Nagyvezekény

Az Esterházyak áldozatának emlékhelye

Szerző: Szarka László

A Bars megyei település a Zsitva völgyében található. A hódoltság másfél évszázadában a Garam, Zsitva és Nyitra völgye állandó ütközőzóna volt a magyar főkapitányságok végvárai és az esztergomi szandzsák portyázó seregei között. Az 1652. augusztus 25-26-án Forgách Ádám, érsekújvári főkapitány által vezetett magyar sereg Vezekény mellett vállalt csatában próbálta megbüntetni a fosztogató török sereget, s kiszabadítani a foglyul ejtett környékbelieket. A lokális ütközet azzal került be a történelembe, hogy a török által bekerített magyar seregben hősi halált halt az Esterházy család négy tagja: Esterházy László nádorfi, pápai főkapitány, Esterházy Ferenc balassagyarmati főkapitány, Esterházy Tamás lévai vicekapitány és Esterházy Gáspár aranysarkantyús lovag. 

Bars megye nyugati, Zsitva menti sávjában, a magyar–szlovák nyelvhatártól északra található az alig ötszáz lelkes Nagyvezekény. Verebély és Aranyosmarót közt mára jórészt éppúgy szórvánnyá vált a magyarság, mint a szomszédos Nyitra városának vonzáskörzetében vagy az 1970-es években nyelvszigetté vált Zoboralján. Nyugatról a község azzal a Malonyával szomszédos, amely az Ambrózy Migazzi István által a 19. század végén létesített arborétumáról híres. Másik szomszédja a közeli garamszentbenedeki apátság birtokaként évszázadokon át a Rohozsnyica nevet viselő, 1890-ben Újpetendre keresztelt szlovák település.

A Sopron, Heves, Nyitra, Pozsony, Bars, Veszprém megyékben is megtalálható Vezekény nevű települések a magyar helytörténeti irodalom szerint a Vezekény nemzetség birtokait jelölték. Barsban egymást érik: Kis- és Nagyvezekény mellett Fakóvezekény és Garamvezekény is egy napi járóföldre voltak egymástól. Kis- és Nagyvezekény a 16–17. században az esztergomi szandzsákoz tartozott. Az 1570. évi török összeírásban az egymástól alig három kilométerre fekvő két településen együtt 20 házat regisztráltak.

A falu déli szomszédságában a kisnemesi múltú Tajna (ma Sári községgel egyesülve Tajnasári) található. A tajnai kastélyban született Révay Simon és gróf Szapáry Vilma gyermekeként Révay József gróf (1899–1989). A kiváló filozófus és történész szép könyvet írt a tajnai kisnemesekről. A magyar–szlovák nyelvhatár sávjában fekvő községben – váratlan demográfiai fordulat eredményeként – az 1910. évi népszámláláskor a hosszú időn keresztül kisebbségi magyarság aránya 91,4 százalékra emelkedett. Ennek pedig az volt a következménye, hogy az 1938. november 2-i első bécsi döntéssel – az 1910-es adatok alapján a Belvedere palotában meghúzott határnak köszönhetően – Verebéllyel együtt Tajna is a magyar oldalra került. A Zsitva-völgyi kistérség etnikai viszonyairól, a belvedere-i határról Révay István gróf készített jól dokumentált könyvet. József öccseként ő is a tajnai kastélyban született. Komoly politikai, tudományos és közéleti pályát futott be 1949-ben azonban kényszerhelyzetben az emigrációt választotta.

Az elmúlt háromszáz évben szlovák lakosságú Nagyvezekényből Tajnára vezető út közelében, a Zsitva völgye fölötti dombon található az 1652. évi vezekényi csatájának emlékműve. A csatában hősi halált halt Esterházy Miklós nádor fia, Esterházy László gróf és a család másik három tagja, Ferenc, Tamás és Gáspár. A budapesti Országház oroszlános szobrainak alkotója, Markup Béla az Esterházy család megbízásából az 1734 óta ott álló ötméteres emlékoszlop helyén bronzból öntött oroszlánnal állított emléket az esztergomi Musztafa bég három-négyezres portyázó seregével vívott ütközetnek. Az oroszlánszobor az egykori csatamezőre néz, talapzatán latin és magyar nyelvű feliratok hirdetik az Esterházyak hősiességét és áldozatát. Eredetileg az oroszlán mancsa alatt félholdas török zászló, török pajzsok és sisakok hevertek. Ezeket „gyűjtők” már korábban ellopták. Napjaink nyomorúsága, a szoborrongálás a vezekényi emlékművet is utolérte: előbb 2013-ban megpróbálták feldarabolni és ellopni, 2019-ben pedig a Ladislav Sabo galántai szobrász által helyreállított szobrot festékszóróval fújták le.

