Szarka László: „Sosem voltunk egyedül a Kárpát-medencében, és ezt Szent István is tudta”
2021/09/15
Augusztus 20-án Szent István király ünnepi megemlékezést tartottak Komáromban, a Lúdpiac téri Szent István-szobor előtt. A Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület és az Egressy Béni Városi Művelődési Központ által szervezett eseményen Szarka László tudományos főmunkatársunk is beszédet mondott. Ünnepi szónoklatában a honfoglalás utáni sorsfordulókat és az államalapításig visszavezethető történeti folytonosság kapcsolódási pontjait emelte ki.
A 896-ban a Kárpát-medencébe érkezett magyar törzsek 997-ig, István trónra lépéséig eltelt első száz évéből hagyományosan a magyarság letelepedését, államalapító törekvéseit és a keresztény hitre való áttérés kezdeteit szokás kiemelni. Ennek a három valóban sorsdöntő fordulatnak a súlyát, jelentőségét nekünk, 21. századi magyaroknak is érdemes folyamatosan felidéznünk és értelmeznünk.
Közép-Európa történetének egyik ritkán méltányolt, nagy teljesítménye, mondhatjuk, igazi csodája, hogy az első évezred végén a Duna–Elba–Száva–Visztula térségében kialakult fejedelemségek és királyságok német, magyar, szláv nemzetiségi alapszerkezete folyamatos változásokkal, a törzsi, rendi, polgári nemzeti szerkezetek újításaival ugyan, de máig fennmaradt. Az Avar Birodalom összeomlása után a Duna, Elba, Visztula, Száva mentén kialakult királyságok népeinek ezer éven át – minden megpróbáltatás és tragédia ellenére, a nagyhatalmak meghatározó szerepével szembesülve – sikerült újra és újra megtalálniuk a régió újraszervezésének, a nemzetek fennmaradásának, újjászületésének eszközét és módját.
Mindeközben a térség államalapító vezető nemzetei – magukba olvasztva a rokon nemzeteket, morvákat, kasubokat, kabarokat, besenyőket, kunokat, jászokat, betelepítve és átrendezve a régió etnikai térszerkezetét – meg tudták őrizni a térség soknemzetiségű jellegét. Egyfajta inkubátorként lehetővé tették az országaik területén élő nem domináns nemzetiségek – ruszinok, szlovákok, szlovének, románok – nemzetté válását.
A Magyar Királyság kilenc évszázados fennmaradásának, a magyarság közép-európai vezető szerepének legfontosabb okai közt ma már minden elfogulatlan elemzés főként a keresztény, latin Nyugat-Európával kialakított szoros kapcsolatokat, a bizánci Kelettől való bölcs eltávolodást és a kelet felől érkező pusztító hódításokkal szembeni ellenálló képességet emeli ki.
Az Árpád-ház – a Piast- és a Přemysl-dinasztiához hasonlóan – minden egzisztenciális viszontagság és fenyegetés ellenére képes volt tartós állami alapokat teremteni a közép-európai nemzetek fejlődésének. Mint ahogy a hittérítő munkában is sok szállal kapcsolódott egybe a magyar, a cseh, a lengyel és a horvát fejlődés. Itt Szent Adalbert prágai püspök jelentette az egyik központi aktort, aki 997-ben lengyelországi térítő útján vértanúhalált halt, akárcsak ötven évvel később az Itáliából érkezett Szent Gellért a róla elnevezett budai hegyen.
Géza fejedelem és az erdélyi gyula lánya, Sarolt házasságából egyedüli fiúgyermekként 975 körül született Vajk, aki a keresztségben, 972-ben megkeresztelkedett atyjához hasonlóan, az István nevet kapta. Apa és fia, látva a szomszédos bajor, szász, cseh, lengyel, horvát, bolgár fejlődés párhuzamait és érdekütközéseit, igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni a térség sorsát meghatározó német-római császárokkal, valamint a nyugati keresztény egyház élén álló V. Gergely német pápával és II. Szilveszterrel. Géza negyed százados uralkodása tehát több volt, mint Szent István munkálkodásának előkészítése. Ő is egyház- és államalapító volt a javából, aki tartósan kijelölte István országlásának bel- és külpolitikai mozgásterét, alternatíváit, döntési lehetőségeit.
A magyar államalapítással párhuzamosan jogi szabályozással, törvényekben rögzítette az ország katonai szabad, paraszti félszabad, szolga-, illetve szolgáló népességének jogait, egymáshoz való viszonyát. István 997-ben nem engedte át a legidősebb Árpád-finak, a bizánci orientációhoz ragaszkodó Koppánynak a magyar nagyfejedelmi címet. A Géza által elkezdett kíméletlen és sorsdöntő harcok logikája Istvánt a pogány magyarság vezetőivel, Koppánnyal, Ajtonnyal és Gyulával való leszámolásra kényszerítette.
Felkészültsége, hite, ismeretei jóval mélyebbek, lehetőségei jóval nagyobbak voltak, mint atyjáé. Nála a kereszténységhez való ragaszkodás, a magyar törzsek élén álló nagyurak uruszágaira osztott terület egységes országgá kovácsolásának, a nép falvakban, városokban való letelepítésének, keresztény hitre térítésének szándéka már nem a túlélést biztosító politikai számítás volt. Ő már nem egyszerűen a Nyugat és Kelet megnyugtatását szolgáló gesztusokban gondolkodott, miként atyja, Géza, hanem istenhitéből fakadó mély meggyőződése vezette a keresztény magyar állam megteremtésében.
Jól tükrözi ezt a fiához, a trónutódjához intézett Intelmek figyelmeztetése: „parancsainkban a szent hitet tesszük az első helyre. Ha a királyi koronát meg akarod becsülni, legelőször azt hagyom meg, tanácsolom, javaslom és sugallom, kedves fiam, hogy a keresztény és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass […] Akik ugyanis hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit tettek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban vagy koronában nem lesz részük. Ám ha a hit pajzsát tartod, rajtad az üdvösség sisakja is.”
A térség dinasztikus monarchiáit nemzeti alapon szervezett államokká átalakító 20. századi európai konfliktusok után immár térdig benn járunk abban a 21. században, amely a dunatáji kis nemzeteknek megadta a lehetőséget, hogy összefogjanak és tartósan elkötelezzék magukat az európai értékek és együttműködés mellett. Immár rajtunk múlik, képesek vagyunk-e összhangba hozni az egyetemes európai, regionális és nemzeti érdekeinket, vagy egymás közti vitáinkba, sérelmeinkbe menekülve elkanyarodunk a Szent István által kijelölt iránytól. Merthogy bár Szent István örökségét az elmúlt ezer évben sokféleképpen értelmezték, a magyar történelemnek nincs nála tartósabb és különb állócsillaga.
Az augusztus 20-i ünnepnap jelentőségét a folyamatosan változó történeti, politikai értelmezések nem kezdhetik ki. Az elpusztult források és a kollektív felejtés miatt homályba vesző történeti tényeket mindig ki fogja egészíteni a nemzeti emlékezet és a nemzeti kultúra öröksége. Mindez pedig az egymással viaskodó hétköznapjainkban is komoly figyelmeztetés: csak a közösséget szolgáló és értéket teremtő munka alkalmas és méltó arra, hogy ország és nemzet, Európa és a Dunatáj ezeréves fejlődési íveit összekösse és erősítse.
Az eseményről többek között a Felvidék.ma és a Körkép is beszámolt:
