Hahner Péter könyvismertetője két francia történelmi atlaszról

2021/04/12

Christian Grataloup – Charlotte Becquart-Rousset: Atlas historique mondial (Világtörténelmi atlasz). Paris, 2019, Les Arènes / L’Histoire. 623 o.

Christian Grataloup – Charlotte Becquart-Rousset: Atlas historique de la France (Franciaország történelmi atlasza). Paris, 2020, Les Arènes / L’Histoire. 623 o.

A francia L’Histoire című, történelmi magazin több mint negyven éve tesz közzé történelmi térképeket cikkei illusztrálására. Most ezeket a térképeket gyűjtötték össze, rajzolták újra, színezték át, s adták ki két kötetben.

Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy két szélsőséges típusa van a történelmi atlaszoknak, számtalan átmenettel a kettő között. Az egyik típus a rendkívül részletes ábrákat, aprólékos vonalakat felhasználó, minél több adatot minél nagyobb térképeken bemutató atlasz, melyben csak a jelzéseket magyarázó szövegeket találunk, azt is viszonylag keveset. A német kiadók készítenek efféléket, legsikeresebb alkotásaik közé tartoznak a Bayerischer Schulbuch-Verlag 1981-ben kiadott Großer Historischer Weltatlas című sorozatának kötetei. A másik típust a francia Larousse kiadó 1978-ban megjelent s azóta többször átdolgozott Atlas historique-ja képviseli, a maga kisebb, kevésbé részletes, olykor vázlatos, foltszerű ábráival, melyekhez alapos magyarázó szövegeket írtak. A magyar történelmi atlaszok az előbbi típushoz állnak közelebb, az itt ismertetett, új francia atlaszok viszont az utóbbiakhoz.

A szerkesztők az előszóban megfogalmazták: arra törekedtek, hogy „a 21. századhoz illő” történelmi atlaszokat készítsenek. Ez azt jelenti, hogy világtörténelmi atlaszukban „fel akartak szabadulni az Európa-centrikus Nagy Elbeszéléstől”, lehetőleg minél nagyobb régiókat ismertető, több kontinenst átfogó térképeket készítettek, és nagy gondot fordítottak azokra a népekre is, amelyeket „történelem nélkülieknek” neveztek. A világtörténelmi atlaszban ezért önálló térképeket találhatunk az eszkimók, a bantuk és a (hazánkban komancsok néven emlegetett) kamencsi indiánok terjeszkedéséről, olyan városokról, mint a kora középkori Bagdad és Kairó, Teotihuacan és Angkor. Az arab világot különösen alaposan ismertetik, s a térképeken kívül még egy kalifátusokat és emirátusokat régiónként bemutató, rendkívül hasznos, vázlatos ábrát is találhatunk (114. o.).

Az olvasó azonban néha úgy érzi, itt-ott kissé túlzásba vitték az „Európa-centrikusság” elleni harcot. A 14–16. századi Inka Birodalomról (244–245. o.) ugyanis jóval nagyobb és részletesebb térképet közöltek, mint a 962 és 1806 közötti Német-római Császárságról (314–315. o.) vagy éppen a 18. századi Habsburg Monarchiáról. A Mongol Birodalom térképe fölé pedig a La Pax mongolica (1241–1343), vagyis „a mongol béke kora” címet illesztették. Ezt akár ironikus elnevezésnek is tekinthetnénk, ha azokra a hullahegyekre gondolunk, amelyeket a hódító mongolok hagytak hátra. De nem erről van szó. A térkép melletti szövegből ugyanis megtudhatjuk, a Mongol Birodalomban oly nagy volt a közbiztonság, hogy „egy ifjú szűz fején egy tányér arannyal napkelettől napnyugatig gyalogolhatott anélkül, hogy a legcsekélyebb erőszak is fenyegette volna személyét.” (134. o.) Nem túlzottan derűs kép ez a 13–14. századi Ázsiáról? Ráadásul az idézet Abu al-Ghazi Bahadurtól származik, aki a 17. században élt… Megbízható forrásnak tekinthetők vajon egy háromszáz évvel korábbi állapotról megfogalmazott megállapításai?

Az atlasz különben csak a mongolokkal ennyire elnéző: az örményeket, tuszikat és kambodzsaiakat sújtó népirtásokat, a nagy szovjet éhínséget, valamint a náci és szovjet táborokat alaposan ismerteti. A hosszabb távú történelmi folyamatok mellett felidézi egyes személyiségek „nagy utazásait”, nemcsak a felfedezőkét, de Mohamed és Mózes vándorlásának, sőt, Lenin 1917-es hazatérésének az útvonalát is. Viszonylag részletes térképeket találhatunk olyan kevéssé ismert folyamatokról, mint Kanada, Etiópia és Ciprus történelme, valamint Kamerun „elfelejtett háborúja” (1948–60) és az „arab tavasz”. Akadnak váratlan meglepetések, mint például a középkori Mediterráneum földrengéseinek bemutatása (174–175. o.) De vajon mindenki tudni fogja, mire utal ez a cím: „Bizánc hanyatlása – a 14. század: egy szamárbőr?” (145. o.) Olyannyira közismert lenne Balzac regénye és az élet elmúlását jelképező, rohamosan csökkenő méretű állatbőr legendája?