„Az kik az nagy vezekíni mezőn elvesztenek…”

A Felső-Zsitva-vidék a hódoltság másfél évszázadában folyamatosan ütközőzónának számított. A dunáninneni (Cisdanubia) vagy Bécshez közelebbi fekvése miatt Alsó-Magyarországnak is nevezett terület vármegyéinek Pozsonytól Gömörig húzódó sávja különösen a tizenöt éves háború utáni képlékeny békeidőszakban volt gyakori összeütközések helyszíne. Az alsó-magyarországi kerületi főkapitányság székhelye előbb Nyitra, Surány, majd Léva volt. Végül 1589-től a vár 1663. évi elestéig a kiválóan újraépített és megerősített Érsekújvár vált a főkapitányság központjává. Ennek legfontosabb törökellenes védvonalát az úgynevezett bányavidéki főkapitányság végvárai (Surány, Komjáti, Gímes, Kistapolcsány, Újbánya, Bakabánya, Selmecbánya, majd a korabeli erőviszonyokat követve Szentantal, Szitnya, Korpona, Drégely, Palánk, Szécsény, Zólyom, Végles, Ocsova, Murány, Fülek) alkották.

Az érsekújvári főkapitányi tisztséget a 17. század közepén a kiterjedt felvidéki birtokokkal rendelkező gróf gímesi és gácsi Forgách Ádám (1601–1681) töltötte be. Miután 1647-ben és 1649-ben két alkalommal nem őt választották az ország nádorává, 1652-ben korábbi katonai érdemeit figyelembe véve őt nevezték ki az érsekújvári bányavidéki főkapitánynak.

Az esztergomi szandzsák falvaiban rendszeresen portyázó, a végvárakra nem támadó, de a fogyó népességű falvakat fosztogató s onnan emberek százait, haszonállatok ezreit elhajtó törökökkel szemben a végvárak katonái próbáltak minél erélyesebben fellépni. Az 1627. és 1642. évi szőnyi békék ellenére Nyitra és Bars vármegye, így például a Forgáchok birtokának egyik központját jelentő Gimes várának több faluját is felgyújtották, a foglyul ejtett keresztény jobbágyokat pedig összekötve elhurcolták. Ezek a török portyák szinte rendszeresen komoly károkat okoztak a helyben maradt népességnek. Forgách Ádám 1652 augusztusában szembesült egy ilyen török támadással. A három-négyezer fős török sereget az esztergomi Musztafa bég vezette, akit a korabeli magyar feljegyzések rabló bégként is emlegettek. A portyázó sereg egyszerre fosztogatott Léva és Bakabánya, sőt Palánk környékén, s száznál több foglyot is ejtett.

A vezekényi csata korabeli leírását a fiatal Esterházy Pál (1635–1713), a később hadvezérként, nádorként, költőként a család legsikeresebb tagja készítette két héttel a csata után IV. Ferdinánd király részére. A főkapitány felhívására a környező végvárakból többen is csatlakoztak a törökök ellen készülő sereghez. Köztük az éppen a Vág-parti Sempte várában tartózkodó Esterházy László gróf (1626–1652), Esterházy Miklós nádor halála után a család feje, soproni főispán és pápai kapitány, aki mintegy százfős udvari katonaságával csatlakozott az érsekújváriakhoz, hogy megpróbálják a foglyokat kiszabadítani.

