Tarján M. Tamás: Konzervativizmus a dualizmuskori politikai diskurzusban

2020/12/06

Bevezető írás

 

A következő írással egy sorozatot kívánok elindítani a Rubicon Intézet honlapfelületén, amely során egy-egy forráson mint „pillanatfelvételen” keresztül a konzervatívként jellemzett politikát fogom vizsgálni. A tervezett esszésorozat megírására nem egy hipotézis igazolásának a szándéka, hanem a puszta kíváncsiság ösztönzött: a dualizmuskori politika tárgyalásakor ugyanis a konzervativizmust többnyire ún. szituatív ideológiaként kezeljük, tehát „valamihez viszonyítva”, vagy „valaminek a fényében” tekintjük konzervatívnak az egyes politikusokat. Tisza Kálmánt például a hatvanhetes kiegyezési mű stabilitásának védelme, a miniszterelnök quieta non movere szállóigével jellemzett attitűdje miatt szokás ezzel a jelzővel illetni. Fia a századforduló után már azért számíthat konzervatívnak, mert ragaszkodott a szigorú cenzussal korlátozott – a szavazásra jogosultak arányát tekintve Nyugat-Európától egyre inkább elmaradó – választójoghoz és általában véve ahhoz a politikai rendszerhez, amelyben az országot kormányzó vezető réteg exkluzív elitpártokban nevelődött és választódott ki. Konzervatív liberálisokról és liberális konzervatívokról beszélünk, sok esetben azonban ezek az összetett jelzők csupán arra szolgálnak, hogy a 19. században meghatározott két alternatív cselekvés, a „haladás” és a „maradás” alá-fölérendeltségi viszonyát érzékeltessék.

A korszak vonatkozásában a konzervatívok egy másik csoportjáról is beszélhetünk. Ide soroljuk azokat a – jellemzően arisztokrata származású – politikusokat, akik a reformkorban, 1848-ban, a neoabszolutista kísérlet idején, majd az 1867-es kompromisszum hosszú előkészítése során az uralkodóházzal egyetértésben akarták újjászervezni a birodalmat, és kijelölni Magyarország helyét a Habsburgok „új” monarchiájában. Rájuk nem a tudományos konszenzus aggatta a konzervatív jelzőt: ők az úgynevezett aulikus arisztokraták, akik általános definíció szerint részt vettek a szabadságharc leverése után kialakított kormányzati rendszer működtetésében, és Bécsben egyfajta ellenpólusát képezték a Deák Ferenc körül tömörülő liberálisoknak. Már a dualizmuskori politikai diskurzusban is konzervatívként, vagy egyenesen „óconservativként” jelentek meg. Azok a közvélemény által idesorolt politikusok, akik 1867 után aktív szerepet vállaltak – például Apponyi György, vagy Sennyey Pál – azonosulni is tudtak ezzel a jelzővel, ugyanakkor sem az ő pályájuk vizsgálata, sem mások példája nem segít abban, hogy az aulikus arisztokraták konzervativizmusát általánosan definiálni tudjuk.

Apponyi egykori főkancellárként, az októberi diploma egyik „lobbistájaként” végül is az 1861-es országgyűlés után Deák álláspontjához közeledett, és egy emlékiratában felvázolta azt a közösügyes rendszert – pl. a delegációk ötletét ő vetette fel –, ami a gyakorlatban aztán meg is valósult. A kiegyezés után egy felekezeti alapon szerveződő formáció, a Katholikus Konzervativ Párt vezéreként tett egy bátortalan visszatérési kísérletet a politika élvonalába, de – ha hihetünk Apponyi Albertnek, aki szerint édesapja eltanácsolta őt attól, hogy pártja színeiben induljon az 1872-es választásokon – projektjében maga sem látott sok fantáziát.

Sennyey a provizórium tárnokmestereként és a Helytartótanács utolsó elnökeként a Deák-párt színeiben kapcsolódott be a parlamentáris rendszer helyreállítása után az országos politikába. Konzervatívként az ő nevéhez kapcsolódik a korszak egyik ikonikus képviselőházi szónoklata, amelyben az országban uralkodó „ázsiai állapotokat” ostorozva nagyívű reformtervet hirdetett meg. Az 1870-es évek közepére elhatalmasodó válság idején számos fiatal értelmiségi és pályakezdő ifjú politikus – pl. Arany László, Apponyi Albert, Asbóth János, Kállay Béni – Sennyeyben és az általa reprezentált konzervativizmusban találta meg a maga ideálját. Bár ennek a csoportnak a váltópárti ambíciói – a Szabadelvű Párt megalapításával és az 1875. évi választásokkal – végül illuzórikusnak bizonyultak, a Sennyey-körből kinőtt a kiegyezési rendszer első hatvanhetes ellenzéki pártja, melyet később Apponyi Albert kormányzott a dualizmuskori politika tengerén.

