Tarján M. Tamás: Királypuccs vagy jogos trónfoglalás? – IV. Károly második visszatérési kísérlete és a budaörsi csata

2021/11/06

Bár 1956 óta az ősz ezen időszaka mindörökre egybeforrt a szuverén, demokratikus Magyarországért vívott küzdelemmel, a 20. században más sorsfordító esemény is kapcsolódott ehhez a hófordulóhoz. 1921-ben éppen október 23-án vívták IV. Károly magyar király és Horthy Miklós kormányzó csapatai a budaörsi csatát, amely eldöntetlenül zárult, de végső soron mégis előkészítette az utolsó Habsburg uralkodó bukását. Az uralkodó trónfosztására éppen száz évvel ezelőtt, november 6-án került sor. 

Mi volt a helyzet Magyarországon?

1921 októberében a magyar bel- és külpolitikában fontos események érlelődtek. Másfél éves ádáz küzdelem után úgy tűnt, hogy sikerül „kikapcsolni” a magyar társadalmat megosztó és a nemzetgyűlés munkáját oly sokszor megbénító királykérdést. Miután Bethlen István miniszterelnök kompromisszumot kötött ifj. Andrássy Gyulával, a legitimisták joggal bízhattak abban, hogy az annyiszor hangoztatott konszolidációban vezető szerep jut majd nekik. Hazánk a külügyek terén is jelentős siker kapujába lépett. A nyugat-magyarországi felkelés miatt összeülő velencei konferencián a Bethlen-kormánynak sikerült elérnie, hogy az Ausztriának ítélt területek egy részén – Sopron környékén – népszavazást írjanak ki a hovatartozásról. IV. Károly visszatérése viszont alapjaiban forgatta fel a magyar belpolitikát – semmissé téve Andrássy és a miniszterelnök egyezségét –, és a határmódosításra kínálkozó lehetőséget is nagymértékben veszélyeztette.

Jogos volt -e Károly trónigénye?

Bár az uralkodó trónfoglalási kísérleteit a szabad királyválasztók – valamint a Habsburgokkal kevéssé szimpatizáló későbbi történetírók – illegitimnek ítélték meg, és „királypuccsnak” titulálták, a jog Károly oldalán állt. Az utolsó magyar király az 1918. november 13-án kiadott eckartsaui nyilatkozatban előrelátó módon úgy fogalmazott, hogy „visszavonul az államügyekben való részvételtől”, és előre elfogadja hazánk jövőbeli államformáját. Miután a Károlyi-kormány három nappal a nyilatkozatot követően kikiáltotta a népköztársaságot, IV. Károly deklarációja lemondó nyilatkozatként „értelmeződött.” Az 1920/I. tc. azonban helyreállította Magyarországon a monarchiát, ami azt jelentette, hogy Károly visszanyerte korábbi államfői pozícióját. Ezt kimondatlanul a nemzetgyűlés is elismerte, amikor Horthy Miklóst ideiglenes jelleggel választotta meg hazánk kormányzójának. A Habsburgok restaurációjának gondolatát azonban a közvélemény korántsem támogatta egyhangúan, a királykérdés földrajzi, pártpolitikai és felekezeti szempontból egyaránt végzetesen megosztotta az országot.

Károlyt saját habitusa mellett a radikálisabb legitimisták sürgetése is visszatérésre ösztönözte, akik a belpolitikai patthelyzetet ilyesfajta fait accompli segítségével akarták a maguk javára fordítani. Az uralkodót bizonytalan helyzete is lépésre sarkallta: miután 1919 márciusában távozott Ausztriából, Svájcban tartózkodott, ám időről időre felröppentek olyan híresztelések, hogy a győztes hatalmak távolabb internálják majd őt egykori birodalmától. Károly ezért először 1921 húsvétján kísérelte meg a magyar trón visszaszerzését, de próbálkozása elbukott Horthy Miklós ellenállásán. A kormányzó a budai Várban fogadta a száműzetésből hazatérő uralkodót, és igyekezett meggyőzni őt arról, hogy az aktuális politikai klíma nem alkalmas a Habsburg-ház restaurációjához. Horthy türelmet kért Károlytól, aki néhány napig még az ország területén maradt, majd visszatért Svájcba. A korszakban „húsvéti királypuccsnak” titulált eseménynek – amelyet jogtalanul neveztek így, hiszen törvényes uralkodó nem hajthat végre puccsot – egyetlen fontos belpolitikai következménye volt: a király visszatérésekor ingadozó lojalitást mutató Teleki Pál helyére Horthy Bethlen Istvánt nevezte ki miniszterelnöknek.

Mi történt 1921 őszén?

IV. Károly bő fél évvel a húsvéti események után ismét visszatért Magyarországra. Október 20-án repülőgéppel érkezett meg Dénesfára, ahol a sorsszerű véletlennek köszönhetően találkozott ifj. Andrássy Gyulával, a nemzetgyűlésben helyet foglaló legitimisták vezérével. Ez a találkozó és Andrássy hűségesküje eredményezte azt, hogy a királykérdésben kötött belpolitikai kompromisszum érvényét veszítette. A király Sopronba utazott, Rakovszky István vezetésével saját kormányt nevezett ki, és időközben Ostenburg-Moravek Gyula, illetve Lehár Antal jóvoltából jelentős katonai erőre is szert tett. Október 22-én Károly seregével a Sopron-Budapest-vasútvonal tengelyén megindult a főváros irányában, hogy átvegye a hatalmat Horthy Miklós kormányzótól.

