Nagyszeben

Az erdélyi szászok „fővárosa”

Szerző: Gali Máté

A Déli-Kárpátok vonulatának közelében, a Szeben patak partján fekszik Nagyszeben városa, amely napjainkban a romániai Szeben megye (Județul Sibiu) székhelye. A települést a 12. században a Német-római Birodalomból érkező szász telepesek alapították, és a történelme során mindig is az erdélyi szászság kulturális és gazdasági központjának számított. A városra olykor a királyföldi németség, máskor viszont egész Erdély „fővárosaként” hivatkoztak, főként a 18. században, amikor az Erdélyi Főkormányszék székhelye volt, vagy éppen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követő neoabszolutista rendszer idején, amikor innen irányították az erdélyi koronatartományt. A település alapvető német jellegéből adódóan a magyar népesség sohasem volt itt domináns. Még a történelmi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején is mindössze a lakossága 21%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Ez a szám a legutóbbi, 2011-es romániai népszámlás adatai szerint 1,5%-ra apadt.

A 12. századtól az egykori Német-római Birodalomból Erdélybe érkező szász telepesek néhai kulturális és gazdasági centrumának számító Nagyszeben a Déli-Kárpátok vonulatának közelében, a város nevét is kölcsönző Szeben patak partján fekszik. A trianoni békeszerződést megelőzően az akkori Szeben vármegye székhelye volt, manapság pedig Románia Szeben megyéjének (Județul Sibiu) központja. A település alapvető német jellegéből adódóan a magyar népesség sohasem volt itt domináns. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálása idején a lakossága 33 489 főt tett ki, melyből 16 832 volt német, 8824 román és csupán 7252 magyar. A 2011-ben lebonyolított román népszámlálás adatai viszont arról tanúskodnak, hogy a romániai németség államszocialista időszakban történt kitelepítése alaposan átrendezte Nagyszeben nemzetiségi arányait (is). A 147 245 főre rúgó népességéből ugyanis a túlnyomó többség, 130 998 fő már románnak vallotta magát, 2169 magyarnak s mindössze 1561 németnek.

Nagyszeben 1900-ban. A fotón az evangélikus székesegyház látható, a Kistoronyi utca (Strada Turnului) felől nézve. Forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége

Az erdélyi szászok „fővárosa”

Nagyszeben városát II. Géza királyunk uralkodása idején szász telepesek alapították. Az első írásos említése 1191-ből kelteződik, az erdélyi katolikus szászok egyházi központjának számító és Szent Lászlóról elnevezett szebeni prépostság pápai megerősítése kapcsán.

Fontos megjegyeznünk, hogy az elsősorban gazdasági és határvédelmi megfontolások okán betelepített szászok a nevüket nem onnan kapták, hogy a mai Szászország területéről jöttek, hanem számos történész szerint a magyar udvari kancellári iratai ezen összefoglaló névvel illettek mindenkit, aki megkapta a szász bányászok privilégiumait. A „szász” kifejezés elsősorban tehát nem etnikumot, hanem jogállást jelölt.

Magyarország uralkodói számos kiváltságot biztosítottak a szászoknak, hogy ösztönözzék a betelepedésüket. 1224-ben például II. András királyunk kiadta az „Andreanum”-nak nevezett kiváltságlevelét – amire német történetírók utalnak „goldener Freibrief”-ként, azaz „arany szabadságlevél”-ként is –, melynek keretében a szászoknak széles körű önigazgatási jogokat biztosított: a saját szokásjoguk alapján törvénykezhettek, papjaikat és bíróikat maguk választhatták, tilos volt a földjeiket eladni vagy elidegeníteni, továbbá bányászati jogot, illetve kereskedelmi vámmentességet élveztek. Mindezekért cserébe adó- és katonaállítási kötelezettséget vállaltak. A kiváltságlevelet több királyunk is megújította, mígnem II. József 1785-ben hatályon kívül helyezte.

Az elsősorban földműveléssel és kézművesiparral (főképpen szűcsmesterséggel, ötvösséggel, asztalossággal és fazekassággal keresték a kenyerüket) foglalkozó szászok II. András által adományozott kiváltságait 1486-ban Mátyás királyunk újíttatta meg. Ekkor szász univerzitás/szász egyetem („Universitas Saxonum”) néven az erdélyi szászok által lakott Királyföld egészére kiterjesztették az önkormányzatiságot, mely igazgatási szervezet 1876-ig állt fenn.

