Segesvár

Az erdélyi Nürnberg

Szerző: Gali Máté

A Segesd-patak és a Nagy-Küküllő találkozásánál, a Küküllőmenti-dombvidék magaslatai által szegélyezett völgyben fekszik Segesvár városa, az egykori Nagy-Küküllő vármegye székhelye. A települést a 12. században a Német-római Birodalomból érkező szász telepesek alapították, és történelme során mindvégig a királyföldi németség egyik kulturális és gazdasági központja volt. Festői szépségű környezete miatt a „Küküllő gyöngye” névvel is illetik, míg az egykori külföldi utazók „erdélyi Nürnberg”-ként is hivatkoztak rá. A település alapvető német jellegéből adódóan a magyar etnikum sosem volt itt többségben. Már a történelmi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején is csak a lakosságának 21%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek, s ez a szám a legutolsó, 2011-es romániai népszámlás adatai szerint mindössze 16,5%-ra apadt.

Fotó: Segesvár 1907-ben. A fotón a mai Hermann Oberth tér látható, balra a nevezetes Óratoronnyal. Forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége.

A 12. században az egykori Német-római Birodalomból Erdélybe érkező szász telepesek által alapított Segesvár a Segesd-patak és a Nagy-Küküllő találkozásánál, a Küküllőmenti-dombvidék magaslatai által szegélyezett völgyben fekszik. Festői szépségű elhelyezkedése miatt a „Küküllő gyöngye” névvel is illetik, míg az egykori külföldi utazók „erdélyi Nürnberg”-ként is hivatkoztak rá. A trianoni békeszerződést megelőzően Nagy-Küküllő vármegye székhelye volt, napjainkban pedig Románia Maros megyéjében (Județul Mureș) található. A település alapvető német jellegéből adódóan a magyar etnikum sohasem volt itt többségben. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálása idején a település lakossága 12 796 főt tett ki, amiből 6832 volt német, 3580 román és csak 2740 magyar. A 2011-ben lebonyolított román népszámlálás adatai viszont arról tanúskodnak, hogy a romániai németség államszocialista időszakban történt kitelepítése alaposan átrendezte Segesvár nemzetiségi arányait. A 28 102 főre rúgó népességéből ugyanis a nagy többség, 19 632 fő románnak vallotta magát, 4643 magyarnak s mindössze 403 németnek.

Drakula szülővárosa

A II. Géza királyunk uralkodása idején gazdasági és határvédelmi megfontolások alapján Erdélybe telepített szászok által alapított Segesvár városa igen gazdag építészeti örökséggel rendelkezik. Ennek része a település legrégebbi polgári házának tekinthető Drakula-ház is, melyben a hagyomány szerint 1431-ben a román származású Vlad Țepeș megszületett. Egyes történészek szerint az építményt később emelték, mint hogy a III. Vlad néven Havasalföld trónján háromszor is helyet foglaló uralkodó meglátta a napvilágot, a feltételezések mégis a segesvári piactéren, az óratoronytól nem messze álló épületet azonosítják szülőházaként – s ezt még emléktábla is hirdeti a bejárati ajtó mellett –, ami minden évben számos turistát vonz a településre.

