Szék

Az örök magyar sziget

Szerző: Szilvay Gergely

Szék legendás falu: ha nincs Szék, nincs táncházmozgalom. A budapestiek gyakran találkoznak a köztereken piros-feketébe öltözött, fejkendős-szoknyás nénikkel, akik piacoznak vagy épp hatalmas batyukkal battyognak tova: ők a székiek. A településhez számos legenda és történet kötődik. Izgalmas például a „széki gyász” eredete.

Szék az Erdélyi-medence Kolozsvártól keletre eső, hatalmas középső területén, a Mezőség északnyugati sarkában fekszik, a Kis-Szamos mellékvölgyében, dombok közt, pontosabban a dombokon: a dombtetőtől kezdve lenyúlik a völgybe. A Mezőség egy nagyobb városok nélküli, kopár, dombos vidék, melyet tavak tagolnak, és nagyjából háromszáz település található benne. Ez az egyik legkorábbi magyarok lakta vidéke volt a Kárpát-medencének, ahol a 10–11. században települt le népünk, azonban már régen elrománosodott, a magyarság pedig mára csak szórványként van jelen. Különösebb figyelem a 19. század második felétől övezte. Szokás Észak-, Belső-, Dél- és Kelet-Mezőséget elkülöníteni. Széket magát viszont – lévén sajátos magyar enklávé – akár külön „tájegységként” is szokták kezelni.

A legtöbb mezőségi falu nem színmagyar, sőt a magyarok falun belül is kisebbséget alkotnak – Szék azonban kivétel, Trianon óta is megőrizte színmagyar jellegét, és sajátos, csendes, de kitartó módszerekkel ellenállt a román betelepítési kísérleteknek. 2011-ben majd 2500-an lakták Széket, s ebből alig százötvenen nem voltak magyarok. Korábban azonban laktak itt szászok is. A cigánysor a falu északi részén található.

Az 56 négyzetkilométeren elterülő Székre – mely községközpont is egyben – két út vezet, legalábbis elméletileg. A Kolozsvárról Szamosújvárra futó országútról elvileg Zsukiménesnél, Apahidától kicsivel északra kellene lekanyarodni – ám ez az út autóval régen nem járható. Így a szokásos útvonal Székre Szamosújváron keresztül vezet, megtéve egy hurkot, megkerülve a Kis-Szamos és a település közti dombvonulatot. Ez az út sem volt a közelmúltig épp kerékkímélő, sőt a falu előtt egy szakaszon nem is volt aszfalt, ami szimbolikusan is kifejezte, hogy Szék egyfajta öröklétben él. Nem sokkal ezelőtt azonban erre a kis szakaszra is jutott aszfalt.

A Zsukiménesről induló út Szék felőli végén Gyulatelke van – a székiek azonban nem szoktak erre indulni, még gyalog sem, ugyanis úgy tanulták, arrafelé kezdődik a „román tenger”. Ők két irányba indulnak: vagy a városba, azaz Szamosújvárra; vagy a mára elrománosodott-elcigányosodott, úgyszintén legendás szomszéd falu, Bonchida felé. A legendás széki kozsok, azaz bárányból készült kabát még télen is melegen tartja azt, aki gyalog indul, hogy megtegye a hegyen át a kilenc kilométert. Bonchidai menyecskék, ugrálnak, mint a kecskék – ki ne ismerné a népdalt? Természetesen a bonchidai menyecskéken nem a bonchidai legények gúnyolódtak, hanem – ahogy az lenni szokott – a szomszéd település, Szék lakosai.

A település modern kori hírnevét Lajtha László 1941-es zenei gyűjtése alapozta meg, s a táncházmozgalom is részben Novák Ferenc koreográfus és Korniss Péter, a Balettintézet fotósa széki útjainak köszönheti létét; maga a „táncház” kifejezés is széki eredetű. Novák Ferenc 1958-ban ment Székre Lajtha gyűjtése miatt, éppen a szomszédos Bonchidáról gyalogolt át, s mély nyomot hagyott benne a „széki csoda”, az épen megmaradt táncrend, zenei világ és viseletkultúra. Miután Korniss Péter Novákkal közös útján 1967-ben fényképsorozatot készített az egyik széki táncházban, a budapesti fotószövetség zsűrije azt hitte, a Magyar Állami Népi Együttes van a képeken, nem hitték el Kornissnak, hogy nem megrendezett jelenetet fotózott. Ilyen előzmények után került az első, 1972-es budapesti táncház hirdetményére a felirat: „Táncház – úgy, mint Széken”.

