Szaniszló Ágost holttestének viszontagságai

Szerző: Hahner Péter

Stanisław Antoni Poniatowski, ez a művelt, vonzó, huszonöt éves lengyel fiatalember 1757-ben Szentpéterváron a brit követ titkáraként szeretője lett az orosz trónörökös feleségének. Pár év múlva az asszony II. Katalin néven cárnő lett, és úgy döntött, egykori szerelmét lengyel királlyá választatja. Poniatowskinak ezután nem csak az élete alakult át egy megdöbbentő fordulatokkal teli romantikus kalandregénnyé – de még holtteste sem találhatott nyugalomra.

II. Szaniszló Ágost. Forrás: Wikipédia

Amikor az egykori fiatalembert némi orosz nyomás hatására 1764-ben királlyá választották, a II. Szaniszló Ágost nevet vette fel. Mindent megtett hazája megújítása érdekében. Kadétiskolát alapított, fejlesztette a gazdaságot, palotája pedig fontos kulturális központtá vált. A jelentősebb politikai reformokat azonban a befolyásukat féltő orosz és porosz uralkodók megakadályozták. A reformkövetelések felháborították a reakciós főnemeseket, akik számíthattak a lengyel anarchia fenntartásában érdekelt nagyhatalmak támogatására. Reform, reakció és invázió egyre gyorsuló ritmusban és egymást erősítve követte egymást, amíg az országot végleg el nem tüntették Európa térképéről.

Egy király bukása

A király Lengyelország első felosztása (1772) után elszigetelődött, de támogatta a „Nagy Szejm” által bevezetett 1791-es alkotmányt, a kontinens elsőként elkészített modern alaptörvényét. Az orosz cárnő „a lengyel szabadságjogok védelmére” hivatkozva megindította hadseregét. II. Szaniszló Ágost pénz, hadsereg és külföldi támogatás híján a további alkudozás és a reformok egy részének megőrzése reményében elfogadta II. Katalin követeléseit.

Lengyelország első felosztása 1772-ben. Forrás: Wikipédia

„Egy királyság nem hadihajó, amit a kapitány felrobbanthat, hogy megmentse becsületét”

– írta egyik levelében. Tettét árulásnak tekintették, s a lengyelek egy része azóta is megvetéssel emlegeti a nevét. Lengyelország második felosztása (1793), Tadeusz Kościuszko felkelése (1794) és az ország harmadik felosztása (1795) után megalázó körülmények közepette, orosz őrizet alatt Grodnóban lemondott trónjáról.

A fogoly király

Az oroszok követelésére 1795. november 25-én írta alá lemondólevelét, de nem volt hajlandó elismerni az ország felosztását. Királyi címét megtarthatta, de II. Katalin nem engedte, hogy Európába utazzon. Moszkvába rendelte, csakhogy a parancs végrehajtása előtt a cárnővel végzett az agyvérzés (1796). Helyét fia, Pál cár vette át, aki annyira gyűlölte anyját, hogy legszívesebben minden intézkedését felszámolta volna. Lengyelországot ugyan nem állította helyre, de valamennyi lengyel foglyát szabadon bocsátotta, az elkobzott birtokokat visszaadta, s bőkezű járadékot állapított meg a királynak. Szaniszló így ki tudta fizetni egykori udvara állás nélkül maradt szolgálattevőit, de a cár utasítására kénytelen volt Szentpétervárra költözni (1797). Ünnepélyes fogadtatásban részesült, Pál cár öleléssel fogadta, és márványpalotában szállásolták el.

Kínos és megalázó helyzetbe kényszerült: félig köztiszteletben álló vendég volt, félig afféle győzelmi trófea. Ő volt a cár nagylelkűségének élő bizonyítéka, akinek még a moszkvai koronázásán is részt kellett vennie. A zavaros fejű Pál cár minden ünnepségre meghívta, s egyszer arról próbálta meggyőzni, hogy Szaniszló az igazi apja. A király hiába bizonygatta neki, hogy ez lehetetlen.

