Torda

A magyar vallásszabadság őrbástyája

Szerző: Gali Máté

Kolozsvártól délkeletre, az Aranyos folyó és a Rákos-patak összefolyásánál található Torda városa, a magyar vallásszabadság őrbástyája. Gazdag történelme során a város az erdélyi települések közül a legtöbb, összesen 127 országgyűlésnek adott otthont. Ezek közül a leghíresebb az 1568-as diéta volt, amikor is a világon elsőként foglalták törvénybe a lelkiismereti, valamint a vallásszabadságot. Torda azonban nemcsak az országgyűlései miatt volt ismert, hanem a sóbányája miatt is, amely évszázadokon át biztos munkát és megélhetést jelentett a helybéli sóbányászoknak. A városban nagyon sokáig a magyar etnikum volt a domináns. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején még a lakossága 70%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek, ám ez a szám – az 1940-es második bécsi döntést követő elvándorlás, valamint az államszocialista rendszer tudatos asszimilációs törekvései miatt – a legutolsó, 2011-es romániai népszámlálás adatai alapján mindössze 8%-ra zsugorodott.

A tordai római katolikus templom, amely egykoron az országgyűlések színhelye volt. 1568-ban itt foglalták a világon elsőként törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadságot. Forrás: Wikimedia Commons

Torda városa, ahol az 1568-ban rendezett erdélyi országgyűlésen a világon elsőként foglalták törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadságot, Kolozsvártól délkeletre, az Aranyos folyó és a Rákos-patak összefolyásánál található. A trianoni békeszerződést megelőzően az akkori Torda-Aranyos vármegye székhelye volt, napjainkban pedig a romániai Kolozs megye (Județul Cluj) egyik törvényhatósági jogú városa. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálása idején a város lakossága 15 167 főt tett ki, melyből 10 533 magyar, 4184 román és 103 német volt. A legutolsó, 2011-ben lebonyolított román népszámlálás adatai alapján azonban a 47 744 lélekre duzzadt népességéből 36 785 fővel már a román a legnagyobb etnikum, amelyet 3905 fővel követnek a magyarok, miközben németnek mindössze 35-en vallották magukat. Az etnikai szerkezet megváltozásában szerepet játszott egyrészt az, hogy a város az 1940-es második bécsi döntést követően nem tért vissza Magyarországhoz, s emiatt a magyar lakosság egy része Kolozsvárra költözött, másrészt pedig az államszocializmus évtizedeinek románosító törekvései, a tervszerű román népességbetelepítés is.

127 országgyűlés otthona

Az elsőként 1075-ben egy I. Géza királyunkhoz köthető oklevélben említésre kerülő Torda történelme során 127, okiratokkal igazolható országgyűlésnek adott otthont, a legtöbbnek az erdélyi városok közül. Az elsőt még 1288-ban, IV. (Kun) László királyunk idején tartották, az utolsót pedig 1697-ben, a török kiűzése után Habsburg-uralom alá került országrészben. Az országgyűlések meglehetősen magas számából kifolyólag több jelentős hatással bíró állásfoglalás meghozatala is e településhez köthető.

1505-ben itt erősítették meg az 1437 őszén megkötött kápolnai uniót, azaz a magyar, a szász és a székely nemzetek szövetségét. Ez a lépés válasz volt az 1437-es, Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelésre, ami a magas adók, valamint az Erdélyben egyre terjedő huszitizmussal (egy Csehországból indult és az európai reformáció előzményének tekinthető vallási mozgalommal) szembeni erőszakos fellépés miatt robbant ki. Az elhúzódó lázadás leverése érdekében a mai Csicsókápolnán gyűltek össze az erdélyi magyar nemesek, a székelyek előkelői, valamint a szászok vezetői, ahol szövetséget fogadtak. Megállapodtak, hogy együttes erővel számolják fel a zendülést. Az általuk kötött egyezség az „Unio trium nationum”, azaz a „Három nemzet egyesülése” nevet viselte, bár a nevétől eltérően nem a „nemzetekre”, hanem sokkal inkább azok elitjeire vonatkozott. A szerződés aláírása után a főurak összevont erői 1438 legelejére számolták fel a parasztlázadást.

A már fentebb említett 15. századi huszitizmus mellett Erdélybe a 16. század folyamán a protestantizmus eszméi is eljutottak. Az etnikai és vallási szempontból is sokszínű régió pedig élen járt a világban a felekezeti tolerancia elfogadása terén. Ennek egyik első lépése Tordához kötődik, hiszen 1557-ben az itt megrendezett országgyűlésen nyilvánították az erdélyi rendek bevett vallássá az evangélikust, melynek a katolikussal azonos jogokat biztosítottak. Amellett foglaltak ugyanis állást, hogy „mindenki olyan hitben éljen, amilyenben akar, ha ezt a más vallásúak háborgatása nélkül teszi”.

