Szarka László: Trianoni tükrök – Egy osztrák és egy szlovák monográfia az 1919–1920. évi békeszerződésekről

2021/12/30

Suppan, Arnold: The Imperialist Peace Order in Central Europe: Saint-Germain and Trianon, 1919–1920, Östereichische Akademie der Wissenschaften, Wien 2019. 250 p.

Holec, Roman: Trianon, triumf a katastrofa. Marenčin PT, Bratislava 2020. 349 p.

Az első világháborút utolsó előttiként lezáró magyar békeszerződés eseményei a szomszéd országok történetírásában eddig nem kaptak igazán mély, forrásokra épülő, monografikus feldolgozást. Konferencia- és tanulmánykötetek, visszaemlékezések persze akadtak szép számmal, de szakszerűen, komoly hivatkozásokkal alátámasztott tudományos munka száz év alatt egy sem született a román, (cseh)szlovák, szerb, horvát, szlovén történészek tollából. A centenárium alkalmából elsőként Arnold Suppan, a kelet-közép-európai nemzetiségi, diplomáciai viszonyokkal évtizedek óta foglalkozó, kiváló osztrák történész Imperialista békerendszer Közép-Európában: Saint Germain és Trianon címmel az osztrák és a magyar békeszerződést összehasonlító munkája jelent meg. Suppan fő tézise, hogy mindkét szerződés lényegében büntető jellegű nagyhatalmi döntés volt, amely alapvetően destabilizálta a közép-európai térséget, változtatta meg annak geopolitikai helyzetét, funkcióját, s mélyítette el nagyhatalmi kiszolgáltatottságát. A párizsi békekonferencia győztes nagyhatalmai közül egyik sem volt képes garantálni a régió biztonságát, gazdasági fejlődését, az újonnan létrejött államok közti kapcsolatok konfliktusmentességét.

A munka egyik fő érdeme, hogy részletesen megvizsgálja Közép-Európa nemzetállami átalakításának területi és etnikai következményeit. Részletesen bemutatja a hárommilliós cseh- és morvaországi németség nemzetmentő törekvéseit 1918 őszén. A német identitású történeti cseh és morva elitek az előző évszázadokban fontos szerepet játszottak a Monarchia politikai és felekezeti erőviszonyainak, illetve a Monarchián és a Német-római Birodalmon belüli diplomáciai, katonai, gazdasági folyamatok alakításában. A kiegyezést követően a liberális és pángermán német nacionalista irányzatok a Monarchia átalakítását szorgalmazó, jórészt sikeres törekvései a világháborús vereség után is folytatódtak, s bízva saját erejükben Deutschböhmen, Deutschsüdmähren, Böhmerwaldgau és Sudetenland néven autonóm német tartományokat hoztak létre.

Az egész térségre kiterjedő határháborúk közül nagy súlyt helyez az általa évtizedek óta kutatott osztrák–jugoszláv határkijelölést kísérő konfliktusokra, a karintiai népszavazásra, illetve a nyugat-magyarországi, burgenlandi kérdésre.

A „magyar kérdésnek” és a trianoni békeszerződésnek szentelt fejezetekben Suppan vázlatosan ismerteti a Párizsban előterjesztett csehszlovák, román, délszláv területi követelések nagyhatalmi támogatásának okait és érveit, az Apponyi vezette magyar békedelegáció reménytelen kísérleteit a súlyos területvesztések megakadályozására. A legrészletesebben az 1919–1921. évi osztrák–magyar területi konfliktus és a soproni népszavazás történetét tárgyalja a „Nyugat-Magyarország vagy Burgenland?” című fejezetben.

Fontos eredménye Suppan könyvének, hogy a két jogutód államra rákényszerített békeszerződés gazdasági következményeit is részletesen elemzi. Ezek az Osztrák–Magyar Monarchia helyén létrejött nemzetállamok közt egész sor konfliktushelyzethez vezettek, különösen az élelmiszer- és nyersanyag-kereskedelemben, az energetikai és közlekedési kérdésekben. Így például a cseh- és lengyelországi feketeszenet stratégiai ásványkincsként, nagyhatalmi beavatkozással és ellenőrzéssel lehetett biztosítani az ausztriai és magyarországi ellátás számára. Suppan ezzel azt húzza alá, hogy a nemzeti településterületek tényleges határainak figyelmen kívül hagyásán s ezzel a versailles-i rendezés tartós elutasításán és képlékenységén túl súlyos gazdasági, kereskedelmi problémákat is előidéztek. Az osztrák–magyar összehasonlítás érdekes motívumaként merül fel a könyvben, miként terelte egymástól eltérő útra a két országot a régió két erős és jellegzetes politikai mozgalmának érvényesülése: a keresztény konzervativizmus és a szociáldemokrácia. Munkáját Suppan összehasonlító és összegző megállapításokkal zárja. Ezek közül különösen figyelemreméltó annak hangsúlyozása, hogy a békeszerződések nem töltötték be alapvető funkciójukat, mert a térség stabilizálása helyett a következő évtizedek súlyos konfliktusainak forrásává váltak. Hasonlóképpen a versailles-i rendezés részét alkotó kisebbségi szerződések sem váltak alkalmassá a nemzetiesítő nemzetállamok asszimilációs, homogenizációs politikájának megakadályozására, a kisebbségek hatékony védelmére.

