Marosvásárhely

A székelyek fővárosa

Szerző: Fodor János

Marosvásárhely az Erdélyi-medence központi részén, változatos felszínen fekszik, a Székelyföld peremvidékén, a Mezőség és a Küküllők dombvidéki találkozásánál. A gazdag történelemmel rendelkező településen már őskori nyomai is voltak az emberi tevékenységnek, viszont a város kialakulását a régészek és helytörténészek a 11–13. század körülre datálják, amit azóta összefüggő és máig létező történeti fejlődés követett. A város fejlődését tekintve minden bizonnyal a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedei, az ún. „Bernády-korszak” mondható a legmeghatározóbbnak, amelynek eredményei ma is meghatározzák Marosvásárhely központjának térszervezését, sajátos arculatát. A kommunizmus időszakában megváltoztatták a város demográfiai jellegét, a rendszerváltásra „frontvárossá” változtatva Marosvásárhelyt, ahol 1990-ben zajlott le a „fekete márciusként” hivatkozott interetnikus konfliktus. Az egykoron Székely-Vásárhelynek nevezett és sokáig székelyfővárosnak vagy „virágok városának” is tartott település jelenleg is Románia legnagyobb számú magyar lakossággal rendelkező, az összlakosságát tekintve pedig 16. legnagyobb városa.

 „A völgyben lent, a Maros menti termékeny síkon és errébb néhány dombon ötvenezernél több ember dolgozik. Madártávlat innét a szőlőhegyről: egy város és munkájának hadtápja, legalább tíz falucska. Délre a Küküllők vízválasztói mögött fehércsíkos fal mered, a Fogarasi-havasok, északkeleten lépcső emelkedik a minapi országhatárig, fokai a Bekecs, a Görgényi-havasok, az Istenszéke, végül a Csalhó és a Kelemen-gerinc, ahonnan még látható Vásárhely. Kétezer méteres mindenfelé az erdélyi kerítés magassága, azért néz itt mindenki szívesebben befelé, a viruló »tündérkert«-be. Lefelé, az új köntösű városra, ni, hogy mosolyog, mintha nyári álmában simogatnák a kis kultúrbecét, hogy ékeskedik tarka házfedeleivel, zöldnek, pirosnak, s némely régi utca sárgásbarnájának egyvelegével, mely körül ezüstszegély kanyarog, a sok nép látta Maros” – írta 1930-as városi portrévázlatában Marosvásárhelyről az ide származott Molter Károly szépíró. Az egykoron Székely-Vásárhelynek nevezett és sokáig székelyfővárosnak vagy „virágok városának” is tartott település mai lakosságszámát tekintve Románia 16. legnagyobb városa. A város az Erdélyi-medence központi részén, változatos felszínen fekszik, a Székelyföld peremvidékén, a Mezőség és a Küküllők dombvidéki találkozásánál.

A környező megyeközpontok és nagyvárosok közül mintegy 100 kilométerre található Kolozsvártól, Nagyszebentől 130, Brassótól 173, Bukaresttől 346, Budapesttől pedig 510 kilométeres távolságra fekszik. Megközelíteni talán légi úton a legkényelmesebb, mindössze negyven percre van Budapesttől. A készülő észak-erdélyi autópálya végállomása is a városhoz közel eső nyárádtői csomópontba torkollik, ami szintén észak felől biztosít kapcsolatot. Bár rendelkezik vasúti összeköttetéssel is, ez talán a legkevésbé előnyös, mivel a Székelykocsárd és Déda közötti másodrendű szárnyvonal köti össze a fő vasútvonalakkal. Ez elmaradott állapota miatt javításra is szorul, emiatt időigényes vállalkozás Marosvásárhelyre vonatozni.

A város megközelíthetősége és fekvése miatt Orbán Balázs itt jártakor igencsak bizakodó volt a fejlődésével, jövőjével kapcsolatban: „Marosvásárhely már központi fekvésénél fogva is arra van hivatva, hogy nemcsak a Székelyföld, hanem az egész erdélyi rész kultúrmozgalmainak fáklyavivője legyen, s valamint e szék és város az, mely gyorsan készülő vasútja által legelőbb jön a művelt Európával közvetlen érintkezésbe, úgy annak kellene elsőnek lenni abban is, hogy századunk nagy eszméit zászlajára írva, azzal induljon a szellem hódító hadjárataira.” E szerepnek a város történelme során a kisebb-nagyobb megtorpanások ellenére igyekezett eleget tenni.

