Nagyvárad

Szent László városa

Szerző: Gali Máté

A Szent László királyunk által alapított, s ennek nyomán mindmáig „Szent László városaként” emlegetett Nagyvárad napjainkban Románia északnyugati részében, a Sebes-Körös két partján terül el. Több mint kilenc évszázadra visszanyúló gazdag történelme során mindvégig kiemelkedő egyházi, kulturális és gazdasági központnak számított. Igazi fénykora a dualizmus időszaka volt, amikor is komoly vasúti csomóponttá fejlődött, kiemelkedő pénzintézeti szereppel bírt, a szecesszió jegyében pedig olyan mintaszerű városrendezésen ment keresztül, ami a települést Európa egyik legszebb szecessziós városává tette. Rendkívül gazdag irodalmi–művészeti életének köszönhetően ekkoriban érdemelte ki a „Pece-parti Párizs” jelzőt. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején a lakosainak még a 91%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek, viszont a legutolsó, 2011-es romániai népszámlálás adatai szerint ez a szám mindössze 23%-ra apadt.

Nagyvárad 1943-ban. A kép a városháza tornyából készült, és a Sebes-Körös két partján elterülő várost ábrázolja.
Forrás: Fortepan/Hanser Mária

A magyar múlt szempontjából rendkívül gazdag történelmi és kulturális örökséggel bíró Nagyvárad városa napjainkban Románia északnyugati részében, a Sebes-Körös két partján terül el. A trianoni békeszerződést megelőzően az akkori Bihar vármegye székhelye volt, manapság pedig Bihar megye (románul Județul Bihor) központja, s egyúttal a régió legjelentősebb települése. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálása idején a város lakossága 64 169 főt tett ki, melyből 58 421 magyar, 3604 román és 1416 német volt. A legutolsó, 2011-ben lebonyolított román népszámlálás adatai alapján azonban – főképpen a megelőző évtizedek románosító törekvései, illetőleg azokkal összefüggésben a tervszerű román lakosságbetelepítés nyomán – a 196 367 lélekre duzzadt népességéből 132 718 fővel már a román a legnagyobb etnikum, akiket 45 305 fővel követnek a magyarok, miközben németnek mindössze 336-an vallották magukat.

A Szent László legendárium

Noha Nagyvárad városának első írásos említése egy Könyves Kálmán király által 1113-ban kiadott oklevélhez fűződik, történetírásunk a város megalapítását Szent László királyunknak tulajdonítja, s a község ezért a közgondolkodásban „Szent László városaként” rögzült, aki egyben a település védőszentje is. Ő a XI. század végén, a Körös bal partján, a mai vár helyén monostort építtetett, majd 1092-ben a bihari püspökség székhelyét a kunok által elpusztított Biharról Nagyváradra helyeztette át. 1095-ben a királyt az általa alapított váradi székesegyházban temették el. Az azóta sajnos megsemmisült székesegyház a későbbiekben uralkodói temetkezési hely lett, ott nyugodott többek között Károly Róbert harmadik neje, Luxemburgi Beatrix királyné, de Luxemburgi Zsigmond felesége, Anjou Mária is.

Szent László életéről számos legenda született, melyek az uralkodót a késő lovagkori lovagi eszményt megtestesítő lovagkirályként ábrázolták. Ezek közül az egyik legismertebb az 1068-as cserhalmi csatához kötődik, amelyben a király megmentett egy fiatal hölgyet az őt elrabló besenyő harcos kezei közül. Egy másik legenda szerint, pedig amikor a táborában a katonái között pestisjárvány tört ki, a király Isten segedelméért könyörgött. Aznap éjszaka álmában egy angyal jelent meg előtte, aki azt mondta, hogy menjen ki a sátra elé, és célzás nélkül lője ki a nyílvesszőjét. A nyílvessző egy tárnics nevű virág mellett csapódott a földbe, melyből gyógykenőcsöt készítettek, ami megmentette a harcosok életét. Őshonos, védett növényfajunk napjainkban is a Szent László-tárnics nevet viseli.

