Huszt és Máramaros

„Bús düledékek” és egy kettészakított vármegye

Szerző: Szilvay Gergely

Máramaros mesebeli tájaival és szépséges falvaival a Kárpát-medence egyik legromantikusabb vidéke. Az Északkeleti-Kárpátok mentén fekvő táj egyben a történelmi Magyarország egyik legnagyobb vármegyéje volt a trianoni békediktátumig. Máramaros a török idők óta a Partiumhoz, Trianon óta északi része Kárpátaljához tartozik.

 

Máramarosi táj. Szilvay Gergely felvétele

 

Máramaros vármegye területe 9716 négyzetkilométer volt, lakossága 1910-ben kicsit kevesebb, mint 360 ezer fő, amiből már akkor is pusztán 53 ezren voltak magyarok. A legnagyobb nemzetiség a majd 160 ezres ruszinság volt, a románság száma 85 ezer főre rúgott, a németségé pedig 60 ezerre.

Trianon a megyét kettészakította, északi részét Csehszlovákiához, déli részét a megyeszékhely Máramarosszigettel együtt Romániához csatolták. 1939-ben visszatért Magyarországhoz az addigra már Kárpátaljaként emlegetett északi rész, amely 1945-től a Szovjetunió, 1990 óta pedig Ukrajna része lett. A déli román megyéhez hozzácsatolták Nagybányát és környékét, ami eredetileg nem a Gutin-hágónál kezdődő Máramaroshoz, hanem Szatmárhoz tartozott.

Máramaros a 13. században kezdett benépesülni, és Fogaras vidéke mellett a románság által az egyik legkorábban, a 14. századtól betelepült vidék, így errefelé igen ősi a román néphagyomány. A régió északi hegyvidékeire a 14–15. századtól települtek be szlávok, de csak a 17. századra váltak meghatározóvá. Emellett Máramaros a 18. századtól egyre erősebb galíciai zsidó bevándorlásnak köszönhetően a Kárpát-medencei zsidóság egyik legmarkánsabb, élettel teli központjává vált.

Máramaros területének nagyobbik része magashegyi táj, melyet a Kárpátok hegyláncai uralnak: a Rahói-havasok, a Máramarosi-havasok és a Radnai-havasok, illetve Szatmár felől az Avas, a Kőhát, a Gutin és a Lápos kisebb vonulatai. Ezek közt terül el a Máramarosi-medence. „Ütőere” az itt eredő Tisza, ennek mentén fekszenek a főbb települések: Huszt (nem sokkal a város alatt ér ki a Tisza az Alföldre), Visk, Técső és Máramarossziget, a Felső-Tisza mentén pedig Rahó és Körösmező. A Tisza jelentősebb déli mellékfolyói az Iza és a Visó, ezek mentén fekszik Felsővisó és Borsa. Északon Dolha és Ökörmező a jelentősebb települések. Máramaros híres falvai közt találjuk Szaploncát a vidám temetővel, Hosszúmezőt, Aknaszlatinát és Aknasugatagot.

Máramarosszigeti vásár a Fő téren (1908). Forrás: kepeslapok.wordpress.com

 

A középkori eredetű magyarság – írja Magyar Zoltán – elsősorban a Felső-Tisza völgyében élt, az öt koronavárosban, azaz kiváltságolt bányavárosban: Huszton, Visken, Técsőn, Hosszúmezőn és Máramarosszigeten, melyek Nagyszőlős kiváltságait kapták meg. A magyarság különállását sajátos tudatának és református vallásának köszönhetően megtartotta, bár az egykori koronavárosok más-más „pályát” futottak be: Máramarossziget a 19. században nagy fejlődésnek indult és megyeszékhely lett, Huszt és Técső mezővárosias lett, Visk és Hosszúmező elfalusiasodott. Mindennek elsődleges oka a sóbányászat jelentőségének csökkenése volt. Élnek persze máshol is magyarok: Rónaszéken, Aknasugatagon, Aknaszlatinán, a Tisza forrásvidékének hegyi telepein és itt-ott elszórtan.