A szász egyetem megkérdőjelezhetetlen központja Nagyszeben volt, hiszen a közigazgatási egység élén az idők során az a szászok által kiválasztott és a király által is megerősített gróf állt, aki egyúttal a város polgármestere is volt, az univerzitás képviselői pedig évente kétszer, Szent György (április 24.) és Szent Katalin (november 25.) napján Nagyszebenben gyűltek össze tanácskozni. Nem meglepő tehát, hogy Giovanandrea Gromo, János Zsigmond király itáliai testőrparancsnoka 1564–65 folyamán mint „fővárost és első várost” jellemezte a helységet az erdélyi szász települések között. Nem sokkal korábban Sebastian Münster német térképész-kozmográfus úgy fogalmazott, hogy Erdély viszonylatában „a főváros viszont Cibinium, a köznyelvben Hermányváros, amely szinte akkora, mint Bécs Ausztriában és nagyon erős falak veszik körül.”

A bástyák sorával szegélyezett, vastag kőfalak mögött színes egyházi, szellemi és gazdasági élet zajlott. A lutheri reformáció egyik támaszának számító Nagyszeben gótikus stílusú, napjainkban evangélikus székesegyházát még a 14. században kezdték építeni, és mindmáig a település egyik legfőbb látványosságának számít. 1529-ben a szászok e helyütt alapították Erdély első könyvnyomdáját, miután a német kapcsolataik révén, illetve német földön utazva kitanulták a könyvnyomtatás mesterségét. A 17. század végével, a török kiűzését követően pedig az Erdély feletti uralmat átvevő bécsi kormányzat 1694-től itt rendezte be a tartomány kormányzásáért és közigazgatásáért felelős Erdélyi Udvari Kancelláriát, az Erdélyi Főkormányszék, azaz a „Gubernium” központját. A szervezet 1867-ig, Erdély és Magyarország uniójáig működött. Ekkortájt Nagyszeben már gyakorlatilag nemcsak a szászok, hanem egész Erdély „fővárosának” számított, a 18–19. században az erdélyi országgyűlések többségét – Kolozsvár mellett – itt tartották, s még II. József is „fővárosként” hivatkozott rá 1773-as útinaplójában.

Nagyszeben látképe a Déli Kárpátokkal 1903-ból. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Samuel von Brukenthal öröksége

1774-ben egyetlen szász származású személyként Samuel von Brukenthal (magyarosan Brukenthal Sámuel) báró lett Erdély kormányzója. Kinevezése a tekintetben is figyelemre méltó, hogy a katolikus Habsburgok birodalmában evangélikus vallásúként lett gubernátor, tehetségével, kiegyensúlyozott természetével, valamint diplomáciai készségével képes volt feledtetni a vallási különbséget.

A kormányzói tisztséget 1787-ig betöltő Brukenthal pályafutása alatt mindvégig erőteljesen képviselte az erdélyi szászság érdekeit. Tartományi kancellárként 1765-ben nemcsak azt érte el Mária Teréziánál, hogy Erdélyt a nagyfejedelemség rangjára emelje, hanem azt is, hogy a fogarasi királyi uradalmat 99 évre zálogba adja a szászoknak, amivel megteremtette az önálló szász vagyon alapjait. 1769-ben pedig „Systhema Bruckenthalianum” néven olyan adórendszert vezetett be, amellyel a szászok adóterheit csökkentette, miközben a magyarokét és székelyekét növelte. Nagyszebenben evangélikus szász felsőoktatási intézményt is létre kívánt hozni, ám ezen elképzelését végül nem tudta keresztülvinni.

A meghiúsult intézményalapítás ellenére a település fénykora Brukenthal kormányzóságának idejéhez kötődik. 1778-ban a Nagypiac téren látott hozzá a barokk stílusú Brukenthal-palota megépíttetéséhez, amely az erdélyi politikai és társadalmi élet centruma lett. Fontos közéleti rendeltetése mellett az épület otthont biztosított a báró műgyűjteményének is. Brukenthal a műgyűjtést legintenzívebben még a kormányzói kinevezése előtt végezte, s annak révén az elsősorban festményekből, metszetekből, díszes könyvekből, régi érmékből, továbbá ásványokból álló összeállítása európai hírűvé vált, amiről angol és német utazók egyaránt beszámoltak. (A vásárlásai anyagi hátterét ügyesen alapozta meg azzal, hogy az egyik leggazdagabb nagyszebeni családba nősült, illetve a birtokait is – melyeken mintagazdaságot hozott létre – gondosan igazgatta.)

