Szamosújvár

Az örmény metropolisz

Szerző: Gali Máté

Szamosújvár a Kis-Szamos völgyében, Kolozsvártól hozzávetőlegesen 40 kilométernyire északkeletre fekszik. A település az erdélyi örménység fellegvára, illetve a romániai örmény katolikus ordináriátus székhelye. A városban a 18. század második felétől működik a történelmi Magyarország, majd pedig Románia egyik leghírhedtebb büntetés-végrehajtási intézete. Falai között raboskodott egykor a legendás haramiavezér, Rózsa Sándor, majd Bukarest politikai foglyainak egy része került ide, többek között Bodor Ádám Kossuth-díjas író is. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején az asszimilálódott örménység révén Szamosújváron a magyar anyanyelvű lakosság számaránya még 60,5% körül mozgott. Erdély etnikai viszonyainak Trianon utáni jelentős átrendeződése azonban a 2011-ben lebonyolított román népszámlálás adataiból e helyütt is megfigyelhetővé vált, hiszen a népességen belül a magyarok aránya mindössze 16%-ra csökkent.

A szamosújvári Alsó víz utca 1908-ban. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Szamosújvár a trianoni békeszerződést megelőzően az akkori Szolnok-Doboka vármegye járásközpontja volt, napjainkban pedig Kolozs megye (románul Județul Cluj) része. A település az erdélyi örménység fellegvára, illetve a romániai örmény katolikus ordináriátus székhelye. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálása idején a város lakossága 8124 főt tett ki, amiből (annak köszönhetően, hogy az önkéntesen asszimilálódó örmények magyar anyanyelvűnek vallották magukat) 4920 magyar, 2827 román, 208 pedig német volt. Erdély etnikai viszonyainak Trianon utáni jelentős átrendeződése azonban a 2011-ben lebonyolított román népszámlálás adataiból e helyütt is megfigyelhetővé vált. Szamosújvár 20 092 főre duzzadt népességéből ugyanis 15 317-en vallották magukat románnak, 3319-en magyarnak, továbbá 15-en németnek.

Az örmény metropolisz

Az örmények jelentős része a középkor óta diaszpórában él. A magyar történeti hagyomány az Erdélybe történő betelepülésüket az 1672-es esztendőhöz köti, amikor a kirobbanó török–lengyel háború árnyékában, elsősorban politikai és gazdasági okokból, valamint a vallási üldöztetéstől tartva moldvai örmények egy nagyobb csoportja költözött Erdélybe, ők többek között Erzsébetvárosban, Gyergyószentmiklóson és Besztercén telepedtek meg. Ez az országrész nem volt ismeretlen számukra, hiszen már a 14. századból maradt fenn olyan forrásunk, amely említést tesz az Erdély területén élő örményekről.

Az erdélyi fejedelmek szívesen fogadták a kereskedőnépet, több kiváltságot is biztosítottak számukra. Például a szabad bíróválasztás jogát, de önállóan kereskedhettek, és kereskedelmi ügyeikben az ún. görög kompániához, azaz kereskedőtársulathoz fellebbezhettek. Az Erdélybe betelepült örménység különböző kolóniákból érkezett. Nyelv és identitás szempontjából sokrétűek voltak, az egymás közötti kommunikáció során azonban a görög nyelvet használták. Az örmények betelepülésük után is megtartották örmény katolikus vallásukat, egyházi szertartásaikat, a rítusaik nyelve továbbra is az örmény maradt, de később elismerték a pápai fennhatóságot.

Az örmény vezetőréteg Besztercén rendezkedett be, ahonnan azonban a szászok 1712-ben egy pestisjárvány ürügyén elűzték őket, mivel vetélytársakat láttak bennük. Az örmény elit ekkor költözött át Szamosújvárra, ahol létrehozta az erdélyi „örmény metropoliszt”. A település helyén korábban Gerla néven egy falu állt, amelynek emlékét a község mai román neve (Gherla) őrzi. (A város német – Armenierstadt – vagy éppen latin – Armenopolis – elnevezései viszont sokkal kifejezőbbek.) 1700-ban Oxendio Virziresco itt kapott engedélyt városépítésre. A település arculatát egy Rómából érkezett örmény mérnök tervezte meg. A javarészt barokk építészeti stílusjegyeket felvonultató város utcahálózata az aprólékos mérnöki munkának köszönhetően manapság is szabályos négyszögeket formáz.