Marosvásárhelyi utcakép a dualizmus korszakából. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Kedvező fekvésének köszönhetően megfelelő feltételeket biztosított az emberi megtelepedés számára. A legrégebbi leletek a csiszolt kőkorszakra (Kr. e. 6–4. évezred) datálhatóak, de elszórtan római kori leletek is előkerültek, valamint a legutóbbi évek folyamatos régészeti feltárásai során népvándorlás kori és Árpád-kori leleteket is azonosítottak.

Új Székelyvásárhely

A város kialakulását a régészek és helytörténészek a 11–13. század körülre teszik. A szakmai vitákban mindenképpen közös nevező, hogy a városi ferences kolostort az 1330-as években alapították, valamint nagyjából ebből az időszakból származnak a város nevét említő első írott források is, amelyek Novum Forum Siculorum, vagyis Új Székelyvásárhely vagy annak különböző változataiként említik a települést. A vásáros helyszínként emlegetett és eköré szerveződő településen a kereskedők mellett megtelepedtek a helyi kézművesek, iparosok, melyek számbeli növekedésüket követően céhekbe tömörültek. Az első, szervezetbe tömörült kézműves mesterek a mészárosok, a vargák és a szabók voltak, melyek közül az első ismert céhkiváltságlevél a mészárosoké volt, 1493-ból. A város legrégebbről ismert, vásártartási jogot biztosító kiváltságlevelei Mátyás királytól származtak, emellett a korabeli dokumentumokból kiderül, hogy a heti piacot csütörtökön tartották, az országos vásárok időpontjai pedig az úrnapja (a pünkösd utáni második héten való csütörtök), Szent Márton napja (november 11.) és virágvasárnap (húsvét előtti vasárnap) voltak.

A város fejlődése szempontjából a legfontosabb kiváltságlevelet 1616. április 28-án Bethlen Gábor kancelláriája állította ki, mellyel a fejedelem szabad királyi városi rangra emelte a települést. A város hálája jeléül utcát nevezett el s legutóbb (2020 novemberében) szobrot is emelt a fejedelem emlékére, mely megtekinthető a város központjában. Ugyanebben az időszakban került sor a ma is látható vár építésére. A 17. század elejére a romos állapotban levő kolostor nem igazán jelentett védelmet az oda behúzódó lakosoknak. Erről 1601-ben Borsos Tamás egykori városbíró a következőképpen írt: „Ekkor semmilyen kastélya-vára nem lévén Vásárhelynek, az város népének az jowa mind széllel imide-amoda elbúdostunk vala. Ekkor is én voltam az bíró, és Báthory Zsigmondhoz bementem vala Brassóba, hogy bizonyost meglássam, ha él-e és ott vagyon-e.” A vásárhelyi menekültek brassói tapasztalata pedig arra az elhatározásra sarkallta őket, hogy mielőbb elkezdjék a tervezett vár építését, amelyet az 1650-es évekre be is fejeztek. S bár az elkészült védmű a portyázó csapatok elől biztonságot nyújtott, sőt az 1658–1661-es tatárjárást veszteségek nélkül átvészelte a város, komolyabb hadsereg előtt mindössze rövid ideig lett volna védhető. Így a Rákóczi-szabadságharc után a várból kilakoltatták a polgári lakosságot, és a mintegy 3,5 hektárnyi, fallal körbevett területet katonai erőddé alakították át.