III. Vlad az élete során a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom együttes szorításában igyekezett egyensúlyozni. Kezdetben a törökök pártján állt, hiszen az apját, valamint az egyik bátyját is az a II. László gyilkoltatta meg, aki Hunyadi János támogatását élvezve jutott a havasalföldi trónra. A kis Vlad túszként a törökökhöz került, akiknek segítségével 1456-ban sikerült letaszítania II. Lászlót az uralkodói bársonyszékből. Hűbéri egyezséget kötött a szultánnal, amit néhány évvel később felbontott, és Mátyás királyunk pártfogását elnyerve a továbbiakban a törökök ellen viselt hadat. Egy világbirodalommal szemben azonban nem vehette fel huzamosabb ideig sikerrel a harcot, és az oszmán válaszcsapások következtében Erdélybe menekült, ahol Mátyás rabláncra verte. Fogságba kerülését a neves humanista költőnk, Janus Pannonius a Dragula havasalföldi vajda fogságbaeséséről című versében örökítette meg. III. Vlad több mint egy évtizeden keresztül tapasztalhatta meg a magyar uralkodó „vendégszeretetét”, viszont ez idő alatt bizonyította – miként arra Makkai László történész rámutatott –, hogy „a magyar udvar szemében ő volt a legalkalmasabb ember a törökellenes politika következetes, megalkuvás nélküli képviseletére”. Mátyás segítségével rövid időre így még a trónját is sikerült visszafoglalnia, mígnem 1477-ben, egyes források alapján egy törökök ellen vívott ütközetben esett el, mások szerint viszont az oszmánok által támogatott III. Basarab havasalföldi fejedelem gyilkoltatta meg.

III. Vlad az uralkodása során a saját népével, illetve az oszmán hódítókkal szembeni szörnyű kegyetlenkedései révén vált hírhedtté. A „Țepeș”, azaz a „Karóba húzó” jelzőt legkedveltebb kivégzési módszeréről kapta, mellyel a saját alattvalóit, az erdélyi szászokat vagy éppen a török harcosokat egyaránt előszeretettel büntette. Rémtetteiről jóformán már a maga korában Európa-szerte ismertté vált, amit mutat, hogy a németországi Lübeckben 1485-ben Historie von Dracole Waida (Drakula vajda története) címmel ősnyomtatványt jelentettek meg róla. Világhírűvé viszont azt követően lett, hogy Bram Stoker skót író róla mintázta az 1897-ben kiadott, nagy sikerű rémregényében Drakula gróf karakterét. A popkultúra szerves részeként a Drakula-történet számos feldolgozást ért meg. Alakját a legemlékezetesebben minden bizonnyal Lugosi Béla alakította egy 1931-ben megjelent hollywoodi horrorfilmben. S bár a közemlékezet a vámpír lakóhelyeként a törcsvári kastélyt tartja számon, Vlad Țepeș feltételezett szülőháza is máig sokak útját vezeti Segesvárra.

Gazdag épített örökség

Hosszú és gazdag történelme során Segesvár mindig is a régió egyik gazdasági és kulturális központjának számított. Lakói, a királyföldi németek elsősorban kereskedelemből, kézművesiparból, valamint földművelésből éltek, de a Küküllő mentén a gazdák már évszázadok óta foglalkoztak bortermeléssel is.

A segesvári Óratorony és az evangélikus templom 1902-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

 

Segesvár épített öröksége jól szemlélteti a város egykori gazdasági és szellemi erejét. Ennek tanúbizonysága, hogy miután a település eredeti, fából készült várát a tatárok 1241–42-ben elpusztították, a helyiek kőből újjáépítették és kibővítették azt, továbbá előbb a község mai történelmi központjának számító fellegvárat, majd magát a várost kerítették körbe fallal. A helybéli céheknek kötelességük volt kivenni a részüket Segesvár védelméből, és ezért a várfalak mentén minden egyes céh felépíttette a saját bástyáját. Szám szerint tizennégyet, amiből manapság kilenc van meg. Elnevezéseikből pontosan következtetni tudunk arra, hogy a középkorban milyen foglalkozásokat űztek az itteniek. Napjainkig áll többek között az Ékszerészbástya, a Kötélverőbástya vagy éppen a Mészárostorony.