Roman Holec: Trianon. Diadal és katasztrófa címmel szlovákul megjelent monográfiája Suppan könyvéhez hasonlóan a történeti szomszédság iránt érdeklődő magyarországi olvasók számára kötelező olvasmányként ajánlható. Főleg, hogy a hírek szerint készül a munka magyar kiadása is. A történeti magyar állam felbomlásának előzményei közül a pozsonyi Comenius Egyetem professzora a kiegyezés kori magyar kormányzat nemzetiségi és asszimilációs politikai konfliktusaiból, illetve a dualista Monarchia magyar birodalmi álmaiból, terveiből indul ki. Magát Trianont a monográfia több helyen is diktátumként említi, merthogy a szerző szerint a békeszerződések általában a győzteseknek a vesztesekre kényszerített akaratát tükrözik. Roman Holec elismeri: az 1920-as magyar békeszerződés, „eltekintve a háború kirobbantásában és vezetésében játszott magyar szereptől, túlságosan kíméletlen büntetés” volt, és okkal tekintik a magyar értékelések igazságtalannak, mert „rendkívül kemény feltételeinek tragikus volt a hatása.”

Mindazonáltal a történeti magyar állam felbomlásának végkimenetele szempontjából szerinte „a magyarországi politikusok politikája volt a bűnös, mert nemesebb célokhoz méltó buzgalommal idegenítette el Magyarországtól annak majdnem minden nem magyar polgárát.” Ezzel együtt a kölcsönös empátia jegyében – a „közös történelem” azonos szlovák és magyar értelmezésének lehetőségéről azonban eleve lemondva – „a trianoni diktátumról/békéről” a tárgyilagos értelmezésre törekedve az övével „teljesen ellentétes” magyar interpretációkat is próbálja megérteni.

Nem véletlen, hogy a szomszéd országok történetírásában különösen erős a dualizmus kori magyarországi nemzetiségi politika kritikája. Ez a historiográfiai hagyomány szorosan összefügg a korszak magyarországi nemzetiségi mozgalmai által megteremtett narratívákkal, amelyekben különösen erős hangsúlyt kapott a Magyarországot nyíltan és vállaltan magyar többségűvé átalakítani próbáló korabeli magyar asszimilációs politika. Azt már ritkábban említik, hogy a „harmincmillió magyar” Rákosi Jenő-féle utópiájától vagy Apponyi Albert – a magyar nyelvnek négy osztályban, szóban és írásban való megtanítását előíró – magyarosító illúziójától éppen a kor legnagyobb magyar politikusa, Tisza István határolódott el élesen. Holec szerint mégis a korszakra jellemző „általános magyarosodás a levegőben lógott volna a magyar állami gépezet aktív támogatása és a többé-kevésbé következetesen érvényesített asszimilációs politika nélkül”, és szerinte nem lehet azt csak az iparosodás, az urbanizáció, a gazdasági integráció automatikus következményeként magyarázni.

Ezért is fontos Kassa mindkét oldalon sokszor félreértelmezett asszimilációs dilemmájának a tárgyszerű megjelenítése a könyv utolsó fejezetében.

Jól jelzi a Trianon-kérdéskör szomszéd országi recepciójának fő vonulatát, a magyar revíziós gondolatkör radikális elutasítását, hogy Holec egyetértőleg idézi Daniel Rapantot, a modern szlovák történetírás egyik megalapozóját։ „a magyarok sohasem lesznek közelebb Trianon revíziójához, mint amikor őszintén és végleg lemondanak róla.”