Idővel azonban a reformáció Luther Mártonhoz köthető evangélista tanain felül a Kálvin Jánoshoz sorolható református, illetve a Szervét Mihályhoz kapcsolódó unitárius irányzat is megjelent Erdélyben, hovatovább az eredetileg katolikus vallású János Zsigmond fejedelem előbb evangélikus, majd református, végül pedig unitárius hitre tért, s utóbbi révén mindmáig ő a történelem egyetlen unitárius vallásúként számon tartott uralkodója. A vallásszabadság híve volt, regnálása idején, 1568 januárjában fogadta el a tordai országgyűlés a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, pontosabban a gyülekezetek szabad lelkészválasztását. A jogszabály leszögezte, hogy a „királyi városok, mezővárosok és a falvak bármelyik vallást követhessék, hitükön való prédikátort tarthassanak, a velük ellenkezőt pedig elbocsáthassák”. Ezen rendelkezés egyik eszmei előképe az 1555-ben megkötött augsburgi vallásbéke volt, ami lehetőséget teremtett arra, hogy a német fejedelemségek lakói szabadon más fejedelemségbe költözhessenek, ha nem kívánják követni a földesuruk vallását. A katolikus, evangélikus, református és unitárius egyházak szabadságát és egyenjogúságát a világon elsőként, 1568. január 13-án elismerő tordai országgyűlési határozat emlékére 2002-ben a Magyar Unitárius Egyház zsinata január 13-át egyházi ünneppé, továbbá a vallásszabadság emléknapjává nyilvánította.

A tordai főtér 1913-ban. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

János Zsigmond, valamint a tordai országgyűlések kapcsolata ugyanakkor még korábbra, egészen 1542-ig nyúlik vissza. Ez év decemberében ismerték el ugyanis az erdélyi rendek az akkor mindössze kétesztendős ifjút Erdély fejedelmeként Tordán, egyúttal pedig megújították a három nemzet 1437-es unióját. A kiskorú János Zsigmond helyett helytartóként előbb Martinuzzi Fráter György pálos szerzetes, későbbi esztergomi érsek, majd az ő meggyilkolása után János Zsigmond özvegy édesanyja, Jagelló Izabella magyar királyné gyakorolta a főhatalmat, 1559-ben bekövetkezett haláláig.

Az erdélyi sóbányászat egyik fellegvára

Erdély területe a természeti kincseket illetően rendkívül gazdag sóban. A Kis-Küküllő és a Korond-patak völgyében található tájegység a népnyelvben a „Sóvidék” nevet kapta, utalva a földtörténeti harmadidőszakban az Erdélyi-medence területét borító őstengerből visszamaradt, hatalmas mennyiségű sóra.

Az évmilliók során felgyülemlett só ugyanakkor nemcsak az Erdélyi-medence keleti, hanem nyugati részén is tömbösödött, így a Sóvidék mellett a Torda környékén élőknek is munkát és megélhetést biztosított a sóbányászat. Torda vidékén már az ókori rómaiak is termeltek sót, de a város – pontosabban annak sóbányáit védelmező erődjének – fentebb vázolt 1075-ös első említése is a sóhoz kötődik. Az oklevélben ugyanis a sótárnák vámjára utalnak „a Torda nevű erődnél, azon a helyen, amelyet magyarul Aranyasnak és latinul Aureusnak neveznek”.

A tordai sóbányákról szóló első írásos hivatkozás 1271-ben kelteződött a királyi kancellária iratanyagában, és arról rendelkezett, hogy a helyi sóbányát királyi adományként az erdélyi Szent Mihály főangyalról elnevezett székeskáptalan kapja meg. A sót technikailag kezdetben harang, később pedig a nagyobb hatékonyságú termelést lehetővé tevő trapéz alakú termekben bányászták, ami lovak által húzott csigaszerkezettel került a mélyből a felszínre. Régi magyar nyelven sóvágónak nevezték a sóbányászokat, akik idővel a királyi kiváltságlevelek révén bizonyos fokú önkormányzattal bírtak: többnyire maguk által választott bírójuk, aknabírájuk és dékánjuk volt. Minden bányának önálló sóhivatala volt, amelynek élén a bányanagy, más néven kamaraispán állt. A 15. századtól a bányászok két megkülönböztetett csoportja ismert. Az ún. posztós sóvágók, akik fizetség gyanánt a só mellett pénzt és posztót is kaptak, illetve az ún. vendégvágók, akik csak sót. Amikor pedig 1766-ban a neves ásványkutató, jezsuita novícius, Frivaldszky János Mineralogia Magni Principatus Transilvaniae címmel könyvet tett közzé az erdélyi ásványokról, úgy fogalmazott, hogy „ezek az aknák méltók a legnagyobb csodálatra és érdeklődésre”, és „annyira híresek, hogy szinte párjuk sincs az egész keleten”.

A tordai sóbánya bejárata, 1912. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A tordai sótermelés a 19. századtól kezdett veszteni a jelentőségéből, aminek következtében 1932-ben bezárásra került a sóbánya. A második világháború során óvóhelyként szolgáló aknák a kétezres években teltek meg ismét élettel, amikor is nemzetközileg elismert turisztikai látványossággá alakították át őket. Többek között egy kisebb templom, golfpálya, műfüves futballpálya és konferenciaterem is található ma bennük, továbbá a bánya levegőjének magas páratartalommal társuló, egyenletes hőfoka tökéletes gyógyászati lehetőségeket biztosít az asztmások és allergiások számára.