Máramaros népe a századfordulón elsősorban földműveléssel, állattenyésztéssel és bányászattal, azon belül főleg sóbányászattal foglalkozott. Mivel a megye felét erdők borították, az erdőgazdálkodás is meghatározó volt. Az 1950-es évekig jellegzetes látvány volt, ahogy a ruszin tutajosok úsztatták a fát a folyókon lefelé.

Huszt vára

„Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék” – ki ne ismerné Kölcsey sorait? Huszt 150 méter magas kis dombon magasodó vára a tatárjárás után épült, és a királyi sóbányászat és a belőle fakadó jövedelmek védelmezése volt a fő feladata. Első említése 1353-ból való. A városnak Károly Róbert adományozott privilégiumot. Sokáig voltak tulajdonosai a Perényiek, akik folyamatosan rivalizáltak a megye ispánjait adó Drágffy családdal, bár Mátyás király idején egy darabig a korona birtokát képezte. Az Erdélyi Fejedelemség korszakában az ország egyik legfontosabb vára.

A helytörténeti munkák alapján olvashatjuk, hogy „Huszt vára lett a kibontakozó kurucmozgalom egyik központja. 1703-ban, a szabadságharc kitörését követően Rákóczi egyik híve, Ilosvay Imre bejutott a várba, s ott a fizetetlen német őrséget megnyerte a fejedelem pártjának. 1706. március 18-án az erdélyi rendek itt kötöttek szövetséget a magyarországiakkal, hogy Ausztriával külön békére nem lépnek és Rákóczit a magyarok is elismerik Erdély fejedelmének. A szabadságharc hanyatlása idején II. Rákóczi Ferenc 1711. április 27-re Husztra országgyűlést hívott össze, de akkorra már megszületett a szatmári békeszerződés. A béke megkötése után az 1715. évi XCII. törvény Máramaros vármegyét a magyar királysághoz csatolta.

Ekkor kezdődött meg a vár leszerelése, s lassú romlása. 1711-ben az erősen megrongálódott vár az osztrák helyőrség szállása lett. 1766. július 3-án több villámcsapás is érte. Tűz keletkezett, amely a lőportornyot is elérte. A robbanás a legtöbb épületet és a falakat is lerombolta. A romokat ekkor még ideiglenesen befedték, de II. József császár helyszíni szemléje után véglegesen az enyészet lett az osztályrésze. Mára csak a külső falak romjai láthatók.”

A huszti vár „160 méter hosszúságával és 70 méter szélességével igen nagy területű hegyi várnak számított. Az erősség alsó és felső önálló védelmi rendszerrel bíró vár volt. Az alsó várat háromszögletű bástyákkal erősítették meg, innen lehetett ellenőrizni a felső várba vezető utat. Itt voltak a lakó- és a gazdasági épületek, a börtön és a templom is. A felső várba vezető út végén egy 8 méter mély árok húzódott, amelyen csak felvonóhídon lehetett átjutni. A felvonóhidat mindkét oldalról bástya védte.”

A város másik látnivalója a református vártemplom, amely a 14. században épült, és hajójában Árpád-kori freskókat fedeztek fel. Izgalmas az itteni zsinagóga is. A református templomok közül kiemelkedik a técsői és a viski, különös tekintettel kazettás mennyezetükre. Úgyszintén érdemes meglátogatni az aknaszlatinai sóbányában kialakított allergológiai intézetet. Iza a kosárfonó hagyományairól híres, Dolha pedig turulmadaras kuruc emlékművéről: itt kergették szét 1703. június 7-én Károlyi Sándor gróf seregei Esze Tamás parasztseregét (Károlyi később átállt a kuruc oldalra). Az emlékmű 1903-ban épült, de Trianon után a csehszlovák hatalom lebontatta. A szabadságharc emlékét ápoló ruszinok állíttatták helyre, a turulmadár 2003-ban került vissza a helyére. (Az emlékmű amúgy egy Mária-szobor és egy szovjet emlékmű társaságában áll.) Ugyancsak itt, Dolhán áll a Teleki-család egyik kastélya is.