Szék történetének kezdetei

A IV. Béla idején alapított Szék a falutörténet szerint „vízvidéken előforduló gázlókra vonatkozó székes, sekély víztől kapta nevét”. 1291-ben a település neve Zeek, 1315-ben Scekakna, 1438-ban Scekákna villa. 1516-ban Zeek opidum, 1545-ben Zeék, 1579-ben Szeék s 1621-től Szék. A románok Sicnek írják.

A település évszázadokon keresztül sóbányászatból és a halastavaiból élt – egyben városi kiváltságokat élvezett, ezért is szól úgy a nóta: „székvárosi halastó, de halastó”. A területen már a római korban is folyt sóbányászat, és Szent István is rendelkezett az itteni só felett, amit a Tiszáig szállítottak el, hogy ott vízre téve jusson el az ország bármely sarkába. Szék a 19. századi megyerendezésig Doboka vármegyéhez tartozott, melynek első központja épp a széki tavak közelében fekvő Doboka-vár volt, majd a 14. századtól kezdve Bonchida ad otthont a megyegyűléseknek. A 19. század első felében rövid ideig viszont Széken működött a vármegyeháza – mígnem 1876-ban Dobokát felosztották Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód, Kolozs és Szilágy vármegyék között. Szék Szolnok-Doboka megyéhez tartozott, de a románok átsorolták Kolozshoz.

1366-ban meglátogatta Széket Nagy Lajos, 1471-ben pedig megerősítette városi jogaiban Hunyadi Mátyás. A 16. század második felében viszont Kendy-birtok volt a település.

A „széki gyász”

1717-ben viszont a nagypolitika áldozatává vált a város: miután III. Károly magyar király (VI. Károly német-római császár) háborút indított az Oszmán Birodalom ellen, hogy még a Temesközből is kiűzze a törököt, az oszmánok elterelő hadműveletbe fogtak: krími és dobrudzsai tatárok törtek be Máramarosba és Erdélybe. A tatárok Széket is feldúlták, sőt szinte el is pusztították: csak száz lélek maradt élve a távozásukkor. A szászok ekkor tűntek el a városból, viszont ekkor jelentek meg minimális létszámmal a románok.

Egyébiránt a falu újratelepítői Székelyföldről és Belső-Magyarországról érkeztek. A betörésre minden évben augusztus 24-én, Szent Bertalankor emlékeznek. Akkor a székiek megfogadták, hogy örökké viselik a széki gyászt, és ezért piros-fekete a viseletük színe. Ezért írja a Néprajzi Lexikon, hogy „az egykori sóbányaváros paraszti lakosságának a többi mezőségi viselettől különböző, meglepően egyöntetű az öltözete”.

Hanyatlás

A 19. századra a sóbányászat veszteségessé vált, főleg a máramarosi bányák miatt, ráadásul 1812-ben bányaomlás sújtotta Szék lakosait, ami után betemették a járatokat és megszűnt a bányászat. A város hanyatlásnak indult. 1848–49-ben a székiek harcoltak a románok ellen. 1877-ben Széket rendezett tanácsú várossá, 1884-ben nagyközséggé nyilvánították. A lakosság nem sokat változott, 2800-3500 között mozgott a népesség száma. 1899-ben viszont az egész falut sújtó tűzvész pusztított, ami betetőzte a századelőn kezdődött eljelentéktelenedést. A huszadik század negyvenes éveitől kezdve a széki fiatalok körében szokássá vált a városon cselédként, munkásként szolgálni – ez Szamosújvárt, de főleg Kolozsvárt jelentette.