 Könyvében a szerző több helyen érinti a nemzeti önrendelkezés kisnemzeti és nagyhatalmi képleteit, alkalmazásuk ellentmondásait. Tisztán látja, hogy a wilsoni eszme és jelszó gyakorlati érvényesítése egyre inkább alárendelődött a nagyhatalmi geopolitikai és katonai érdekeknek. Mégis az antant Magyarországgal szemben kijelölt párizsi, belgrádi demarkációs vonalait mint a szlovák önrendelkezés garanciáit értékeli, miközben az új államokhoz kerülő magyarok önrendelkezési jogának figyelmen kívül hagyását ő is hibának tekinti, és az etnikai realitásokat figyelmen kívül hagyó Edvard Beneš maximalizmusára vezeti vissza.

A Duna- és az Ipoly-határ kialakulását ugyanakkor nem a békekonferencia csehszlovák területi bizottságának jegyzőkönyvei és a Beneš által a konferencia elé terjesztett területi követelések alapján mutatja be. Helyettük a demarkációs vonalak kezdetben átgondolatlannak látszó, később egyre tudatosabb területfoglaló gyakorlatát vizsgálja. Eleve bukásra ítélt kísérletként említi Milan Hodžának és a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a Károlyi-kormány tagjaival 1918 kora telén folytatott budapesti tárgyalásait, a szlovák kérdés rendezésének magyar alternatívája ebben az értelmezésben háttérbe szorul. A szlovák autonómia és a népszavazással kijelölt méltányos határok Jásziék által felkínált lehetősége – mint a Károlyi-kormány Holec szerint eleve megkésett, őszintétlen és önmentő akciója – már csak múló és a csehszlovák államalapítás szempontjából zavaró epizódként jelenik meg.

Más kérdés, hogy mindezek mögött az egységes csehszlovák nemzet praktikus, de problematikus elképzelése húzódott. A magyar alternatíva és a csehszlovák centralizmus miatt vált reménytelenné a szlovák autonomista politika szülőatyjának, Andrej Hlinka rózsahegyi katolikus plébánosnak, a Szlovák Néppárt elnökének a párizsi békekonferenciának címzett memoranduma.

A pesti tárgyalásokon felkínált és szlovák részről elutasított magyarországi, illetve a Csehszlovákián belül veszélyesnek ítélt szlovák autonómia kérdésének Holec által erős kritikával elvégzett élve boncolása jelzi, Trianon mindenkori „cseh-szlovák” olvasata nem a szlovák nemzeti álmokat, hanem a korabeli hatalmi erőviszonyokat tekinti meghatározónak.

A kötet talán legtöbb új információt tartalmazó fejezetei a Duna és az Ipoly államhatárként való párizsi kijelöléséről, a losonci, nyitrai, érsekújvári, nyitrai hatalomátvételről, valamint a kisemmizett felvidéki magyar arisztokrácia tragikus sorsáról szólnak. A Duna-határ etnikai abszurditása, stratégiai stabilitása és közlekedési funkciói együtt jelennek meg Roman Holec történetében, ami azt is jelzi, hogy itt is közelítünk a szakmai szót értés korábban elképzelhetetlen lehetőségeihez. Nógrád első szlovák főispánja, a kalandos politikai pályát befutó Ludovít Bazovský losonci, balassagyarmati lokális pozícióharcait bemutatva az Ipoly-határ megítélésében érezhetően van még nyitott kérdés.

Bravúrosan sokszínű és családtörténeti háttérrel megrajzolt emberi sorsokat felvillantó fejezet szól a felbomlás és a békeszerződés legnagyobb vesztesei közt bemutatott felföldi magyar arisztokráciáról. A közel másfél százezer felföldi magyar menekült, hazatelepülő vagy optáns „menni vagy maradni” dilemmáján túl a nemesi, grófi, bárói családok vagyoni és szellemi örökségének elveszítése, a csehekkel szembeni aktív ellenállásuk esélytelensége vagy éppen a legitimizmus említés nélkül maradt próbatétele is bénítóan hatott. A kastélyaikban, meghagyott birtokrészeiken maradó kevesek alkalmazkodási kísérleteit, elszigetelődését bemutató történetek a könyv legjobb részei közé tartoznak.

 A tavalyi százéves évforduló mérlege egyértelművé tette: Trianon előzményeinek, okainak, következményeinek, tragédiájának, a régió ma már magától értetődő nemzetállami átalakulásának a becsületes feldolgozását, a tényeknek és történeteknek az értelmezését semmilyen publicisztikai imamalom nem pótolhatja. A nagyhatalmi döntések mellett az előzmények és következmények, az okok és összefüggések számbavétele nélkül még hosszú időn keresztül féloldalas értelmezések teszik nehézzé a napjainkban újra sürgető közeledést. Trianon ebben a megközelítésben fontos tükre lehet a kölcsönös megértésnek, a közös történelem körvonalainak kialakítására törekvő vagy azokat reflexből elutasító törekvéseknek.