Az 1787-ben szabad királyi városi címet kapott Szamosújváron az örmény népesség száma folyamatosan emelkedett, majd a 19. század második felében erősödő magyarosodási folyamat nyomán csökkent. Miként arra többek között Pál Judit történész is rámutatott, az erdélyi örmények főképpen kereskedelemből és kézművességből keresték kenyerüket, utóbbit illetően főként bőrfeldolgozásból. Hagyományosan ismert örmény foglalkozásnak számított a marhakereskedelem, olyannyira, hogy a társadalmi ranglétrájuk csúcsán a tehetős marhakereskedők foglaltak helyet. Közülük a leggazdagabbak Szamosújváron éltek. Ők nem ritkán több száz marhát vásároltak fel évente, amelyeket gyakorta az Alföldön bérelt legelőiken hizlaltak fel, mielőtt belföldön vagy éppen külhonban, osztrák, német, lengyel és olasz földön értékesítették őket.

A szamosújvári örmény katolikus templom 1910-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A marhakereskedelem révén jómódra szert tett örmény kalmárok aztán Szamosújváron a kor divatjának megfelelően barokk stílusú emeletes házakba költöztek, de egy 1804-re elkészült nagyszabású, barokk stílusú, örmény katolikus székesegyházat is felépíttettek. A napjainkban Erdély egyik legnagyobb barokk templomának számító építmény legféltettebb ereklyéje a Krisztus levétele a keresztről címet viselő festmény, amelyről úgy tartják, hogy a neves flamand festőművész, Peter Paul Rubens munkája, bár egyesek szerint inkább valamelyik tanítványa készíthette. Az alkotást 1806-ban I. Ferenc adományozta a székesegyház számára.

Rózsa Sándor börtöne

Az örmény katolikus székesegyház mellett Szamosújvár másik legismertebb épülete a börtön. A büntetés-végrehajtási intézet 1787-ben nyitotta meg kapuit a 16. század első felében emelt szamosújvári vár falai között. Az erődítmény addigra nagyjában-egészében elveszítette hadászati jelentőségét, így a Habsburg-kormányzat ún. „provinciális” börtönt alakíttatott ki benne, amibe az erdélyi tömlöcökben sínylődő rabokat szállították.

Miként az egykorú források is beszámoltak róla, a börtön hírhedt volt arról, hogy igen rossz egészségügyi körülmények uralkodtak benne, hiszen egyrészt iszapos talajra építették, keletről és északról temetők, nyugatról pedig a város alatt elnyúló, vízelvezető malomárok szegélyezte, másrészt ameddig a 19. század derekán nagyobb építkezéseket nem hajtottak végre az intézményen, addig az elítéltek elhelyezése rendkívül szűkös volt. Mezey Barna jogtörténész adatai alapján például az 1787 és 1789 között beszállított 151 rab számára mindössze kilenc kazamata – hét férfi- és két női terem – állt rendelkezésre.

Az Erdélyi Főkormányszék felügyelete alatt lévő börtön első embere a várnagy volt, az őröket pedig kiszolgált vagy félrokkant katonák közül táborozták. Az intézményben a 19. század első felétől rendszeresítették a munkát a rabok számára, melynek révén 1811-től posztó-, 1823-tól pedig halinagyártással is foglalkoztak az elítéltek. 1890-ből származó adatok alapján a börtön iparosüzemei összesen 310-320 főt foglalkoztattak, akik évente 15-20 ezer forintnyi tiszta bevételt termeltek az állam részére. A legjövedelmezőbbnek a gyapjúszövés, a szabó-, a cipész-, illetve az asztalostevékenységek számítottak, melyek révén az államnak naponta 17, saját maguknak pedig 4 krajcárnyi összeget kereshettek.