A fentebb említett fellegvár szomszédságában található a minden bizonnyal a 13. században épített, majd idővel többször is átalakított, Szent Miklósnak szentelt templom, ami jelen formájában késő gótikus csarnoktemplom jellegű épületnek számít. A manapság az evangélikus felekezet által használt templom az istentiszteletek mellett a Segesváron megtartott országgyűléseknek is rendre otthont adott. 1506-ban a falai között erősítették meg az erdélyi rendek a régió három nagy nemzete, a magyarok, a székelyek, valamint a szászok vezetői által 1437 folyamán megkötött kápolnai uniót, melyben a szerződő felek a kiváltságaik védelméről határoztak. 1630-ban pedig ugyanitt választották Erdély fejedelmévé I. Rákóczi Györgyöt.

E hegyi templom mellett emelték a 17. század során a város színvonalas, egykoron országosan is ismert középiskoláját, amely napjainkban a Joseph Haltrich Elméleti Líceum nevet viseli. Névadója egy jeles erdélyi szász történész-néprajzkutató volt, aki munkássága révén több művet is jegyzett a királyföldi németségről. Az iskolát a segesvári citadellával a szintén a 17. században épített ún. „Diáklépcső” („Schülertreppe”) köti össze, melynek eredetileg 300, napjainkban viszont már csak 172 lépcsőfoka van, fedett, faácsolat borítja, és a település egyik látványosságának számít.

Segesvár legismertebb és legnépszerűbb építészeti nevezetessége azonban minden kétséget kizáróan az óratorony, amelyet a 14. században építettek a vár központi bejárata fölött. A település jelképének számító építmény legfelsőbb tornya 64 méter magas. Az eredeti óraszerkezetének szobrai ezüstből készültek, ám azokat 1601-ben ellopták, így újakkal kellett pótolni őket. A később tűzvészben is megrongálódott tornyot többször átépítették, s a ma is működő óraszerkezetét 1906-ban gyártották Svájcban. A 17. században német városi szokás alapján a toronyban egy órajátékot helyeztek el. Az óra számlapján, egy kis ablakban mindennap másik festett szobor jelenik meg, a hét napjait jelképezve: Diana, Mars, Merkúr, Jupiter, Vénusz, Szaturnusz, illetve a Nap. Falai között a korábbiakban a városi tanács is ülésezett, míg manapság az egyik emeletén múzeum látogatható.

Segesvári látkép 1901-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

 

Petőfi Sándor rejtélyes eltűnése

Segesváron és környékén az évszázadok során több ostrom és csata is lezajlott. A tizenötéves háború idején Giorgio Basta császári tábornok, később pedig előbb Báthory Zsigmond, majd Bocskai István erdélyi fejedelmek is meghódoltatták a várost. 1662-ben a település melletti nagyszöllősi csatában szállt harcba az erdélyi fejedelmi trónért a Habsburgok támogatását élvező Kemény János, Apafi Mihállyal és az őt pártoló Kücsük Mehmed borosjenői beglerbéggel szemben. Az összecsapás utóbbiak győzelmével és Kemény János halálával végződött. A Rákóczi-szabadságharc idején, 1706-ban Pekry Lőrinc, az erdélyi kuruc hadak főparancsnoka vette be az udvarhű szászok városát. A védművek egy részét, köztük több régi bástyát is felrobbantott, amivel Segesvár lényegében elvesztette hadászati jelentőségét.

A város, miként a Rákóczi-szabadságharc alatt, úgy az 1848–49-es szabadságküzdelmünk idején is a bécsi udvar hűségén maradt. 1849 februárjában az erdélyi honvédhadsereget vezető Bem József tábornok egyik kedvelt tisztjének számító Forró Elek honvéd alezredes foglalta el. Fél évvel később aztán a község határában – manapság pedig már Segesvárral összeépülve –, a fehéregyházi síkon zajlott le a szabadságharc talán leghíresebb ütközete, aminek keretében Bem csapatai vereséget szenvedtek az ellenséges osztrák és orosz erőkkel szemben.