Műtárgyainak többségét árveréseken, valamint bécsi magángyűjtőktől szerezte be, viszont ajándékozások révén is számos darabhoz jutott. Élete végére az éremgyűjteménye 17 és fél ezer darabot számlált, és elsődlegesen antik, továbbá erdélyi helyi pénzérmék alkották. Könyvtárában 16 ezer könyv, illetve 340 fólió kötet kapott helyet, aminek a súlypontjában erdélyi helytörténeti dokumentumok álltak. Első könyvtárosa s egyben orvosa Samuel Hahnemann, a homeopátia rendszerének kidolgozója volt. A Brukenthal-gyűjtemény minden bizonnyal leglátogatottabb és legismertebb részlege a kép- és grafikatár. A 18. századi első leltár szerint a képtár 1070 festményt foglalt magába, 15–18. századi itáliai, spanyol, francia, flamand, német és osztrák festők munkáit (soraikban olyan jeles művészekét is, mint például Jan van Eyck vagy éppen Peter Paul Rubens), akik közül a német és osztrák kortársai műveit nemritkán egyenesen a műteremből szerezte be. A képeket rézmetszetek egészítették ki, 1783-ból származó összeírás alapján 712 darab. Mindezeken felül a jóformán csak erdélyi leletekből álló, 2 és fél ezer egységet számláló ásványgyűjteménye is a palotában kapott helyet, ennek nyomán fogadta a kormányzót tiszteleti tagjává a jénai Ásványtani Társaság.

A nagyszebeni Polgár utca 1912-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A gyűjtemény jövőjének biztosítása érdekében Samuel von Brukenthal 1802-ben végrendeletében alapítványt hozott létre, amely meghatározott pénzösszeget műkincsek vásárlására fordított, de biztosította a könyvtáros és a képtárőr javadalmazását is. A báró végakaratában a Brukenthal família kihalása után – ami 1872-ben következett be – egyedüli örököseként a nagyszebeni lutheránus gimnáziumot jelölte meg, amely manapság a Samuel von Brukenthal Főgimnázium nevet viseli, és Románia legrégebbi német iskolájának számít.

A nagyszeben-nagycsűri ütközet

A szász Nagyszeben a Habsburg-időkben mindig is a bécsi udvar hűséges szövetségesének számított. Nem volt ez másképp az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején sem, amikor a város az uralkodó pártján maradt, és Anton Puchner tábornok, az erdélyi császári-királyi csapatok főparancsnoka a falai között rendezte be főhadiszállását. Stratégiai fontosságánál fogva az erdélyi honvédhadsereget vezető Bem József a város elfoglalására törekedett. 1849 januárjában még sikertelenül ostromolta a települést, két hónappal később, március 11-én viszont már sikerrel járt.

Nagyszeben ugyanakkor csak rövid ideig, 1849 júliusáig maradt magyar kézen, mert akkor a túlerőben lévő orosz erők elől visszavonuló magyar katonaság kiürítette, így a település puskalövés nélkül került Alekszandr Nyikolajevics von Lüders cári hadseregparancsnok kezére. Bemnek azonban feltett szándéka volt visszafoglalni a várost, így a július 31-én elszenvedett segesvári vereség után hadseregével Nagyszeben felé vette az irányt. Támadása nem érte felkészületlenül az oroszokat, viszont az meglepő volt számukra, hogy egy vesztes ütközet után ilyen gyorsasággal lendült újból offenzívába.

A honvédség közeledtének hírére a Nagyszebent megszálló Gusztav Hrisztianovics Hasford cári tábornok erői augusztus 5-én a Nagyszeben határában lévő nagycsűri magaslatok lejtőin rendezkedtek be védelemre. A dombokat azonban a villámgyorsan mozgó magyar csapatok kerítették birtokukba, ezt követően az oroszok feladták Nagyszebent.