Hazánk történelmét megfelelően ismertették az atlasz szerkesztői. Két-két oldalas térképet kapott a vándorlás és honfoglalás (212–213. o.) valamint az Osztrák–Magyar Monarchia (444–445. o.), és kisebb térképeken természetesen értesülhetünk a területi változásokról. Még Székesfehérvár nevét is le tudták írni helyesen. (Ami annál is nagyobb eredmény, mert a sziú és sájenn indiánok híres győzelmének helyszínét, a Little Bighorn River nevét kétszer is hibásan, Big Horn formában írták le.) Az atlasz szerkesztői (oly sok elődjüktől eltérően) végre nem a Budapest nevet használták a középkort bemutató térképeken. A mai magyar főváros nevét mindössze egyszer használták helytelenül, egy 1812-es állapotokat bemutató térképen (411. o.). Ez azért is fura, mert a 444. oldalon pontosan feltüntették, hogy mikor egyesült a három város Budapestté.

Hazánk még egy különös szempontból kap kiemelt helyet: a legutolsó világtérképek egyikén, amely az államhatárokon megépített falakra hívja fel a figyelmet. Valami azonban hiányzik. Például egy térkép a 2010-es évek migrációs hullámairól. Ha ezeket is bemutatnák (amit annál is inkább elvárhatnánk, mert minden korábbi népvándorlás külön térképet kapott!), akkor máris érthetőbbé válna, hogy miért építettek falat Magyarország déli határán. A térkép magyarázó szövegéből azonban csak annyi tudunk meg, hogy minden, határon épített fal veszedelmes…

A másik kötet, a Franciaország történelmét bemutató atlasz készítése során az alkotók ügyesen kerülték az ismétléseket. Természetesen a világtörténelmi atlaszban is vannak a francia történelmi folyamatokat, eseményeket ismertető térképek – de ezek sohasem pontosan olyanok, mint a nemzeti történelmet bemutató atlaszban. (Vagyis a vásárló nem érzi úgy, hogy kétszer adták el neki ugyanazt.) Ez utóbbiban sokkal több táblázatot, statisztikát, grafikont találhatunk az alkotmányokról, a választások eredményeiről, a bevándorlásról, a pappá szentelések csökkenéséről stb. Még olyan különlegességeket is megtudhatunk, hogy mi foglalkoztatta leginkább a franciákat 1944 júliusában: 35%-ukat az élelmezési nehézségek és mindössze 1%-ukat Franciaország háború utáni helyzete… Sok várostérképen ismertetik a különböző középkori városok fejlődését, s bemutatják a párizsi utcai harcokat is a forradalmak idején és 1968-ban.

A magam részéről annak a térképnek örülök leginkább, amely bemutatja, miért is volt szükség arra, hogy a nagy francia forradalom során teljesen átrajzolják Franciaország közigazgatási térképét. A 122. oldalon ugyanis egyetlen térképre másolták az 1789 előtti, régi rend közigazgatási, bírósági és egyházmegyei határait, bemutatva azt a tökéletesen áttekinthetetlen zűrzavart, amelyben a korabeli lakosságnak el kellett igazodnia. Ugyanilyen érdekesek a múlt „felhasználását” bemutató fejezet ábrái a népesség geneziséről, a turizmusról, a napóleoni legenda és az algériai háború emlékeiről, valamint arról, hogy az V. köztársaság államfői melyik történelmi korszakra hivatkoztak leggyakrabban.

Talán hangsúlyoznom sem kell, milyen jól felhasználhatók ezek a térképek a tanításhoz. Ráadásul be sem kell szkennelni ezeket. Valamennyi térkép mellett találhatunk egy kódot, amelyet bejelentkezés után elküldhetünk a www.lhistoire.fr/atlas címre, mire automatikusan elküldik nekünk a térképet. Az eljárást kipróbáltam, és kiválóan működik.

Nem is tudom, örüljek-e ennek vagy sem. Hiszen ez arra utal, hogy az internet, miután feleslegessé tette a lexikonokat és szótárakat, hamarosan feleslegessé teheti az ilyen gyönyörű, látványos és adatban gazdag történelmi atlaszokat is.