Újváry Zsuzsa és Martí Tibor elemzéseiből tudjuk, hogy a Zsitva jobb partján fekvő Taszár községben a foglyokat, a rablott holmit rendező török sereg már éppen visszatérni készült Esztergomba, amikor 1652. augusztus 25-én a közeli Nagyvezekény határában Forgách Ádám az esztergomi felé vezető úton sorakoztatta fel a létszámában a török seregnek csak harmadát kitevő magyar-német csapatait. Forgách jelentése szerint saját seregét 900 főre taksálta: „600 magyarral és német lovassal, 150 muskétással és ugyanannyi hajdúval innen elindultam, hogy a szegény lelkeket [foglyokat] megmentsem és a földet megvédjem ezek ellenében.” Esterházy László nádorfi mellett gróf Pálffy (IV.) Miklós és Koháry István vezetésével a szécsényi végvár alakulata is csatlakozott a büntető magyar katonai akcióhoz. A magyar parancsnokok ragját tekintve fölöttébb reprezentatív alakulat próbált szembeszállni a 3-4 ezer főnyi török sereggel.

A csata két részletben, 1652. augusztus 26-án a naplemente előtti órákban, illetve másnap, augusztus 27-én délelőtt zajlott le. Esterházy Pál szemtanúk elmondása alapján készített visszaemlékezésében azt írta, hogy a Forgách Ádám által felállított szekérsánc sikeresen védekezett a török túlerővel szemben.

A csata első napján és a másnapi folytatás kezdetén a magyar lovasság megfutamította a foglyokat a Zsitva jobb partján hagyó oszmánokat. A sánc két oldalán harcoló két-két Esterházy helyzete azonban egyre nehezebbé s végül a többszörös létszámfölényben lévő törökökkel szemben tarthatatlanná vált. „Majd kétezerig való török” támadt a fényes ruhájával a csatatéren is kitűnő Esterházy Lászlóra, akit a felázott talajon húsz lovasával együtt a területen átfolyó sáros patak partjára szorítottak, s aki lováról leesve, hősies küzdelemben halt meg. Hasonló sors érte a László oldalán harcoló, a szekérvár védelmét nélkülöző Esterházy bárót, a szintén 26 éves, cseszneki ágból származó Esterházy Tamás lévai kapitányt, akit egy török golyó ölt meg.

A másik két Esterházy a menekülő törököket vette üldözőbe. A visszaforduló, illetve a dombok és a patak túlpartjáról rájuk támadó törökök körbezárták őket, ahol sorsuk rövid, hősies kézitusa után beteljesedett. Esterházy Lászlón kívül a csata elülte után holtan és ruhájától megfosztva találtak rá a másik két Esterházyra. A 24 éves Esterházy Gáspárt egy török lándzsa sebezte halálra, a zólyomi ágából származó Esterházy Ferencnek, Balassagyarmat kapitányának pedig trófeaként a fejét is magával vitte a török.

A nagyvezekényi csata egyszerre hősies és gyászos emlékét először Esterházy Imre esztergomi főprépost által 1734-ben állított emlékoszlop hirdette. A millenniumi ünnepségek évében ennek helyére került Markup Béla szobra. Héjjné Déglári Angéla művészettörténészt idézve, „a hatalmas, ülő oroszlán bronzszobra védőállásban hirdeti a békét és biztonságot, miközben mancsával szétzúzza a török harci zászlaját. A talapzat első részén az Esterházy-család címere látható.” A csata emlékét a fraknói Esterházy-vár családtörténeti kiállításának különterme őrzi, ahol a csata harci zászlói mellett egy pompás emléktál, valamint a nagyszombati gyászszertartás és temetés vászoncímerei és más relikviái is megtekinthetőek.

A négy Esterházynak a barokk kor egyik legnagyobb figyelemmel kísért, barokk pompával megrendezett temetésére a csata után három hónappal, 1652. november 25-én került sor. Az Esterházy Miklós nádor által építtetett, csodálatos nagyszombati jezsuita barokk katedrális kriptája elsőként éppen az ő fiát és reménybeli utódját, László grófot és három unokatestvérét fogadta be. Négyük halotti címere ma is ott függ a katedrális falán. Ötven évvel később Bél Mátyás így örökítette meg az Esterházyak vezekényi áldozatát: „Nemzetünkhöz mutatott Szeretetét nagy Vezekényi Hartzon, Ezer hat száz ötven kettödik esztendőben, néhai bóldog emlékezetű, Méltóságos Esterházy László, Ferencz, Tamás, és Gáspár uraknak Hazájokért ki öntött vérek petsételte.”