Román kultúráért érdemes ellátogatni az Aknaszlatina környéki román falvakba, főleg Tiszafejéregyházára, Alsóapsára és Középapsára. Az itt található lakóházak igen bizarrak a tükördíszítésükkel, ugyanakkor különleges az alsóapsai fatemplom, amely 1560-ból származik (a középapsai pedig 15. századi). Huszttól északra, Szinevér környékén az ottani tó, illetve a II. világháborús Árpád-vonal maradványai izgalmasak. Gazdag néphagyománya van a Rahón és környékén élő huculoknak, fenn, a Máramarosi-havasokban. Rahótól pár kilométerre egy oszlop jelzi az európai kontinens mértani központját. Rahónál és a még feljebb fekvő Körösmező környékén úgyszintén meglátogathatjuk az Árpád-vonal maradékait. Körösmezőn és Rahón is él magyar kisebbség.

A máramarosi gótika és a szaploncai vidám temető

A máramarosi román népművészet, főleg az építészet igazi kuriózum. A faépületek azért maradtak meg, mert az ittenieknek nem volt miből újat építeni – a néphagyományokat konzerválja a szegénység.

A legizgalmasabbak ezen belül a görög katolikus fatemplomok, melyek többsége a 17–18. század fordulóján épült – azért fából, mert a románoknak tilos volt kőből templomot építeniük. A templomok falain látható, bibliai témájú festménysorozatokat felújították. Nagyjából száz ilyen fatemplom van, melyek közül nyolc felkerült a világörökségi listára is. Kiemelendő Desze, Budfalva, Barcánfalva, Sajómező, Jód, Felsőkálinfalva és Izakonyha fatemploma. A kárpátaljai oldalon kiemelhetjük Husztsófalva, Ósándorfalva, Szeklence és Mihálka templomait. Az egykor legszebb száldobosi templom sajnos 1994-ben villámcsapás miatt leégett. A csúcsos tornyú templomokat összességében „máramarosi gótika”-ként is emlegetik.

A népi építészet másik jellegzetessége a máramarosi fakapu, amely egyszerűbb a székely kapunál, jellegzetes díszítőeleme pedig a nap, a csillag, a csavart kötél és az életfa.

A szaploncai vidámtemető. Szilvay Gergely felvétele

 

Máramaros talán legeredetibb jellegzetessége a szaploncai vidám temető. Az amúgy nem épp vidám hely onnan kapta a nevét, hogy nyolcszáz fejfáján humoros ábrázolások láthatóak naiv festészeti stílusban. Mindez egy helyi mester, Stan Ioan Pătraș munkája, aki 1935-től 1977-ben bekövetkezett haláláig festett. Leginkább az ott fekvő elhunyt foglalkozására utal a festő. Az ábrázolásokat versike kíséri, amelyben az elhunyt mesél munkájáról és haláláról ironikus formában. A fejfákon így jól követhető, hogy miként változott meg, alakult át a munka a huszadik század folyamán a szövőasszonyoktól a traktorosokig és boltosokig. Állítólag a temető azt a dák hozzáállást eleveníti fel, hogy mivel az élet nem ér véget a halállal, szomorkodni sem érdemes miatta.

A festő háza ma múzeum, ahol kiállították a festményeit is. Ezek között akad számos kommunista alkotás is.

A máramarosszigeti vármegyeháza és az 1848-as emlékmű 1905-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

 

Máramarossziget

A megyeszékhely, mely ma a román–ukrán határ mentén található – bár határátkelő máig nem létesült itt –, a Tisza és az Iza, valamint a Róna-patak határolta szigetre épült – innen származik a neve is. Elsőként 1308-ban szerepel az oklevelekben. A század közepére már jelentős vásárváros, amit túlnyomórészt magyarok laktak, a németség pedig csekély számban képviseltette itt magát. A reformáció következtében a város kálvinista hitre tért át. Érdekes, hogy a lakosság jelentős része a 16. századra nemességet szerzett. A reformáció ellenére 1730-ban megtelepedett itt a piarista tanítórend. A piarista és a református gimnázium a város két tekintélyes oktatási intézménye volt.