A szamosújvári börtönben az idők során számos nevesebb rab töltötte büntetését. Közülük a legismertebb talán az 1872 és 1878 között itt fogva tartott Rózsa Sándor volt. A hírhedt betyár a „karrierjét” különféle rablásokkal és fosztogatásokkal kezdte, mígnem 1845-ben kegyelmi kérvénnyel fordult V. Ferdinánd királyhoz annak érdekében, hogy jó útra térhessen. Az uralkodó ezt elutasította, szemben Kossuth Lajossal, aki az 1848 őszén felállított Országos Honvédelmi Bizottmány vezetőjeként amnesztiát biztosított neki. Rózsa Sándor ezt követően a 130-150 főre becsült betyárcsapatával a szabadságharc oldalára állt. A Délvidéken folyó küzdelmekbe kapcsolódott be, idővel azonban a fegyelmezetlen és kegyetlenkedő irreguláris alakulatát feloszlatták.

A haramia innentől ismét törvényen kívülivé vált. 1857 és 1868 között Theresienstadtban, Péterváradon, majd a rossz hírű kufsteini várbörtönben is raboskodott. Szamosújvárra 1872-ben többrendbeli lopás, rablás és gyilkosság vádjával került. Az intézetben előbb szabóként foglalkoztatták, majd amikor a tüdőbaja erősödni kezdett, harisnyakötéssel töltötte az idejét. 1878-ban a börtön rabkórházában hunyt el tüdőgümőkórban. A különböző irodalmi és ponyvafeldolgozások révén a rablóvezér már életében legendává vált. Számos esetben erősen idealizált kép született róla, melynek valóságtartalma csekély volt. A szabadságharcban való részvétele okán azonban olyan nagy népszerűségnek örvendett, hogy alakja többek között Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula tollát is megihlette.

Az impériumváltást követően a román állam tulajdonába került börtönben számos Bukarest által ellenségnek tartott személyt tartottak fogva. Szamosújváron volt politikai elítélt egyebek mellett Bodor Ádám Kossuth-díjas író vagy éppen Csiha Kálmán református lelkész, 1990 és 2000 között az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is. A fentebb idézett Mezey Barna találóan állapította meg, hogy a hírhedt politikai börtönök sorában a szamosújvári büntetés-végrehajtási intézmény a londoni Towerhez, a párizsi Bastille-hoz, a római Angyalvárhoz és az ausztriai Kufsteinhez hasonlítható.

Pongrátz Gergely szülővárosa

A hazai örménység az elmúlt két évszázadban vívott szabadságküzdelmeiben több jeles személyiséggel tüntette ki magát. Temesvári örmény családból származott Kiss Ernő honvéd altábornagy, az aradi vértanúk egyike, de örmény família sarja az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik karizmatikus alakja, Pongrátz Gergely is, aki az 1932-es esztendőben éppen Szamosújváron látta meg a napvilágot.

A szamosújvári fegyintézet 1909-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Pongrátz családjában a forradalmi kiállásnak komoly hagyományai voltak, hiszen a dédapja, Novák Tivadar – akinek az apja, Novák Márton főbíró volt Szamosújváron – részt vett az 1848–49-es szabadságharcban, és 1849 tavaszán az osztrákok azért végezték ki Pesten, mert császári katonákat próbált rábeszélni a honvédséghez történő átállásra. Pongrátz Gergely apja, Pongrátz Simon 1940-ben, Észak-Erdély a második bécsi döntéssel történő visszatérése után Szamosújvár polgármestere lett, 1944-ben azonban az előrenyomuló román és szovjet erők megtorlásától tartva a családjával együtt a mai Magyarország területére menekült. Gergely fia mezőgazdasági tanulmányokat folytatott, majd agronómusként dolgozott egészen az 1956-os forradalom és szabadságharc kitöréséig.

Az 1982-ben emigrációban megjelent visszaemlékezésében Pongrátz úgy fogalmazott, hogy a forradalom ’56. október 23-i kirobbanásának másnapján utazott vidékről Budapestre, „mert éreztem, testvéreim is részesei a felkelésnek. Tudtam, hogy mellettük van a helyem.” Október 25-én került a Corvin közbe, a szabadságharc emblematikus színhelyére, ahol a Corvin moziban, valamint a környező utcák épületeiben berendezkedő felkelők bizonyultak a fővárosban stratégiai szempontól a legveszélyesebbnek, ezért a politikai és katonai vezetés mindenáron meg akarta semmisíteni ezt a gócpontot, mert a fegyveres felkelés központjának tekintették. A főképpen benzinespalackokkal, géppisztolyokkal, illetve kézigránátokkal felszerelt szabadságharcosok több szovjet támadást is visszavertek.