Ezen a ponton úgy tűnt, Károly vállalkozása akár még sikerrel is végződhet, mivel a Magyar Királyi Honvédség ütőképes alakulatai az ország más részein – például a szerb–horvát–szlovén megszállás után nemrégiben visszafoglalt Baranyában – állomásoztak, mozgósításuk időbe telt. Az uralkodó csapatai ellenállás nélkül jutottak el Budaörsig, ahol – a kormányzó védelmében – sokáig egy zömmel önkéntesekből álló sereg nézett velük farkasszemet. A főváros határában vívott október 23-i csata csak kisszámú áldozatot követelt, de ez a vérontás is elegendő volt arra, hogy megingassa az uralkodó elhatározását. Károly habozása időt adott Horthy támogatóinak, hogy befejezzék a királypuccs hírére megkezdett mozgósítást, és Budaörsnél fölénybe kerüljenek. A királypárti és kormányzópárti erők fegyverszünetet kötöttek, és Károly ezután lényegében tétlenül tűrte, hogy az ellenséges csapatok körbezárják katonáit.

Az uralkodót és feleségét Tatán őrizetbe vették, és néhány nap után Tihanyba, majd Bajára szállították őket. Károly és Zita itt a Glowworm nevű brit monitor fedélzetére lépett, amely elszállította a királyi párt Magyarországról. IV. Károlyt és vele a Habsburgokat a nemzetgyűlés 1921. november 6-án trónfosztottnak nyilvánította.

Mire volt esély?

A „királykérdésben” szemben álló legitimisták és szabad királyválasztók az ellenforradalmi rendszer születése után egyaránt megindokolták, hogy miért az ő törekvéseik szolgálnák Magyarország érdekeit. A legitimisták ebben a vitában azzal érveltek, hogy Károly az ország törvényes királyaként kellő tekintéllyel rendelkezne ahhoz, hogy konszolidálja a magyar belpolitikát – véget vethetne például a különítményesek garázdálkodásának –, és ily módon segíthetné a kilábalást a háborús válságból. Másfelől pedig abban bíztak, hogy az uralkodó visszatérése valamilyen módon hozzásegíti majd Magyarországot a békeszerződés revíziójához. Nem tudni, hogy a legitimisták milyen mértékben hitték el saját propagandájukat, de azt hirdették, hogy Károly uralmának helyreállítása az elcsatolt területeken élő alattvalókat visszatérésre ösztönzi majd.

A Habsburg-ház restaurációjának ugyanakkor volt egy igen súlyos akadálya, amiről a legitimisták egyszerűen nem vettek tudomást – annál nagyobb örömmel hangoztatták a szabad királyválasztók, akik a kurucos és ’48-as hagyományokra alapozták Habsburg-ellenes álláspontjukat. Károly visszatérését elsősorban az gátolta meg, hogy az 1920-as évek elején a magyar trón betöltése nem egyszerű belügy, hanem európai szintű biztonságpolitikai kérdés volt. A trianoni utódállamok attól tartottak, hogy a Habsburgok magyarországi uralmának helyreállítása megrendíti a térségben kialakított új rendet – más szóval éppen attól féltek, amiben a legitimisták reménykedtek –, és ezt a kockázatot az antant hatalmak sem akarták vállalni. Bár Károly bizalmas csatornákon keresztül kedvező nyilatkozatokat kapott a francia diplomáciától – valószínű, hogy Párizsban hallgatólagosan elfogadták volna a király visszatérését, ha zökkenőmentesen veszi át a hatalmat –, abban nem reménykedhetett, hogy egy kirobbanó konfliktus esetén bárki is nyilvánosan kiáll trónigénye mellett.

A Habsburgok restaurációja pedig jókora felfordulással fenyegetett, ugyanis a király visszatérésének hírére a szomszédos országok azonnal mozgósításba kezdtek. Bebizonyosodott, hogy Horthy nem túlzott, amikor tavasszal a Károllyal folytatott várbeli megbeszélés során a hatalomátvétel biztonsági kockázatairól beszélt. A Bethlen-kormány számára 24 órán belül nyilvánvalóvá vált, hogy IV. Károly trónra ültetésével Magyarország katonai konfliktust és diplomáciai elszigetelődést kockáztatna, ráadásul a soproni népszavazással kapcsolatos eredmények is elvesznének. Ebben a helyzetben a nemzeti érdek azt kívánta, hogy Horthy rendszere a lehető legkészségesebben működjön együtt az antant hatalmakkal, és válassza el magát Károly trónigényétől. A kényszert jól mutatja, hogy 1921. november 6-án, amikor a nemzetgyűlés – külföldi kívánságra – döntött a Habsburgok trónfosztásáról, az Apponyi Albert által vezetett legitimisták is csak elvi tiltakozásukat fejezték ki, és távol maradtak a szavazástól.

A dinasztia uralmának helyreállítására a későbbiekben, nyugodtabb légkörben talán lehetőség nyílt volna, hiszen a két világháború közti Európára nem a megmásíthatatlan szerződések voltak jellemzőek. IV. Károly 1922 áprilisában bekövetkező halála és Ottó trónörökös fiatal kora miatt azonban a restaurációra 1939-ig nem került, később pedig nem kerülhetett sor.