Szent László életét és harcait számos formában örökítették meg a középkorban. A XIV–XV. század során a kódexfestő miniátorok munkái közül megjelent a Képes krónikában, a Budai krónikában, illetve a Magyar Anjou-legendáriumban is. Több tucat középkori templomunkban a királyhoz kapcsolódó falfestmények maradtak fent, úgymint az erdélyi Székelyderzsen, a felvidéki Kakaslomnicon, továbbá a Nógrád megyei Tereskén, ahol a Nagyboldogasszonyról elnevezett római katolikus templom őriz Szent Lászlót ábrázoló freskósorozatot. Mindezek mellett Szent László a polgárőrök, a lövészkatonák, a székelyek és Erdély védőszentje is.

Nagyváradon a XIV. század második felében épült meg a gótikus katedrális, ami a középkori Magyarország egyik építészeti remekművének számított. Csarnoktemplomának oltárai közül a legszebbet, a Nagyboldogasszony-oltárt Luxemburgi Zsigmond adományozta az egyháznak. Az uralkodó a váradi hitélet fontos támogatója volt. 1390-ben a jelenlétében avatták fel Szent László aranyozott lovasszobrát, ami a katedrális előtt kapott helyet, és a Kolozsvári testvérek alkotása volt. A székesegyházban őrizték Szent László hermáját addig, amíg a templom 1406-ban le nem égett. Az épületet utóbb földrengés is sújtotta, valamint a török korszak állandó háborúskodásaiban komoly károkat szenvedett, melynek nyomán nem építették újjá. A XVII. században megsemmisült Szent László lovasszobra is.

Humanista szellemi centrum

Történelme során Nagyvárad nemcsak jelentős egyházi központnak, de kiemelkedő szellemi centrumnak is számított. Ennek nyomán a XV–XVI. században a magyarországi humanizmus fontos bástyájának számított. A humanizmus a reneszánsz időszakának nagyhatású filozófiai eszmeáramlata volt, amely az antik hagyományokhoz nyúlt vissza, követői pedig az egyén szabadságát, az önálló vizsgálódást, valamint a kritikai szemléletet hirdették.

A humanista gondolatiság Nagyváradra egyházi közvetítéssel jutott el, az itáliai származású Scolari András püspöknek köszönhetően, a XV. század elején. Ő volt az, aki kiterjedt itáliai kapcsolatai révén elősegítette, hogy a humanista kultúra gyökeret verjen a városban. Igazán meghatározó humanista központtá Várad ugyanakkor Vitéz János püspöksége (1445–1465) idején vált. Ekkortájt volt kanonok a városban a neves humanista költő, Janus Pannonius, azaz Csezmiczei János, aki, amikor 1458-ban, immár titeli prépostként elhagyta a települést, Búcsú Váradtól címmel írt elégiát. A főképpen az elégia és az epigramma műfajában alkotó, de ókori görög szerzők műveit is fordító, továbbá királyi kancellárként közéleti szerepet is játszó Janus Pannonius fiatalabb korában, abban a nagyváradi káptalani iskolában tanult, melynek padsoraiból rajta kívül olyan jelentős személyiségek kerültek ki, mint Váradi Péter későbbi kalocsai érsek, Oláh Miklós esztergomi érsek, továbbá Gerendi Miklós erdélyi püspök.

Az első fénykorát élő, és egyes forrásokban csak „felix civitas”, azaz „boldog város” néven emlegetett Váradon a humanista főpapok sorát gyarapította az 1506 és 1512 között a püspöki címet viselő Thurzó Zsigmond is. Ő Itáliában tanulva szívta magába a humanista eszmeiséget, majd hazatérve Magyarországra tagja lett a magyar, cseh, olasz és német humanistákat tömörítő Dunai Tudós Társaságnak, régi kéziratokat, illetve újonnan nyomtatott könyveket – ne feledjük, a könyvnyomtatás Európában akkor még csak nagyjából fél évszázada működött – gyűjtött. A nevéhez köthetők a nagyváradi püspöki palota reneszánsz stílusú építkezései is, melyek kiváltották a kortársai megbecsülését.

