Nőgyűlölő volt -e Napóleon?
Szerző: Hahner Péter
2021. március 7-én Élisabeth Moreno, a nők és férfiak egyenjogúsításáért, a diverzitásért és az esélyegyenlőségért felelős francia miniszter asszony nagyot nevetett a nyilvánosság előtt. Az újságírók ugyanis megkérdezték tőle, mi a véleménye az I. Napóleon császár halálának kétszázadik évfordulójára, május 5-re tervezett megemlékezésről.
Napóleon császár Jacques-Louis David 1812-es portréján, „Napóleon az irodájában” címmel. Forrás: Wikipédia
Komolyságát visszanyerve közölte, hogy azért nevetett, mert „Napóleon egyike a legnagyobb nőgyűlölőknek”, aki ráadásul visszaállította a rabszolgaságot. Majd hozzátette, tudja, hogy Napóleon a franciák többségének a kedvenc történelmi személyisége, és ha a kormány megemlékezik róla, ő is azonosul ezzel.
„Hogy jó szívvel teszem-e? Túlozni azért nem kell!”
– fejezte be az interjút. Vajon igaza volt?
Bonaparte első konzul kormányzata 1802. május 20-án valóban visszaállította a rabszolgaságot, amelyet a Nemzeti Konvent 1794-ben felszámolt már. Humanitárius szempontok az államfőt egyáltalán nem foglalkoztatták, fel akarta számolni egyes gyarmatok lázongását, az üzletemberek pedig arról győzték meg, hogy így helyreállíthatja Franciaország virágzó külkereskedelmét. Mivel azonban Nagy-Britannia a kiújuló háború során szinte valamennyi francia gyarmatot elfoglalt, a döntésnek nem sok foganatja volt. A francia tengerészet oly gyengének bizonyult brit ellenfeleivel szemben, hogy
A RABSZOLGA-KERESKEDELMET SEM SIKERÜLT ÚGY MŰKÖDTETNI, MINT 1789 ELŐTT.
Az Elba szigetéről visszatért császár 1815-ben fel is számolta e kereskedelmet, hogy megelőzze az ekkoriban ezzel foglalkozó bécsi kongresszus intézkedéseit.
Napóleon semmivel sem bizonyult embertelenebbnek fekete bőrű alattvalóival, mint másokkal, öldöklésekre nem adott parancsot, s a fellázadt rabszolgákkal szembeni kegyetlenkedést eltiltotta. Hadseregében nemcsak fekete vagy félvér főtisztek szolgáltak, de egész zászlóaljakat is megszerveztek a gyarmatok színes bőrű lakóiból. Vagyis Napóleon semmiben sem volt rasszistább kortársainál, akik közül ekkoriban még nagyon kevesen tekintették elsődleges fontosságúnak a rabszolgaság kérdését. De a rabszolgaság jog szerinti visszaállítása, amely a nevéhez fűződik, tagadhatatlan tény.
Joséphine de Beauharnais, Malmaison kastély, 1801. Forrás: Wikimedia Commons
Mi a helyzet a nőgyűlölet vádjával? Az igazi nőgyűlölő minden nőt megvet, Napóleon viszont számos nőt szeretett.
IMÁDTA ANYJÁT, HÚGAIT HERCEGNŐI RANGRA EMELTE,
mindent megbocsátott nekik, és szenvedélyesen szerelmes volt első feleségébe, Marie Josèphe Rose de Tascher de La Pagerie-be, Beauharnais tábornok özvegyébe. Legalábbis addig, amíg az asszony megalázó módon meg nem csalta. Eltaszítani azonban ekkor nem volt képes, inkább megbocsátott neki, és csak azért vált el tőle 1809-ben, mert „Jozefin császárné” nem szült neki trónörököst. Napóleonnak sok szeretője volt, de a szexualitás távolról sem érdekelte annyira, mint a politika. Megesett, hogy az éjszakára meghívott szerető egész éjjel várta őt az ágyában, de hiába, mert a császárt dolgozott, s megüzente neki, hogy menjen haza.
Bár egyes nőket nagyon szeretett, a nőkről általánosságban olyan nézeteket vallott, mint a kortárs férfiak többsége. Számtalan mondatát idézhetjük, amelyben lekezelően nyilatkozott az asszonyokról. „A nő férjéhez tartozik, mint az alma az almafához.” „A jó, kedves és engedelmes asszonyok… Ezek azok, akiket szeretek!” „A társadalom teljesen felfordulna, ha a nők elhagynák a függőség állapotát, amelyben meg kell maradniuk.” Madame de Staël érdeklődésére kijelentette, hogy azt a nőt becsüli legjobban, aki a legtöbb gyermeket szülte, és egész életében utálta az írónőhöz hasonló, okos és politizáló asszonyokat.
Híres polgári törvénykönyve megszerkesztése során pedig mindent elkövetett, hogy a francia nők előbb apjuknak, majd férjüknek legyenek alárendelve. Jogi helyzetüket a törvénykönyv 1124. cikkelye
„A KISKORÚAK, A BŰNÖZŐK ÉS A MENTÁLISAN ELMARADOTTAK”
helyzetével azonosította. A férjes asszony nem köthetett szerződést és nem adhatott el semmit férje engedélye nélkül, házasságtörés esetén őrá börtön várt, férjére pénzbüntetés – és az is csak akkor, ha a hűtlenségre a családi otthonban került sor. A nő kizárólag akkor gyakorolhatta tulajdonjogait, ha férjezetlen maradt, de a 19. században egy magányos nő nehezen biztosíthatta megélhetését.
Ne feledjük azonban, hogy a francia forradalomban csak nagyon kevesen vetették fel a női egyenjogúság lehetőségét, és a Nemzeti Konvent volt az, amely 1793-ben kitiltotta a nőket a hadseregből és bezáratta a női klubokat. A politikai szerepet vállaló nők már a forradalom idején
BÖRTÖNBEN, ELMEGYÓGYINTÉZETBEN VAGY A VÉRPADON TALÁLTÁK MAGUKAT.
A konzulátus és császárság csak törvénybe iktatta az asszonyok jogfosztottságát. A 19. századi francia politikai elit a nőkérdés szempontjából teljesen egyetértett a császárral. A francia asszonyok csak 1881-től rendelkezhettek takarékbetétkönyvvel, 1885-től csatlakozhattak nyugdíjpénztárhoz, 1907-től vehették át személyesen a fizetésüket, 1920-tól léphettek be szakszervezetbe, 1938-tól iratkozhattak be egyetemre és írhattak alá csekket a férjük engedélye nélkül. A politikai jogokra, a választójogra pedig 1944-ig kellett várniuk.
Napóleon tehát nem volt nőgyűlölő, csak osztotta kortársai túlnyomó többségének előítéleteit, s ezeknek megfelelően befolyásolta a törvényhozást. Hiba lenne nőgyűlölővé nyilvánítani őt anélkül, hogy figyelembe vennénk a korabeli társadalmi mentalitást, amelynek reprezentánsa volt. Saját korunk értékítéletei természetesen befolyásolják a történelem hírességeiről kialakított véleményünket, de inkább megismerésükre és megértésükre kellene törekednünk, mint elsietett megítélésükre és megbélyegzésükre.
