Magyarózd

Az ősi hiedelmek faluja

Szerző: Szilvay Gergely

Az egykori Alsó-Fehér vármegye területén található Magyarózd a Pekri család kastélyáról, a hagyományos társadalomszerkezet megőrzéséről és színes hiedelemvilágáról egyaránt nevezetes. A pár száz fős lakossággal rendelkező, döntően ma is magyar falut és környékét képzeletbeli lények hada népesíti be. A róluk szóló történetek, velük kapcsolatos néphiedelmek kiváló alapot szolgáltathatnának a horrorfilmkészítők számára.

Magyarózd (korábban: Ózd) faluja Erdélyben, Maros megyében, Marosludastól 13 kilométerre délre, az Ózd-patak völgyében fekszik. A trianoni békeszerződésig Alsó-Fehér vármegye Marosújvári járásához tartozott. Az Alsó-Fehér megye néprajza című kötet így ír a településről: „Ózd lakossága, mely a legszebb arczu és legtermetesebb, általában lassu és nyugodt kedélyű.” A falu mindig magyar többségű volt, némi román kisebbséggel. 1850-ben 465 lakosából 374 magyar. 1880-ban laknak itt a legtöbben, 983-an, melyből 896-an magyarok. 1910-ben a lakosság 946 fő, 1920-ban 930. Az 1960-as évek végétől esik a lakosságszám, 1992-ben 433-an laknak itt, ebből 415-en magyarok. A 2011-es népszámlálás már csak 318 főt talál itt, melyből 279 a magyar.

Magyarózd történetéről

Mint a település honlapján írják: „Magyarózd és környéke ősidők óta lakott település volt. A régészeti ásatások során a mezolitikumtól kezdődően egészen a magyar honfoglalás koráig találtak leleteket a Körös-menti, péterfalvi, cotofeni, bronzkori, hallstatti és La Tene-i kultúrák termékeiből. Egy szkíta sírhalom feltárására 1968-ban került sor a falu Dégicsúpnak nevezett határában.”

Hozzáteszik: „Magának a falunak a történetét a hagyomány a honfoglalás korából eredezteti, amennyiben a helység nevét Ózd csapatvezértől származtatják. Tény az, hogy az első írott okmányok is az Árpád-korból származnak. Mályusz Elemér történészprofesszor Ózdot a tatárjárás előtti faluként említi.”

Orbán Balázs szerint „Ózdot érdeklőleg okmányi tudósításunk is messze korra felhat, mert 1227-ben Ambrus ózdi lelkész említtetik”. A pápai dézsma 1332–1334-es regestrumai szerint ekkor már egyházközségként működik a falu. Ózd legelső ismert birtokosaiként Simon somogyi bán fiait és Baládot lehet említeni. 1358-ban, a pünkösd utáni 8. napon a Küküllő vármegyei bírák megosztják Ózdot Simon somogyi bán fiai – Simon, Mihály, Jakab, János – és Tamás fia, Balád között. A Baládfiak egészen a 16. század első feléig Ózd birtokosai maradtak. János Zsigmond idején virágzik az unitárius egyházközség.

A várkastélyt Pekri Lőrinc, II. Rákóczi Ferenc kuruc brigadérosa építtette 1682 előtt késő gótikus stílusban. Felesége, Petrőczy Kata Szidónia az első ismert magyar költőnő volt. A kastélyt 1709 márciusában a császári csapatok megostromolták, elfoglalták és felgyújtották. Új birtokosa, Radák Ádám később újjáépíttette. 1962-ig jó állapotban volt, több intézmény működött benne. Az 1990-es években állították helyre.

A Pekri-Radák-kastély Magyarózdon. Forrás: kastelyerdelyben.ro

Az 1687-ben elkészült magyarózdi református templomot is Pekriék építették. Ennek helyére épült 1909-ben a Radák család adományaiból és a falu pénzéből az új templom. 2000-ben felújították, jubileumát 2009-ben ünnepelték.

A kastély

Magyarózd ékessége az a kastély, mely a dombtetőn magasodik. A község honlapján található ismertető szerint a négy sarokbástyás, francia gótikus stílusú kastélyt Pekri a forrói régi templom romjainak felhasználásával építtette.

Mint írják, az említett ostromkor Pekri majdnem halálát lelte a kastélyban: „amíg a kisszámú kuruc védők férfiasan ellenálltak az ostromlóiknak, addig Pekri a hátsó kijáratnál lóra kapott és elmenekült. Az osztrákok üresen találván a kastélyt dühükben felgyújtották és a négy sarokbástya kivételével felégették.”

Később Pekri veje, Radák Ádám építtette újjá. „Az épületet hajdanán fenyőerdő ölelte körbe, mely nyomtalanul tűnt el az idők folyamán. A kastély előtt, a fák között egy messze földön híres halastó és park tette festőivé a környezetet.”