Erdély kapuja a török korban

A Tiszántúlt Erdéllyel összekötő természetes útvonal mentén fekvő, és azt ellenőrző Várad katonai szempontból mindig is kiemelt fontossággal bírt. A településen ezért már vélhetően a XI. század folyamán vár állt, melyet az 1241–42. évi tatárjárás alkalmával a várossal együtt pusztítottak el a mongolok. A XIV. században kör alaprajzú, bástyákkal ellátott erődítmény épült a helyére, amit a XVI. század második felében a legkorszerűbb követelmények szerint alakítottak át, szabályos ötszög alakú, a csúcsain fülesbástyákkal rendelkező, terebélyes vizesárokkal ölelt erősséggé.

Minderre azért volt szükség, mert a három részre szakadt ország korában Várad lett „Erdély kapuja”, amit stratégiai jelentőségéből adódóan az egymással hadakozó császári, oszmán és erdélyi seregek többször is ostrom alá vettek. A városhoz köthető legjelentősebb történések egyike a hódoltság korában az 1538-ban I. Ferdinánd és I. János által itt megkötött béke volt. Mindkét uralkodó önmagát tekintette Magyarország törvényes királyának, és egymás ellen vívott háborújuk már több mint egy évtizede zajlott. Mikor nyilvánvalóvá vált számukra, hogy képtelenek a másik fölébe kerekedni, békemegállapodást írtak alá, melynek értelmében felosztották maguk között az ország területét, azzal a kitétellel, hogy János király halála után az általa birtokolt országrész Ferdinándra és utódaira száll. A békeegyezményt azonban a későbbiekben egyik fél sem tartotta be.

A másik nevezetes esemény az 1660 után török kézben lévő városban az 1685-ös esztendőhöz köthető, amikor is Ahmed váradi pasa itt ejtette foglyul az egykori oszmán hűbéres felső-magyarországi fejedelmet, Thököly Imrét. A kurucok vezérének rabul ejtésére a nagyvezír, Szári Szulejmán adott utasítást, aki ennek fejében kedvezőbb békefeltételeket remélt I. Lipót osztrák császártól. Thököly a pasa ebédmeghívására érkezett Váradra, s miután az étkezést befejezte, rosszat sejtve igyekezett volna mihamarabb távozni. Ahmed ekkor közbeszólt: „Ne siessen, uram, hátra van még a fekete leves!” Ez más esetekben a kávét jelentette volna, most viszont utasítás volt a katonái felé, hogy verjék láncra Thökölyt, aki a Habsburg uralkodó számára értéktelen volt a békéért cserébe, nem tartott rá igényt, s ezért az oszmánok 1686 első napjaiban inkább szabadon engedték.

A nagyváradi EMKE kávéház belülről 1905-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Nagyvárad ezt követően még hat évig állt török uralom alatt, 1692-ben gróf Donat Heißler császári tábornok szabadította fel a megszállt várost. A török korhoz kapcsolódóan említést érdemel, hogy az erdélyi fejedelmek közül három is Váradon látta meg a napvilágot: az 1657 és 1658 fordulóján mindössze két hónapig a fejedelmi székben ülő Rhédey Ferenc, előtte pedig két Báthory, Zsigmond és Gábor.