A Tordai-hasadék

Említést érdemel, hogy a Tordán kitermelt sót – valamint a torockói vasat és az abrudbányai aranyat – a Hesdát-patak völgyében fekvő kereskedelmi csomóponton szállították nyugatra, a patak pedig a mai Erdély egyik legnépszerűbb természeti látványosságán, a Tordai-hasadékon folyik keresztül. A szurdok egy hatalmas jurakori mészkő karsztosodása nyomán jött létre, aminek hatására idővel a mészkőben kisebb barlangok keletkeztek, melyek egyre nagyobb kiterjedésűvé váltak, mígnem be nem szakadtak. A magyar néphagyomány ezzel szemben a Szent László-legendáriumhoz köti a Tordai-hasadék kialakulását. A monda szerint egy alkalommal a katonáitól elszakadó uralkodót kun portyázók vették üldözőbe. A király a megmenekülése érdekében Istenhez fohászkodott, kérése pedig meghallgatásra talált, mivel a hegy kettévált közte és üldözői között, így nem tudták elfogni őt. A legenda szerint a Tordai-hasadékban lévő Patkós-kő szikla őrzi az uralkodó lovának patkónyomát, amelynek dobbantásától kettéhasadt a kőrengeteg. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a magyar mondavilágban a kettészakadó hegyek történetei Szent Lászlóhoz kötődnek, mert a folklór kísértetiesen hasonlóan magyarázza a felvidéki Szádelői-völgy és a Nógrád megyei Mátraverebély-Szentkúton lévő Szent László-szurdok keletkezését is.

A tordai hasadék látképe 1912-ben. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Az 1944-es tordai csata

Torda az 1940-es második bécsi döntést követően nem tért haza Magyarországhoz. 1944 őszén viszont honvédségünknek rövid időre sikerült visszafoglalnia a települést, melynek környéke abban az időben igen heves és véres harcok színterévé vált.

A tordai csata előzményei 1944 augusztusáig nyúlnak vissza, amikor is Románia – miként azt az első világháborúban is tette – aktuálpolitikai megfontolásokból átállt addigi ellenségei oldalára. A magyar hadvezetésnek rendelkezésre álltak a haditervek az esetleges román kiugrásra vonatkozóan. Dél-Erdély birtokbavétele így szerepelt a tervekben, az ottani szorosok ellenőrzésével akarták megakadályozni a szovjet Vörös Hadsereg betörését az Erdélyi-medencébe.

A németek jelentős katonai segítséget biztosítottak, így a honvédség szeptember 5-én a német erőkkel karöltve támadásba lendült, dálnoki Veress Lajos vezérezredes irányítása alatt. A magyar csapatok gyors sikereket értek el, visszafoglalták Tordát, és már a Maroson túl jártak, amikor hírül vették, hogy a szovjetek ekkorra már átkeltek a Déli-Kárpátokon, és a románokkal megtámogatott hadosztályaik bekerítéssel fenyegettek. A hadvezetés erre válaszul elrendelte a visszavonulást a Maroson túlra, a tordai magaslatok természetes védőállásaihoz.

A védelem szempontjából jó feltételeket biztosított, hogy Tordát az Aranyos folyó és erdővel borított dombok ölelték körül. Mindezeknek, valamint honvédjeink kitartásának köszönhetően szeptember derekától október elejéig, három héten keresztül sikerült feltartóztatni a város térségében a túlerőben lévő szovjet–román csapatokat. Torda október 4-én került ismételten román kézre. Veress Lajos vezérezredes négy nappal később elrendelte a visszavonulást, mivel a szovjetek akkor már Debrecennél jártak, ami bekerítéssel fenyegette az erdélyi magyar–német hadsereget. A meghátrálás ellenére a három hétig elhúzódó csata eredményesnek bizonyult, ennek révén meg tudták akadályozni, hogy bekerítsék a Kárpátalján harcoló magyar, valamint a Moldvában védekező német erőket.  

S miként azt Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy, a 25. gyaloghadosztály parancsnoka a Torda feladását követő napon, október 5-én kelt napiparancsában megfogalmazta: „a jelenlegi és csak átmeneti gyengeség, valamint a magunk erejére való utaltság más – nemzeti érdekű és nagy horderejű – események alapkövetelménye. […] A hadosztály minden becsületes tagja IX. 8-a óta történelmet ír. Minden nap, amit Erdély védelmében a hadosztály harcolt, a múltat felülmúló és a jövőben is csak nehezen túlszárnyalható dicsőség sorozat. Isten és a Haza büszke ránk! A hálát a sors biztos nem fogja tőlünk megtagadni, ha kötelességünket továbbra is csorbítatlanul teljesítjük.”

A népszámlálási adatokban Ótorda, Keresztes és Aranyospolyán eredményei is megjelennek.
* A 2011-es népszámláláson 4360 fő nem nyilatkozott az etnikai hovatartozásáról.