A „székvárosi magas torony, beleakadt az ostorom” híres sora minden bizonnyal a 13. században a falu közepén épült, gótikus templom tornyára utal. A templom hívei a reformáció idején elszakadtak a katolikus egyháztól, így ma református istenházaként szolgál. Az 1770-es években leégett, de újjáépítették. A falu katolikus temploma a főúton van – ez volt az első szolgálati helye Böjte Csabának. Emellett a falu szélén, lent, a völgyben van egy kis, fából épült román ortodox templom is, mely műemléki jelentőséggel bír. A faluban ugyanakkor sok híve van néhány kisegyháznak is; a szombatosok például tiltják a táncot, mulatozást, így aki ennek tanítását követi, az le kell, hogy mondjon a gazdag és híres széki tánchagyományok követéséről.

A modern Szék

Széknek három utcája van, melyek a templomtól indulnak: Csipkeszeg, Forrószeg és Felszeg. A három településrészen 1989-ig volt rendszeresen táncház, és ezek olyannyira elkülönültek egymástól, hogy egyik szegről csak meghívásra lehetett átmenni a másik táncházába, különben verés lett a vége. 1989 után még 1995-ig rendeztek rendszeresen – immár „központi” – táncházakat. Máig külön részen várakoznak azonban a református templom kertjében az istentisztelet előtt a szegek lakói, s külön részen ülnek a templomban. Ha rákérdezünk a miértre, azt a választ kapjuk: fel sem merül a gondolat, hogy lehet másképp is, így volt, ezért így van és így is lesz. Ez a hagyomány.

Szék kőműves falu, mindenki építkezéseken dolgozik, éves szabadság nincs, ellenben szombaton is van dolog, a helyiek folyamatosan tevékenykednek. Ha nem munkában vannak, akkor a ház körül, ha ott sem, a házban, ha még ott sem, a szomszédban segédkeznek. Mindig, mindig van mit csinálni. Az emberek nem gazdagok, de a házépítéshez mindenki konyít, úgyhogy sok ház épül a faluban, többnyire hatalmasok. Ha nem magának épít valaki, akkor a gyermekének. A településért fáradozik a Pro Urbe Szék Alapítvány és a Szék Városért Egyesület. Az érdeklődő két tájházat is megtekinthet, s természetesen néptáncegyüttes gyakorolja és adja tovább a híres népdal- és tánchagyományokat, többek között a minden augusztusban megrendezett Széki Napok keretében, mely tulajdonképpen egy néptánc- és népzenetábor.

Szék a rendszerváltásig meglehetősen zárt település volt, a kommunista diktatúra paradox módon segítette konzerválni a régi rendet, a hagyományokat. Utána azonban az egyetlen, központi kocsma mellett több másik is nyílt, és fokozatosan felbomlott a régi rend.

Hogy mi volt ez a régi rend? Ifj. Csoóri Sándor így beszélt erről egyszer a Mandinernek: „El se tudják a maiak képzelni, de ott például nő nem mehetett be a kocsmába. A kocsma előtt várták a férjüket. Az volt a törvény ugyanis, hogy nem ehetett a család addig, amíg nincs otthon a családfő. És ha nem ment haza a családfő, akkor megszólták a faluban. Vagy szerdán nem lehetett a lányokhoz menni. Én is járkáltam a lányok után, hóttszerelmes voltam, de szerdán nem lehetett. Mondtam a házigazdáéknak, hogy most megyek Erzsihez, és közölték, hogy nem lehet, mert ha mennék, megszólnák őket.” S hogy miért volt ez a törvény? „Biztos azért mert ’szerelem csütörtök, zab szerda’. Ez volt a szabály. De nem olyan rossz szabályok ezek, rendben van az egész. Széken rend volt.”

A széki rend

Csoóri idején öt zenekar működött a faluban. Volt is miért. A Néprajzi Lexikon Martin György által írt szócikke szerint a széki táncok „régies gazdagsága annak köszönhető, hogy a hajdani fejlett városi táncélet szervezett közösségi keretei máig fennmaradtak. A kulturális önellátó jellegét máig megőrző népes nagyközség zárt szigetként emelkedik ki a közép-erdélyi, közelebbről az északnyugati-mezőségi, illetve Kis-Szamos-völgyi táncdialektusból. A közösségi táncélet zárt hagyományai biztosították Széken Erdély s egyben a Kárpát-medence egyik legépebb, fejlett táncciklusának (táncrendjének) fennmaradását, amelyben számos régibb tánc- és zenestílus, műfaj és típus ötvöződött. A széki táncok mindegyike kapcsolódik a környező közép-erdélyi tánckincshez, de összefüggő egységükben csak Székre jellemzőek. A táncrend egyszerűbb, szabályozottabb és közösségibb jellegű, mint másutt (nincsenek kiemelkedő táncos egyéniségek), viszont műfaji-formai-zenei tekintetben többrétű.”