A 17. század óta a városba betelepülő galíciai zsidóság a két világháború között a város lakosságának 45 százalékát adta: 1910-ben nyolcezer, 1941-ben tízezer zsidó élt itt. Két évvel később, miután még több lengyel zsidó menekült ide, 12 ezer zsidót deportáltak innen (az egész megyéből velük együtt 38 ezret). A második világháború következtében a zsidóság eltűnt a városból, hat zsinagógájukból csak egy maradt, mégpedig az 1902-ben mór stílusban épült zsinagóga, mely mellett a zarándokhely haszid temető is fekszik. Nekik állít emléket a Muzsikás együttes Szól a kakas már című lemeze, amely a máramarosi zsidó népi muzsikát mutatja be.

Máramarosszigeten született Elie Wiesel, a 2016-ban elhunyt világhírű író, akinek a házában róla és a város zsidóságáról látható kiállítás. Wieselt 15 éves korában deportálták. Ő írt először a koncentrációs táborban átélt élményekről regényt, és ő használta először a „holokauszt” kifejezést, ami görögül annyit tesz: „tűzben égő áldozat”. A jiddisül és magyarul beszélő író 1986-ban Nobel-békedíjat kapott.

Az 1960-as évekre a város – nem függetlenül a magyarellenes és románosítási törekvésektől – elrománosodott. 2011-ben 33 ezer lakosából 4400 volt magyar.

Izgalmas látnivaló még az 1912–13-ban épült, szecessziós Kultúrpalota, melyet közadakozásból építettek, mégpedig egy budapesti építész, Sándy Gyula tervei alapján. A főtéren áll az 1889-ben épült Vigadó, a legnagyobb épület pedig az 1911–12-ben épült Piarista Főgimnázium.

Máramarossziget látképe a Vigadóval 1903-ban. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

 

Megrázó élmény a kommunista börtönmúzeum, a „román Terror Háza”, amelyben számos román és magyar antikommunista raboskodott és hunyt el, többek közt itt tartották fogva Márton Áron gyulafehérvári katolikus érseket is. Ez volt Románia leghírhedtebb börtöne a kommunista diktatúra idején. Hála az égnek, hogy mára múzeum lett belőle.

Máramarosban született többek közt Misztótfalusi Kis Miklós, Németh László író és Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek is. A mai, romániai Máramaros megyének, amely azonban csak fele a történelmi régiónak – mint említettük, hozzácsatolták a szatmári Nagybányát és környékét –, 2002-ben 510 ezer lakosa volt, melynek 81 százaléka román volt, és csak 9 százaléka volt magyar nemzetiségű. 

Felhasznált irodalom

 

Bencsik Gábor: Vármegyék könyve. Magyar Mercurius, Budapest, 2008.

Farkas Zoltán: Erdély újrafelfedezve. Jel-Kép, Budapest, 2021. 06. 06.

Farkas Zoltán – Sós Judit: Kárpátalja, Lemberg és Csernovic. Jel-Kép, Budapest, 2004.

Kovács Sándor. Bús düledékeiden… Kárpátalja középkori várépítészeti emlékei. Minerva Műhely, 2004.

Magyar Zoltán: A magyar népi kultúra régiói 2. Felföld, Erdély, Moldva. Mérték, Budapest, 2011.

Várak.hu: https://varak.hu/latnivalo/index/1874-Huszt-Var/

Thaler Tamás-Zsidi Vilmos: Kárpátalja és Észak-Partium – Barangolás a fatornyú templomok hazájában. Anno Kiadó, 2007.