Másnap ugyanakkor megérkezett Lüders közel háromszoros túlerőben lévő serege, amivel szemben Bem a maga erőit nem tudta teljes egészében felvonultatni, mivel katonákat volt kénytelen hagyni Nagyszebenben, valamint a közeli Vesztény településre is honvédeket vezényelt, nehogy Hasford hátba támadja. A nagycsűri magaslatokat ráadásul ezúttal már az oroszok birtokolták, ami hadászati szempontból szintén nem Bemnek kedvezett.

A csata viszonylag gyorsan eldőlt, mert a centrumban tüzérségi előkészítéssel előrenyomuló orosz gyalogság támadásával szemben Bem elrendelte a meghátrálást, mivel el kívánta kerülni, hogy a két oldalról fenyegető – és szakadatlan ágyútűzzel megtámogatott – orosz lovasság bekerítse a katonáit. A számottevő veszteséget elszenvedő magyar erők ekkor előbb Nagyszeben falai mögé húzódtak, majd az utcai harcokat követően Szászsebes felé vonultak vissza.

A neves hadtörténész, Bánlaky (Breit) József adatai szerint az 1849. augusztus 6-án megvívott csatában a nagyjából 7-8 ezer katonával rendelkező magyar fél vesztesége 600 halottra, 500 sebesültre, valamint 1200 fogolyra rúgott. Ezenfelül az ellenség kezére került 14 ágyú, több lőszer- és teherszállító szekér, köztük Bem poggyászkocsija is. Bem egyébként szokásához híven ezúttal is az utolsók egyike volt a visszavonulásnál, és nem sokon múlt, hogy fogságba nem került. Az oroszok állítólag 24 halottat és 50 sebesültet veszítettek a magyarokra katasztrofális vereséget mérő összecsapásban, melynek nyomán az erdélyi honvédhadsereg gyakorlatilag megsemmisült.

A forradalom és szabadságharc vérbe fojtása utáni neoabszolutista időszakban Nagyszeben a Magyarországról leválasztott erdélyi koronatartomány székhelyévé vált, otthont adva a tartománygyűléseknek. E státusát 1865-ig, az osztrák önkényuralom végéig őrizte meg, majd az 1876-os vármegyerendezés után Szeben vármegye központja lett, egészen a történelmi Magyarország első világháború végével bekövetkezett összeomlásáig.

 Nagyszebeni képeslap 1899-ből. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Felhasznált irodalom

 

Balla Loránd: A nagyszebeni Brukenthal Múzeum és Könyvtár. Magyar Múzeumok, 2003/2. szám, 23–27.

Doberdói Breit József: Magyarország 1848/49. évi függetlenségi harczának katonai története. III. kötet. Budapest, 1930, Grill Károly Könyvkiadóvállalata

Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története. IV. kötet. Budapest, 1894, Lampel Róbert (Wodianer F. és fiai) kiadása

Hermann Róbert: Az 1848–1849-es szabadságharc nagy csatái. Budapest, 2004, Zrínyi Kiadó

Komáromi Sándor: Brukenthal Sámuel báró erdélyi szász öröksége. Kisebbségkutatás, 2004/1. szám, 178–179.

Konrad Gündisch: Nagyszeben mint erdélyi „főváros”. Korunk, 2007/1. szám, 21–27.

Neugeboren Emil: Az erdélyi szászok. Budapest, 1913, Franklin Irodalmi és Nyomdai Rt.

P. Szabó Ernő: A barokk ház homlokzata és az alapító arcképe. A nagyszebeni Brukenthal Múzeum mára igazi brand lett Erdélyben. Múzeum Café, 2014/5. szám, 62–79.

Szabó Benő: Az erdélyi szászok. Győr, 1867, Sauervein Géza

 

népszámlálás éve	magyarok	románok	németek	egyéb	összlakosság
1850	977	2737	10522	1079	15315
1880	2089	3802	16523	285	22699
1910	7297	10125	20015	624	38061
1941	4313	35753	28172	2114	70352
1977	5114	119625	25414	984	151137
1992	4164	158908	5605	979	169656
2011	2169	130998	1561	1004	147245*

* A 2011-es népszámláláson 11513 fő nem nyilatkozott a nemzeti hovatartozásáról.