A korszak egyik legkiválóbb kutatója, Hermann Róbert hadtörténész egy írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy erről az összecsapásról több visszaemlékezést ismerünk, mint az 1849-es nyári erdélyi hadjárat összes többi ütközetéről együttvéve. A harcban mindössze 3300 honvéd, az erdélyi magyar hadsereg nagyjából 7-8%-a vett részt, amelynek veszteségei elérték ugyan a 30%-ot, ám fővezérük 1849 februárjában Vízaknánál, majd az év augusztusában a Nagyszeben közvetlen közelében megvívott nagycsűri csatában is magasabb veszteségeket könyvelhetett el. Utóbbi vereség megsemmisítő volt a magyar haderő számára, mégsem ivódott bele a közemlékezetbe, szemben Vízaknával, amely felbukkant Petőfi Sándor Négy nap dörgött az ágyú… című versében, illetve a fehéregyházi csatavesztéssel, ami szintén hozzá kötődik. Itt veszett ugyanis nyoma nagy nemzeti költőnknek.

A Petőfi eltűnésével kapcsolatos regényes magyarázatok kapcsán említést érdemel, hogy Hermann Róbert meglátása alapján egy teljes vereséggel végződő ütközet után gyakori, hogy az onnan menekülők egy része nyomtalanul elvész. Fehéregyháznál Bem törzskarának több tagja is életét vesztette, a kozák dzsidások pedig a menekülők közül sokakat megöltek, feltételezhetően Petőfit is. Sorsával kapcsolatban annyi bizonyos, hogy a csatában látták utoljára, és az ütközet után Nagyszebenbe szállított hadifoglyok között nem fedezték fel olyan személyek, akik korábban ismerték őt. S mivel egy előzetes megállapodás értelmében az osztrákok és az oroszok kötelesek voltak kiadni egymásnak a másik fogságba esett alattvalóit, a magyar rabokat a cári erők átadták a császári hadseregnek. A történész erre alapozva azt emelte ki, hogy 1849-ben egyetlen magyar hadifoglyot sem vittek az Orosz Birodalom területére, ezért tehát értelmetlen Petőfi csontjait Szibériában, Burjátföldön vagy éppen Kamcsatkán keresni.

A segesvári Petőfi szobor és a fehéregyházi emlékmű 1904-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

 

Segesváron 1897-ben avatták fel Petőfi Sándor egész alakos szobrát, Köllő Miklós szobrász alkotását. Az emlékművet az 1916-os erdélyi román betörés idején Budapestre szállították, ahonnan pedig Kiskunfélegyházára került. A manapság Segesváron látható Petőfi-mellszobor Romulus Ladea román szobrászművész 1959-ben felállított munkája.

Felhasznált irodalom

 

Balogh F. András: Drakula. A keleti kegyetlenség jelképe. Rubicon, 2010/10. szám, 56–63.

Dr. Csiky Gábor: A hétszáz éves Segesvár. Élet és Tudomány, 1980. december 26., 1648–1650.

Gyalókay Jenő: A segesvári ütközet (1849. július 31.). Hadtörténelmi Közlemények, 1932/1. szám, 187–235.

Hermann Róbert: A fehéregyházi (segesvári) ütközet és Petőfi halála – a kutatás kérdőjelei. Hadtörténelmi Közlemények, 2012/2. szám, 437–462.

Makkai László: Magyar–román közös múlt. Budapest, 1989, Héttorony Kiadó.

Mihály László: Segesvár. Zászlónk, 1931/1. szám, 22–24.

Takács Tibor: Erdély várai 5. Segesvár. Honvédségi Szemle, 2002/3. szám, 113–119.

 

népszámlálás éve	magyarok	románok	németek	egyéb	összlakosság
1850	398	2172	5305	398	8273
1880	1218	2499	5660	478	9855
1910	2740	3580	6092	384	12796
1941	2048	7727	5596	707	16078
1977	5924	20606	5881	797	33208
1992	7117	27597	1317	139	36170
2011	4429	18413	382	652	25605*

* A 2011-es népszámláláson 1729 fő nem nyilatkozott a nemzeti hovatartozásáról.