagjára, az egyes etnikai csoportokon belül nagyobb különbségek vannak, mint az egyes csoportok között. De – nem vagyunk egyenlőek. Ez pedig etnikai rémálom, s ezért az intelligenciakülönbségeket demonstráló bizonyítékokról való tudományos vita manapság morális szempontból elfogadhatatlan. Hinni kell abban, hogy mindenki egyenlő, a rassz, a nem és minden más pusztán társadalmi konstrukció.

A következő „közjáték” a megbocsátás lehetőségét vizsgálja. Arra a következtetésre jut, hogy „valamilyen módon, amellyel még csak el sem kezdtünk megbirkózni, egy olyan világot kreáltunk, ahol a megbocsátás szinte lehetetlenné vált, és ahol az apák bűneiért a fiúk minden bizonnyal megbűnhődnek… Ahogy Nietzsche megjósolta, Isten halálának egyik következményeként az emberek kiút nélkül találhatják magukat a keresztény teológia körforgásában. Azaz megörököltük a vétek, bűn és szégyen fogalmait, ám a keresztény hit által nyújtott feloldozás már nem áll rendelkezésre.” (245—246. o.)

A negyedik fejezet a transzneműek problémáit mutatja be, az interszexualitás, transzszexuialitás, autogünefília (én sem tudtam mi ez, de állítólag az a fura érzés, hogy a másik nemhez tartozunk) valamint a nemük megváltoztatását kérő fiatalok és szüleik dilemmáit. Egyes brit iskolákban szülői engedély kell ahhoz, hogy a gyermeknek egy aszpirint adjanak be, ugyanakkor elfogadják, ha a gyerek más neműnek vallja magát. A nemváltoztató műtéteket végző szakma egyes képviselői pedig felháborító felelőtlenséggel buzdítanak tizenéveseket a veszedelmes beavatkozás kérelmezésére.

A szerző a konklúzióban is fontos gondolatokat vet fel. Először is azt, hogy az emberi jogok terén legelőrébb járó országokat tartják számon saját állampolgárainak egyes csoportjai a legrosszabbak között. „Csak egy nagyon szabad társadalom enged meg – sőt, bátorít – végtelen számú állítást saját romlottságával kapcsolatban.” (310. o.) Majd azt is, hogy „mintha a liberalizmus… a liberális dogmatizmusnak adta volna át a helyét, egy olyan dogmatizmusnak, amely rendezetlen kérdéseket tekint rendezettnek, ismeretlen dolgokat minősít ismertnek, és úgy véli, hogy nagyon jól tudjuk, hogyan kell társadalmunkat strukturálni az elégtelen módon meghatározott elvek mentén… Bárcsak beleférne némi alázat ebbe a liberalizmusba a túlzott magabiztosság mellé! Ez a dogmatikus és bosszúvágyó liberalizmus ugyanis egy ponton az egész liberális éra aláásásával és lerombolásával fenyeget…” (311. o.)

A megoldás? „Talán megszabadulnánk ettől a mániától, ha egyénenként, képességeik alapján kezelnénk az embereket.” (324. o.) Fel kellene hagynunk azzal a tévhittel is, hogy az elnyomott emberek (vagy a magukat annak vallók) valamilyen módon különbek a többinél. „Amennyiben az emberek képesek lennének valamiféle nagylelkűséget mutatni a másik emberek, akár még az ellenkező oldalon lévők mondanivalója kapcsán, úgy talán hűteni lehetne az árokásó kedvet. A probléma abban rejlik, hogy a közösségi média nem erre buzdít, hanem épp az ellenkezőjére.” (338. o.) Végezetül pedig egy bölcs javaslat: próbáljuk politikamentessé tenni életünket!

Így, tömörítve talán nehéz olvasmánynak tűnik a könyv, de egyáltalán nem az. A sok szellemes megjegyzés, érdekes epizód, különleges történet megkönnyíti az olvasását. Mindenkinek ajánlom!