Széken a táncrend része volt a négyes (avagy „magyar”) körtánca, a romantikus-melankolikus lassú, majd jön a lassabb és gyors részekből álló csárdás, végül két polgári tánc, a porka és a hétlépés. A hatvanas évek óta a korábban a táncrendbe illeszkedő férfitáncokat, a ritka és sűrű tempót már inkább a szünetekben húzzák, a városi táncházakban a zenészek viszont beillesztik a táncrendbe. A széki „pár” – ahogy a táncrendet nevezik, mivel egy rendet egy párral kell végigtáncolni – klasszikusan éppen egy óra húsz perc volt Széken, ma már azonban rövidebben húzzák.

A néptáncosok fülének ismerősen csengenek a régi széki prímások nevei: Ilka Gyuri bácsi, Dobos Károly bácsi, Tádés Pista – és mindenekelőtt Ádám István „Icsán” (1909–1980) és fiai – az ő hegedülésének a megfejtésébe majdnem beleőrült Ifj. Csoóri Sándor. Az öreg Icsán legenda lett, de van még a faluban prímás, ha nem is éppen cigány, hanem magyar: Pali Marci, aki amúgy csizmadiaként is keresi kenyerét. Neki éppen az osztályfőnöke, Szőcs Ráchel, Szőcs Géza édesanyja adott a kezébe hegedűt.

Széken még ma is gyakori a népviselet vagy legalább egyes elemeinek viselése. Főleg a nők hordják, természetesen elsősorban ünnepnapokon, templomban, de a férfiakon is látni a kék lajbit, a speciális széki szalmakalap pedig szinte külön branddé vált – nyáron még munka közben, munkaruhában is ez védi a széki férfiak fejét.

A népviselet, népzene, népdalok és néptánc mellett Szék a népmesék terén is jelentős gyűjtőhely volt, főleg Nagy Olga gyűjtött erre sokat, s eme meséket kötetben is kiadta. Az 1976-os Széki népmesék előszavában arról számol be a kutató, hogy itt „a szóbeliség művészete még ép és erőteljes”, a közösségi élet és a szokások, hagyományok épen maradása miatt – például mert nem sokkal azelőttig még a fonóban ismerkedtek a lányok és fiúk. A mesemondók közül hárman emelkedtek ki: Győri Klára, Sóspál Róza és Hosszú Győri János. Ugyancsak Nagy Olga gondozásában jelent meg kétkötetnyi válogatás széki tréfákból, elbeszélésekből, házasságról és szerelemről szóló történetekből, melynek címe: Paraszt dekameron.

Ma már Szék nem a sóbányászatból, nem is a halastavakból él, ahogy a mezőgazdaság sem annyira jelentős, mint régen, bár még mindig szignifikáns; és a magukat meglepően sokáig tartó hagyományos rend és szokások is fellazultak. Ugyanakkor még mindig sokkal teljesebben él a falu szellemi öröksége, mint máshol. Szék büszkén foglalja el a dombtetőt, immáron nyolc évszázada, és tartja magát magyar erődként. A református templom tornyából pedig lenyűgöző kilátás nyílik nemcsak a településre, hanem a mezőségi dombvidékre is.

 

népszámlálás éve magyarok románok romák egyéb összlakosság
1850 2576 652 40 46 3321
1880 2282 407 n. a. 69 2759
1910 3163 494 n. a. 44 3717
1941* 4000 365 67 12 4444
1977 3780 286 14 4080
1992 3021 152 16 3189
2011 2306 88 10 2459

* Az 1941. évi magyarországi népszámlálás eredményei.

Close Bitnami banner
Bitnami