A kastély utolsó tulajdonosa Teleki Ilona bárónő volt, aki az 1945-ös államosítás után külföldre menekült. Az épületet azután a falu használta, több intézmény működött itt: óvoda, iskola, kultúrotthon, a termelőszövetkezet székhelye.

Az államosított, majd a rendszerváltás után visszaszolgáltatott birtokot a Franciaországban élő örökös, Jude Mária grófnő a Bonus Pastor Alapítványnak adományozta. Akkor a nyolchektáros birtokon a kastélyon kívül még állt a magtár, a csűr és az istálló. Elsőként a kastélyt fedték újra, úgy volt, hogy konferencia-központot alakítanak ki benne. A magtár felújítását 2003-ban kezdték el. Az istálló és a föld hasznosítására tehenészetet hoztak létre. A gazdaság beindításához és fejlesztéséhez két kanadai farmercsalád kölcsönözte szakértelmét és tapasztalatát, akik összesen másfél évre Ózdra költöztek. A gazdaság egyrészt jövedelemforrás az alapítvány számára, másrészt a rehabilitációs munkaterápia egyik helyszíne, továbbá mintául szolgál a falu állattartóinak.

A Pekri-Radák-kastély Magyarózdon. Forrás: kastelyerdelyben.ro

Az épületek felújítását főleg külföldi támogatásokból fedezték. A munkálatokat részben saját kezűleg, részben külföldi munkacsoportok segítségével végezték, de az ózdiak is alaposan kivették a részüket az építkezésből.

Horváth István emlékei a nagycsaládokról

Horváth István azt írja: „Gyermekkoromban a vénemberek tudták még, hogy melyik család volt fél- vagy negyedbirtokos [jobbágytelkes], de egészbirtokost nem említettek. 1907-ig, a tagosításig az eredeti jobbágyföldeket dolgozták kétfordulós műveléssel. […] A szőlőkben még azokon a jobbágykori területeken dolgozták a családok a földet, a földműves termelőszövetkezet megalakulásáig, ahol a távoli jobbágyőseiké volt.”

Hozzáteszi: „Az urak élete kezdettől fogva külön élet volt. A faluból éltek, de nem a faluval. Az udvar a falu alsó végén a Vernyicával elválasztva az egyházi telektől, templom környékétől, ahol az ősi, még középkori temető volt, a falu testétől különváltan létezett.” A kastélyban volt szoptatós dajka a költő anyai ükanyja, első kocsis, majd belső inas a dédapja, „aki arról volt híres, hogy nemegyszer túljárt eleven észjárásával a kitanult urak eszén”. Horváth így emlékezik 1971-ben: „Itt kaszáltam ezelőtt harminckét esztendővel az utolsó bárónak, harmadában, az udvarkert füvéért. Három fiók szénából kettő volt az övé.”

A falut még a huszadik század első felében nagycsaládok lakták, sőt „az ősi telkeken régebb a nemzetségek házai álltak. A nemzetségek tagjai, ha befelé egymással halálos haragban voltak is, kívülről jövő támadásra vagy tisztségválasztáskor összefogtak, védve, erősítve a nemzetséget. Így volt ez az első világháború utánig, s nyomai ma is élnek még.” A költő ismerteti a nemzetségeket és azt is, hogy mettől meddig, hol laknak a faluban.

Maga is őrzött emlékeket a nagycsaládról: „Nagyapám még házassága után is többedmagával, szüleivel, házas fiú testvéreivel nagycsaládközösségben élt, dédapám és dédanyám uralma alatt. A nagycsaládfő szava szentírás volt. A fegyelem szigorúan kötelező. Ellenkezni nem, csak engedelmeskedni lehetett. Nagyanyám, aki a nagygazda Magyari Pál Marci Pista leánya volt, nemcsak az apjával, de a családfő apósával is szembekerült. Apja nagyrészben kitagadta, mert a nála kevésbé gazdag családból való szívbéli szeretőjével, Kóródi Ferenccel törvénytelen gyermeke született. […] A nagycsaládban szabálysértően búzát akart elsajátítani a közösből, amiért apósa, a nagycsaládfő, úgy sújtott rá pálcájával, hogy fejkendője és fejbőre is szétrepedt.”

Azonban „ma már apa a fiával, anyós a menyével nem tud megélni. Házasság után sürgősen külön mennek.”

A magyarózdi hiedelmekről

A község krónikásának, Horváth Istvánnak még volt alkalma leírni egy hagyományos falu élő hiedelemrendszerét, mely igen tanulságos, s sok izgalmas információval szolgál a néprajztudomány részére is.