Bem József szobra Marosvásárhelyen, 1916-ban. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Marosvásárhelyen a fejedelmek korában a rendek összesen 26 alkalommal tartottak országgyűlést, melyek közül kiemelkedő az 1707. április 5. és 21. közötti, hiszen ekkor iktatták be az utolsó „önálló” erdélyi fejedelmet, II. Rákóczi Ferencet (mellszobra 2004 óta a vár melletti sétányon áll). A vészterhes időket megélő város lassú fejlődésén nagyot lendített a Királyi Tábla Marosvásárhelyre történő helyezése 1754-ben. Az intézményhez tartozó tisztségviselők, beosztottak, azok családjai kedvezően befolyásolták a város gazdasági és kulturális közegét. Emellett a sárospataki diákok és tanárok befogadásával 1557-ben létrejövő, majd kollégiummá fejlődő református iskola oktatási központ szerepet adott a városnak. A 18. század végén épült kollégium ma is látható a 20. század elején hozzáillesztett szecessziós épületrésszel. Ehhez kapcsolódva említhető a gróf Teleki Sámuel – Erdély kancellárja – által 1797-ben létesített s a mai napig egyik legfontosabb városi kulturális örökségként számon tartott Teleki Téka. A századfordulót követően a nyelvújító Aranka György, a már említett könyvtáralapító Teleki Sámuel, Bolyai János, a magyar matematika koronázatlan fejedelme és apja, a polihisztor Bolyai Farkas tanár több-kevesebb ideig falai között lakott. Ebben az időszakban, 1820–22-ben épült fel a legendás hírű ezermester, Bodor Péter zenélő kútja, amely zenével 1836-ig, friss vizével egészen 1911-es elbontásáig örvendeztette meg az oda látogatókat (1936-ban készített másolata megtekinthető a budapesti Margit-szigeten).

Vásárhely aranykora

Marosvásárhely és lakossága számára meghatározóak voltak az 1848–49-es szabadságharc eseményei, amelyek történetei, mítoszai és emlékei generációkon keresztül tovább öröklődtek. A ma is álló és hagyományos ünnepi helyszínként szolgáló, 1875-ben emelt székely vértanúk emlékműve is erről tanúskodik, ugyanakkor számos már nem létező szobor (Bem, Kossuth, Széchenyi, Petőfi), utcanév- és emléktábla is őrizte a szabadságharc emlékét. A város fejlődését tekintve minden bizonnyal a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedei mondhatóak a legmeghatározóbb időszaknak, amely politikatörténeti szempontból „Bernády-érának” is nevezhető, mivel szinte egybeesik Bernády György polgármesterségével, illetve az ekkor foganatosított látványos változtatásokkal. A szorgalmazására épített, jórészt szecessziós stílusú épületek ma is meghatározzák Marosvásárhely központjának térszerkezetét, sajátos arculatát. (Leglátványosabb a ma is látogatható Kultúrpalota, az egykori városháza, amely ma megyeházként működik, az egykori nyugdíjpalota és az egykori katonai alreáliskola, amely manapság legújabb nevén a Marosvásárhelyi George Emil Palade Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány- és Technológiai Egyetem.)

Ady Endre 1915-ös marosvásárhelyi látogatásakor a polgármester személye, építményei és a Súrlott Grádicsban és egyéb kultikus helyeken elköltött flekkenes-boros díszvacsorák hatására megörökítette az irodalomtörténet számára a Nyugat hasábjain a város akkori ékességét: „Egy fontos erdélyi város egy különösen nagyszerű ember jóvoltából kultúrpalotát csinált, különöset és nagyszerűt. – Ez lesz, ha a Sors úgy akarja, a magyar menedék, dús és takaró. Itt fogjuk őrizni magunkat mi, magyarok, kik egymás ellen annyit vétettünk. Ide fogunk verssel, zenével, beszéddel összevonulni, ha baj lesz.” Emellett a Bernády polgármestersége alatt történő modernizációs folyamatok következtében lépett a város az infrastrukturális fejlődés útjára. Az építkezés lendületét egyrészt a tetemes kölcsönök, de leginkább az első világháború eseményei akasztották meg. Az ekkor alig több mint harmincezer lakosú városba 1918. december 2-án vonult be a román hadsereg, ami után röviddel befejeződött az impériumváltás helyi mozzanata. „A történelmi Novum Forum Siculorum, mely ma is székely fővárosként szerepel a magyar sajtóban, az egykori szabad királyi, most törvényhatósági város ma Targu-Mures” – summázta találóan az impériumváltást követően a már idézett Molter Károly.

Marosvásárhely szabad királyi város székháza 1912-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A két világháború közötti időszakot jórészt a romániai integráció egyik folyamodványaként a szimbolikus térfoglalás jellemezte, ami a közterek, utcanevek és emlékművek java részének lecserélésében, valamint két új katedrális főtéri építésében is megnyilvánult. Bár a népszámlálások szerint a város magyar lakossága ebben az időszakban az összlakosság háromnegyedét tette ki, mégis csupán 1926–1929 között lehetett magyar polgármestere a városnak (a korábban már említett Bernády György személyében), ami leginkább a nagypolitikai alkuknak volt köszönhető, mintsem az önkormányzati reprezentációs aránynak. Ugyanebben a korszakban két mandátum erejéig, döntően a román Nemzeti Liberális Párt kormányzása időszakában (1922–1926 és 1934–1937 között) Emil Dandea volt a város polgármestere. Mindkét, többnyire a saját közössége által városépítőnek tekintett egykori polgármester korhűen berendezett emlékszobája megtekinthető a Kultúrpalotában.