A Pece-parti Párizs

Az 1850-ben négy, addig önálló község (Várad-Újváros, Várad-Olaszi, Várad-Váralja és Várad-Velence) egyesítését követően már Nagyvárad néven szereplő település a XV–XVI. század fordulóján túl az 1867-es kiegyezés utáni általános gazdasági és társadalmi fellendülés idején élte a második aranykorát. A város akkoriban kétségkívül hazánk egyik meghatározó gazdasági és kulturális központja volt. Komoly vasúti csomóponttá fejlődött, ami mind a személy-, mind az áruforgalom terén nagy jelentőséggel bírt, s ez kereskedelmi centrummá tette a települést. Kiemelkedő volt a pénzintézeti szerepe is, mivel 1908-ban tizenhat működő pénzintézetével Budapest, Zágráb, illetve Temesvár után negyediknek számított az országban.

A dualizmus idején a szecesszió jegyében emelték a helység számos olyan épületét, amelyek Nagyváradot Európa egyik legszebb szecessziós városává tették. A szecesszió a századelő jellegzetes képző- és iparművészeti, valamint irodalmi irányzata volt, a legnevesebb hazai képviselőjének Lechner Ödön építész számított. Nagyváradon e stílus jegyében épült egyebek mellett 1908-ban a Fekete Sas Szálloda, 1902-ben pedig az Astoria Szálló, amiben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kávéháza is működött, s ahol Ady Endre megismerte a múzsáját, Brüll Adélt, azaz Lédát.

Utóbbi tény is bizonyítja, hogy a dualizmus idején milyen színes és jelentős kulturális élete volt Nagyváradnak, amely ekkortájt érdemelte ki a „Pece-parti Párizs” jelzőt, utalva a Pece-patakra, ami a település mellett torkollik a Sebes-Körösbe. A város pezsgő szellemi és kulturális viszonyait több helybéli, egymással párhuzamosan megjelenő napilap megléte is fémjelezte. Közülük a legismertebbek közé tartozott a Szabadság, melynek többek között Krúdy Gyula is a munkatársa volt, valamint kezdetben Ady Endre, aki aztán a világnézeti szempontból hozzá közelebb álló, polgári radikális szellemiségű Nagyváradi Naplóhoz szerződött. (E lapnál rajta kívül a magyar irodalom olyan emblematikus alakjai fordultak még meg, mind például Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, vagy éppen Móricz Zsigmond.) Az újságban közölt publicisztikáiból a korabeli Nagyvárad politikai korrajza tárul elénk, és nagy költőnk a cikkeiben a társadalompolitikától kezdve a nemzetiségi kérdésen át számos közéleti témát dolgozott fel. Ady az 1910-ben írt Vallomás című prózai művében elragadtatással fogalmazott a partiumi városról: „Oh, Nagyvárad, még megíratlan, talán soha meg sem írható regényem édes, régi városa, te kis Magyarország! Tőled követelem vissza az ifjúságomat, tőled várom a talán-talán föltámadásomat, ezennel, talán utoljára, szerelmet vallok neked!”

A nagyváradi Szent László tér 1901-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Impériumváltás

A prosperáló dualista időszakot 1914 nyarán megtörte az első világháború kirobbanása. A városban több hadikórházat rendeztek be, a m. kir. nagyváradi 20. honvéd gyaloghadosztály egységei pedig egészen az 1918 őszén bekövetkezett összeomlásig harcoltak az orosz, valamint olasz frontszakaszokon. 1918. október–novembere folyamán a településen előbb a magyar, majd a román nemzeti tanács is megalakult, a Magyarországi Tanácsköztársaság 1919. március 21-én történt kikiáltását követően azonban a kommunista tanácshatalom már tudott nem gyökeret verni, mivel Nagyváradot 1919. április 20-án, Húsvétvasárnap vérontás nélkül elfoglalta a román hadsereg. A város innentől fogva – a második bécsi döntés utáni, 1940-től 1944-ig tartó „kis magyar világot” leszámítva, amelynek talán legemlékezetesebb momentuma Horthy Miklós kormányzó 1940. szeptember 6-i bevonulása volt – Románia részét képezi.

* Az 1941-es magyarországi népszámlálás eredményei.
**  A 2011-es népszámláláson 14705 fő nem nyilatkozott az etnikai hovatartozásáról.