A legnagyobb felkelőközpontban harcoló ún. „corvinisták” vezetése nem volt egységes. Kezdetben Iván Kovács László gödi munkást választották parancsnokukká, akivel szemben mind nagyobb befolyásra tett szert a Pongrátz testvérek körül kialakuló és megerősödő csoport. Iván Kovács és Pongrátzék között alkati és politikai különbségek feszültek. Előbbi hajlandó lett volna kompromisszumokat kötni a politikai és katonai vezetéssel, amelyben azonban az utóbbiak nem bíztak. November 1-én a Corvin köziek leváltották Iván Kovácsot, és főparancsnokukká Pongrátz Gergelyt nevezték ki.

November 4-én azonban erőteljes szovjet támadás indult a felkelőkkel szemben, melynek súlypontja a Corvin köz, valamint az azzal szemben lévő Kilián laktanya volt, ahol október 31-én megalakult a forradalom Nemzetőrsége. A kíméletlen támadás során a többszörös túlerőben lévő, nehézfegyverzettel megtámogatott Vörös Hadsereg 1-2 napon belül letörte a helyiek ellenállását. A „corvinisták” a névsorokat, igazolványokat megsemmisítve, parancsnokaik vezetése mellett ürítették ki támaszpontjaikat. Pongrátz a szörnyű veszteségek miatt nem hitt abban, hogy a Corvin közt tartani lehet, ezért lemondott a főparancsnokságról. Több társával egyetemben viszont még napokig folytatta a küzdelmet Budapest más pontjain, mígnem november végén Ausztria irányában elhagyta az országot.

Bécsben csatlakozott a Magyar Forradalmi Tanácshoz, nem sokkal később pedig az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol évtizedeken keresztül meghatározó szerepet játszott az emigráns ’56-osok szervezeteinek munkájában, valamint a forradalom és szabadságharc emlékezetének ápolásában. Csak 1990-ben, a rendszerváltoztatás után térhetett haza.

Felhasznált irodalom

 

Bánki-Nagy Endre: Rózsa Sándor. Belvedere Meridionale, 1999/5–6. szám, 21–27.

Bányai Elemér: Az örmény metropolisz. Országos Örmény Önkormányzat, Budapest, 2001.

Eörsi László: Corvin köz 1956. Beszélő, 2000/9–10. szám, 95–98.

Eörsi László: Felkelőcsoportok a forradalomban. História, 2006/8–9. szám, 41–44.

Gruber Lajos: Magyarország fenyítő intézetei – II. Szamosújvár. Jogi Szemle, 1890/10. szám, 295–297.

Mezey Barna: A börtönügy a 17–19. században. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018.

Pál Judit: Az erdélyi örmény népesség számának alakulása és szerkezete a 18. században. Erdélyi Múzeum, 1997/1–2. füzet, 104–120.

Pongrátz Gergely: Corvin köz 1956. Magánkiadás, Chicago, 1982.

Szongott Kristóf: A magyarhoni örmény családok genealógiája. Todorán Endre „Aurora” Könyvnyomdája, Szamosújvár, 1898.

Szongott Kristóf: Szamosújvár Szabad Királyi Város monográfiája 1700–1900. I–IV. kötet. Todorán Endre „Aurora” Könyvnyomdája, Szamosújvár, 1901–1903.

 

népszámlálás éve magyarok románok németek egyéb összlakosság
1850 947 1663 132 2545 5287
1880 2021 2446 148 1667 6292
1910 4920 2827 208 169 8124
1941* 4629 2662 56 216 7563
1977 3680 13670 36 213 17599
1992 4804 20769 42 662 26277
2011 3319 15317 15 688 20092**

* Az 1941. évi magyarországi népszámlálás adatai.
** A 2011-es népszámláláson 753 fő nem nyilatkozott a nemzeti hovatartozásáról.

Close Bitnami banner
Bitnami