A Magyar Autonóm Tartomány központja

A második világháborút követő időszakban mentek végbe a legnagyobb strukturális és demográfiai változások a város életében. Az 1952-es alkotmánymódosítás során Marosvásárhely a Magyar Autonóm Tartomány központja lett. A MAT-ot 1952 nyarán hozta létre az RMP legfelső vezetése, szovjet „javaslatra”, kezelendő a nemzetiségpolitikai kérdést a többségében magyarok által lakott (nagyjából a történelmi Székelyföld régióit tömörítő) térségben.

Elnevezése ellenére a Magyar Autonóm Tartomány nem rendelkezett tényleges gazdasági-politikai autonómiával. A térségben élő magyar közösség számára hozták létre, a nyelvhasználat és a kulturális élet szempontjából jogokat biztosított, és ekként egyfajta „kulturális üvegházként” működött a szocialista Romániában. Ennek köszönhetően a negyvenes évek második felében és az ötvenes években megalapított kulturális-oktatási intézmények (Székely Színház, Filharmónia, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet) újakkal egészültek ki. Országos szintű irodalmi folyóiratot (Igaz Szó) indítottak, megalakult a Székely Népi Együttes, az Új Élet képes folyóirat, az Állami Könyvkiadónak helyi kirendeltsége működött a városban, stb. 1959-ben kezdetét vette az első nagyobb méretű gazdasági beruházás, a vegyipari kombinát építése, ami kihatással volt a város demográfiai helyzetére. Gyakorlatilag a hatvanas évek elején kialakult helyzetet konzerválta az 1968-ban végrehajtott közigazgatási reform, amellyel végleg megszűnt a Magyar Autonóm Tartomány, és létrejött Maros megye, a mai közigazgatási formájában. Ezzel párhuzamosan az erőltetett urbanizáció és gazdasági beruházások hatására új lakónegyedek épültek, amelyek a beköltöztetésekkel jórészt megváltoztatták a város etnikai jellegét, de kihatással voltak a mindennapokra is, a rendszerváltás időszakára „frontvárossá” változtatva Marosvásárhelyt. Ez lényegében azt jelentette, hogy a román és magyar lakosság a mindennapi interakciók ellenére párhuzamos közösséget alkotott, ami az etnikai konfliktus lehetőségét hordozta magában.

A Császári és Királyi Katonai Alreáliskola Marosvásárhelyen, 1911-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A marosvásárhelyi „fekete március”

Az 1989. december végi, sok esetben euforikus események ugyan magukban hordozták annak lehetőségét, hogy a diktatúra bukásával egyfajta társadalmi és interetnikus megbékélés időszaka jöhet, a marosvásárhelyi „fekete március” eseményei (1990. március 17–21.) évekre visszavetették ennek lehetőségét. Marosvásárhelyen a pogrom több jellemzőjét magán viselő interetnikus konfliktusnak súlyos következményei voltak: öt halálos áldozat, több száz sebesült, valamint az események miatt bekövetkező kivándorlási hullám is ide sorolható. Az esemény utórezgései a város politikai színterét is befolyásolták, de nehezen vetkőzte le a nagyjából fele-fele arányban egymás mellett élő magyar és román közösség is. Manapság Marosvásárhely egy lassan fejlődő, többnyire csendes, közepes méretű településként jellemezhető, amely rég kinőtte azon korok kisvárosi jellegét, amikor még a Molter-hasonlat szerint a tájékozódás gyors és könnyű volt, mivel „a fütty is egyik városvégről a másikra hallatszott”. Csökkenő népessége ellenére a legnagyobb számú magyar lakossággal rendelkező romániai város.

* Az 1941. évi magyarországi népszámlálás eredményei.
** A 2011-es népszámláláson 7110 fő nem nyilatkozott a nemzeti hovatartozásáról.