A király halála

II. Szaniszló Ágost 1798. február 10-én Szentpéterváron a brit követtel és francia emigránsokkal vacsorázott, amikor Élisabeth-Louise Vigée-Lebrunnek, Mária Antónia francia királyné festőnőjének feltűnt, hogy vendéglátójának egyik szeme élettelen. Két nap múlva a király meg is halt, 66 éves korában. Lengyelországban a legkülönbözőbb híresztelések kaptak lábra, egyesek a porosz királyt, mások valamelyik orosz udvari frakciót gyanúsították mérgezéssel. Pál cár boncolást rendelt el, amely agyvérzést állapított meg. Uralkodóhoz illő búcsúztatást rendeltek el a számára, amelyen a cár is részt vett. Oly sokan kívánták felkeresni Szaniszló Ágost bebalzsamozott és nyilvánosan felravatalozott holttestét, hogy csak március 5-én helyezhették el a katolikus Szent Katalin-templom kriptájában. A halotti misét Lorenzo Litta pápai nuncius celebrálta az orosz metropolita és Rennes francia püspöke jelenlétében. A cár négyhetes gyászt rendelt el. Lengyelországban kevesen gyászolták meg az utolsó lengyel királyt. Jobban tisztelték volna, ha reménytelen ügyekért is fegyvert ragadó, meggondolatlan vezér lett volna, és nem ideiglenes megalkuvásokra is hajlandó realista politikus.

II. Szaniszló Ágost a halálos ágyán, 1798-ban. Forrás: Wikipédia

A XIX. században afféle bűnbakká vált a lengyel társadalom szemében: őt volt a legkönnyebb felelőssé tenni az ország felosztásaiért.

Az első hazatérés

1938-ban a szovjet hatóságok értesítették a lengyel követséget, hogy lebontják a Szent Katalin-templomot, ezért elvihetik II. Szaniszló Ágost földi maradványait. E „maradványok” rettenetes állapotban lehettek, hiszen a XIX. században kétszer is elárasztotta az árvíz a kriptát. A lengyel kormány zavarba jött: vajon elhelyezheti-e a dicstelen véget ért uralkodó holttestét a krakkói Wawel katedrálisába, olyan hősök koporsója mellé, mint Kościuszko és Piłsudski? Amíg vitatkoztak, július 11-én egy utasszállító vonat érkezett Stołpce határállomásra. Lekapcsoltak róla egy áruszállító vagont, s mellékvágányra tolták. Az utolsó lengyel király koporsója volt benne. Három nap múlva, az éj leple alatt rendőri kísérettel elszállították a koporsót Wołczyn falu templomába, ahol a királyt születése után megkeresztelték.

A kripta túl kicsit volt a koporsónak, ezért egy falmélyedésbe tették, amelyet befalaztak. Bár a plébánost hallgatásra szólították fel, az eset a szovjet sajtón keresztül kiszivárgott, s nagy felháborodást okozott. A kormány erre lebontotta a falat, a koporsót ezután egy rácson keresztül meg lehetett tekinteni.

Újra „külföldön”

1944-ben a szovjet katonák kifosztották a templomot, és arany után kutatva a koporsókat is felforgatták. A nagyhatalmak Jaltában úgy jelölték ki Lengyelország határait, hogy Wołczyn a Szovjetunióhoz került. Új neve Volsin lett, ma Vojcsin néven belorusz község. A templomot a helyi kolhoz kapta meg, és műtrágyát raktározott benne.

A lengyelek pedig tovább vitatkoztak azon, hogy utolsó királyuk bölcs reálpolitikus volt-e, vagy gyáva cinikus. Wyszyński bíboros szerint koporsóját a Wawel kriptájába kell elhelyezni, Józef Cyrankiewicz kommunista miniszterelnök viszont úgy nyilatkozott, hogy „Katalin szeretőjének” nincs helye Lengyelországban. Végül 1987-ben belorusz tudósok gyűjtötték össze, ami a koporsóból és tartalmából megmaradt: néhány ruhafoszlányt, cipő- és csonttöredékeket.

A második hazatérés

1988-ban Aleksander Gieysztor történész vezetésével küldöttség utazott Minszkbe, ahol átvette, majd Varsóba hozta a király földi maradványait tartalmazó dobozt. Már az eredeti koporsó másolatát is elkészítették, hogy méltó módon helyezhessék el a krakkói Wawel kriptájába, a többi király és nemzeti hős koporsója közé. Csakhogy újra országos vita bontakozott ki arról, érdemes-e II. Szaniszló Ágost ekkora megtiszteltetésre. A társadalom egy része nem tudta megbocsátani neki, hogy túlélte hazája végső felosztását.

A szigorúbb katolikusok pedig szabadkőműves kapcsolatai miatt ellenezték a tiszteletadást. Ezért koporsója csak 1995. február 14-én talált végső nyughelyre a varsói Szent János-katedrális alagsorában lévő sírban.