„Magyarózdról az erdő alatt kifelé menet, a falutól nem messze, a Rosszlábárkán túl, egyszer csak egyik lépésről a másikra suhanó hideg levegőbe érsz. Benne mégy tizenöt, húsz lépést. Közben furcsa feszültség fog el, ha tudod már a régi vénektől, hogy ott az erdőben s abban a sávban rejtelmes szellemek, tisztátalanok tartózkodnak, akikkel nem jó találkozni. Megnyugodva lépsz ki a hideg levegősávból a másik oldalon, s jó messze, a Somosbércen túlig, a Kenderpatakárkáig, ahol félkörben beöblösödik az erdő, el is felejted az előbbi feszültségedet. De ott megint az elsőhöz hasonló levegősávba jutsz, és ha azt is tudod, hogy azon a helyen volt, aki éjjel sírást és láncok csörgését hallotta, megszaporázod a lépteidet. Sietsz, hogy minél hamarább kijuss a nyáron is hidegen áramló titokzatos sávból.”

Aztán máshol is vannak ám tisztátalanok: „A Kenderpataktól nem messze, a Kőkút nevű határrészen, nyoma veszett kútban aranyharang van. A vének beszélték, hogy nem egy ízben rá is akadtak a hajdaniak. Le is ástak a harangig, hanem amikor megérintették, ijedten és csalódottan lepődtek meg, mert érintésükre mélyebbre süllyedt kezük elől, hogy soha nem lehetett utolérni. ’Má a tisztátalanak faglalták le.” Az itteni hiedelmek szerint ugyanis minden földbe rejtett kincset előbb-utóbb lefoglalnak a „tisztátalanok”.

De vajon mik, kik azok a „tisztátalanok”? Horváth István szerint ezt igen nehéz megmondani. Ugyanis „az istenen kívül minden olyan dolog, jelenség, amit nem tudtak kézzelfoghatóan megérteni, a képzeletükben felnagyult, s szellemlények, tisztátalanok tevékenységének minősült”. A tisztátalanok között vannak kifejezetten ártó szándékúak, illetve semleges szándékúak is. A legnagyobb tisztátalanság azonban mégiscsak a halott. A költő szerint „a régebbi, tágabb hiedelmek animista, panteisztikus világképe szűkült le, s kapcsolódott halotti hiedelmekhez”.

A szivárvány feladata viszont az, hogy vizet szívjon el a felhők számára a folyókból, vizekből, tavakból. Ha pedig valaki a földre érő végénél kecskebukát vet, megváltozik a neme. Ezt megtenni azonban tisztátalanság volna.

Ott van aztán a „megkiáltás”. Hogy ez mi? „Este van, tavaszi vagy őszi éjszaka. Az ember a szőlős alatti ösvényen megy, a szilvafák között. Ha a hegytető felé néz, az ormon égnek a csillagok, csend van, hogy minden hang tetszhalott, de az árnyék, az riasztóan élni látszik, s a Sinai-hegy meredek szakadéka alatt szinte fekete-sötétnek tűnik a fás-bokros szakadékalj. A szakadék oldalában a visszhang is meg szokott szólalni. Kígyók tanyáznak, bánatos hangú törpebagoly fészkel. De az ember a csendben nem gondol rá, csak arra, hogy nehogy »megkáccsák«, mert a Sinai-hegy tisztátalanok szokták megkiáltani az éjjel arra járót (téli éjjelen nem). Siet hát az ember, hogy elhagyja a Sinai-hegyet. És egyszer csak a nevét hallja. Ekkor sem gondol a bagolyra, csupán arra, nagy belső riadalommal, hogy »megkátták«, s már abban sem biztos, hogy válaszolt vagy nem. Akit megkiáltanak, az a nevét hallja, és ha felel rá, jaj neki. Válaszával a nevét s nevével a lelkét a tisztátalanok hatalmába juttatja, akik meggyötrik, kínozzák éjjelente.”

A magyarózdi hiedelemvilág része volt még a fehérember, a lidérc, az üveglábú, boszorkány, a prikolics, a táltos, a szentbot, a tudós vagy baszkanyáló. Kapcsolódtak hiedelmek a búzához, a kenderhez, az állatokhoz, egyes napokhoz. És persze voltak tilalmak, szokások, jóslások is. Ahogy a népi gyógymódokról is szép képet kaphatunk Horváth István Magyarózdi toronyalja című kötetéből, melyben helyi népmesék is össze vannak gyűjtve.

Mindez azonban egyre inkább a múlté. Reméljük, hogy nem apad tovább a falu lélekszáma, s nem lesz teljesen a „tisztátalanoké”.

* A 2011. évi népszámláláson 3 fő nem nyilatkozott az etnikai hovatartozásáról.