A két arisztokrata pályája kapcsán nem csupán a különbségek szembetűnőek, hanem az is, hogy fellépésükkel számos ponton cáfolták a konzervatívokról élő sztereotípiákat. Ez utóbbi okból kifolyólag Sennyeyt és az idősebb Apponyit széles szakadék választja el számos más konzervatívtól; például Szécsen Antaltól, aki ugyancsak részt vett az októberi diploma megalkotásában, de személyes meggyőződése még 1894-ben is arra sarkallta, hogy Kossuth Lajos nyilvános meggyászolása ellen tiltakozva lemondjon akadémiai tagságáról és a Magyar Történelmi Társulat elnöki tisztségéről.

Abban az esetben, ha jobban „megkapargatjuk a felszínt” a konzervatív táborhoz sorolt politikusok pályafutása kapcsán, egyre több eltéréssel, egyedi karrierrel találkozhatunk. Milyen politikai magatartás jellemezte az egyes „udvarhű” arisztokratákat az 1848–49-es események idején? (A „békepártiak” és „muszkavezetők” között hatalmas távolság húzódik!) Kik vállaltak valóban szerepet a neoabszolutista rendszer működtetésében? Az októberi diploma kudarcát és az 1861-es országgyűlés eseményeit követően ki hogyan látta Magyarország helyét a birodalomban, és milyen kompromisszumot tartott kívánatosnak? Ahogy válaszok után kutatva elmélyedünk az „óconservativek” életpályájában, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez a jelző is csupán szituatív értelemben beszél konzervativizmusról, tehát annak tartalmát nem egy önálló, egybefüggő nézetrendszer, hanem a liberális – deáki – „mainstreamhez” való viszonyulás adja meg. Ebben az esetben olyan közös eszmei forrás sem létezik, amelyből Apponyi György, vagy Sennyey Pál dualizmuskori nézetei eredeztethetők lennének. Így viszont a startpontnál vagyunk, és egyedül az illető politikusok maguk tanúskodhatnak hitelesen arról, hogy miben is rejlett konzervativizmusuk lényege.

Az esszésorozattal éppen ezt a feladatot szeretném elvégezni: a cél az, hogy a források vizsgálata révén a konzervativizmushoz konkrét tartalmat, értékeket és törekvéseket rendeljek, és a kutatási részeredmények összevetésével megleljem az egyes, magukat konzervatívnak valló irányzatok közös sajátosságait – amennyiben azok léteznek. A távlati cél pedig az, hogy amikor egy dualizmuskori államférfi – pl. Tisza István – esetleges konzervativizmusát mérlegeljük, akkor az eredményt ne a liberális sztenderdektől mért távolság, hanem önálló vizsgálati kritériumok alapján állapítsuk meg, amelyeket az önmagában körülírható konzervatív eszme adhat meg.

Az esszésorozat tehát a korszakbeli konzervativizmus puszta megismerését szolgálja: a magyar néplélekben ugyanis sokgenerációnyi oktatási hagyomány eredményeként alapvetően ma is az a kép él a konzervativizmusról, amely a dualizmuskori szabadelvű nacionalista múltszemléletből fakad. (A forradalmakat mitizáló marxista történetírás e tekintetben erősítette és nem megtörte a korábbi hagyományt, mint annyi más téma esetében.) Ez az ábrázolás pedig elfogult és végletesen sztereotip: a 19. századi magyar konzervativizmust a maradiság szinonimájának tekinti, magukat a konzervatívokat pedig hazafiatlan, a nemzeti érdek iránt érzéketlen politikusokként jellemzi, akiknek lojalitása a magyarság és a Habsburgok közötti konfliktusban az utóbbiak javára dőlt el.

A következő írásokban azt próbálom meg feltárni, hogy mennyiben igaz ez a sztereotípia – és amennyiben a vádak beigazolódnak bizonyos politikusokkal szemben, azt is érdemes megvizsgálni, hogy ez állásfoglalásuk kapcsolódik -e egyáltalán a konzervatív eszmékhez.

Close Bitnami banner
Bitnami