V. Henrik

Egy népszerű Plantagenet és egy népszerű királydráma a filmvásznon

Szerző: Hahner Péter

Kenneth Branagh: V. Henrik,  1989. Színes, szinkronizált brit film. 132 perc

Shakespeare mindig meglepi az embert. Valahogy nem tud elavulni. Az egyik legnépszerűbb angol színész és rendező pedig bebizonyította, hogy a ritkábban játszott királydrámák is tele vannak tűzzel, élettel és talán még üzenni is tudnak valamit nekünk.

A film moziplakátja. Forrás: IMDb

Egy népszerű Plantagenet

A „Hal hercegnek” becézett trónörökösnek igen feszült volt a viszonya az apjával, amint ezt Shakespeare IV. Henrik című drámájából is megtudhatjuk. A kövér és dicsekvő Sir John Falstaff-fal való barátsága azonban a drámaíró fantáziájának terméke, korabeli dokumentumok nem támasztják alá. Apja halála után, 1413-ban vette át a kormányzást, huszonhat éves korában, V. Henrik néven. A trónra lépése utáni évben Sir John Oldcastle lázadását és a Cambridge earlje által vezetett, úgynevezett southamptoni összeesküvést kellett felszámolnia. Mivel igényt támasztott a francia trónra, 1415-ben felújította a százéves háború küzdelmeit, és áthajózott a kontinensre. Elfoglalta Harfleur várost, majd Normandiába vonult. Itt azincourt-i csatában (amelyet az angolok agincourt-inak neveznek) mindössze 8000 katonával nagy vereséget mért a csaknem kétszeres túlerőben lévő ellenfeleire. Shakespeare kissé eltorzította az arányokat, hogy a győzelem még fényesebben ragyogjon: az ő drámájában ötszörös a túlerő.

Az ütközetre Szent Crispin és Szent Crispián napján, október 25-én került sor. (E két keresztény mártírt 286-ban végezték ki.) A király meghódította Normandiát, elismertette trónigényét a francia uralkodóval, majd feleségül vette ellenfele lányát, Valois Katalint. Viszonylag fiatal korában, 1422-ben végzett vele a dizentéria. A pár évtized múlva megkezdődő angol polgárháború („rózsák háborúja”) zűrzavaros éveiben már úgy emlékeztek V. Henrikre, mint a fegyelmezett, lovagias és erőskezű uralkodó mintaképére.

Egy népszerű királydráma

Shakespeare korában, a 16. század végén az azincourt-i csata a hazafias győzelem szimbólumává vált. Alaposan el is túlozták a sikert, Shakespeare szerint 10 000 francia halott maradt a csatatéren, és mindössze 25 angol esett el, holott a francia áldozatok száma inkább 6000, az angoloké pedig 112 lehetett. Angliában az V. Henrik című dráma igen népszerű maradt, mert Shakespeare-nek sikerült elfeledtetnie nézőivel, hogy az angol király volt az agresszor. Ehelyett azt hangsúlyozta, hogy a jogos örökségéért harcoló angol uralkodó rendkívül hátrányos körülmények között szállt szembe az elbizakodott franciákkal, s katonáit szinte testvéreivé fogadva aratott diadalt felettük. Először a második világháború alatt készítettek nagyszabású filmet a drámából, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az Azincourt-nál legyőzött franciák utódai ekkoriban már az angolok szövetségesei voltak. Az 1944-ben bemutatott filmváltozatot Laurence Olivier rendezte, s oly nagy hangsúlyt fektetett a főszereplők hazafias elszántságára, hogy az árulók letartóztatását bemutató jelenetet egyszerűen kihagyta a cselekményből. Olivier filmje Shakespeare híres színháza, a Globe előadásával indul, s végig mesekönyvszerű, színházi díszletek között játszódik. Hősei rikító színű, patyolattiszta ruhákat viselnek a csatatéren is, hajuk olyan, mintha most jöttek volna a fodrásztól, a páncélok makulátlanul ragyognak.

Részlet a filmből. Forrás: IMDb

Negyvenöt évvel később Kenneth Branagh sokkal realistább módon mutatta be a százéves háború korát. Az ő filmjéből már nem maradt ki az árulók letartóztatása, s inkább a dráma komikus jelenetei közül hagyott ki néhányat. Az első jelenet például, melyben a főpapok elmagyarázzák V. Henriknek, hogy jogilag nem lehet kizárni őt a francia trón örökösei közül, Olivier filmjében szinte burleszkszerű: két komikus figura összevissza magyaráz, különböző iratokat dobálva és mutogatva. Branagh filmjében ez baljóslatú és komor jelenet, s a történész csak annyit fűzhet hozzá, hogy az angoloknak jogilag igazuk volt. A száli frankok 6. században közzétett örökösödési törvénye ugyanis csak arról rendelkezett, hogy nők nem örökölhetnek a klánok családi földjeiből. 1317-ben a francia rendi gyűlés ezt úgy értelmezte, hogy a királyság sem öröklődhet női ágon, holott erről Klodvig király jogászai egy szót sem írtak. A 16. századi franciák viszont erre hivatkozva tagadták meg az angol királyok trónigényét, országuk függetlenségét védelmezve.

A háború igazi arca

Falstaff egykori cimborái, akik oly fontos szerepet játszottak az V. Henrik ifjúkorát bemutató, IV. Henrik című Shakespeare-drámában, nem nagyon találják helyüket a háború kegyetlen világában. A király e filmben keményebben és határozottan kénytelen megtagadni ifjúkori cimboráit, mint az eredeti drámában. Bardolph kivégzéséről a drámában csak értesülünk – a filmben viszont végig is nézzük felakasztását. Pistol zászlós komikus megleckéztetése is elmaradt, itt egyszerűen a háború szörnyűségei miatt dönt úgy, hogy inkább a kerítő és tolvaj „hivatását” választja.

Mindkét rendező maga alakította a főszerepet. Olivier méltóságteljesebb, királyibb jelenség volt, Branagh viszont erőteljesebb és robbanékonyabb. Nem csoda: Olivier harminchét éves volt a filmforgatás idején, Branagh viszont csak huszonkilenc, vagyis korban sokkal közelebb állt a csata idején huszonhét éves V. Henrikhez. A fiatal rendező nem az ütközet hazafias dicsőségét, hanem a háború szörnyűségeit és elkerülhetetlen veszteségeit kívánta hangsúlyozni. Olivier katonái méltóságteljesen lovagolnak a napfényes, zöld mezőkön, Branagh filmjének hősei viszont zuhogó esőben vonulnak, sárban vonszolják szekereiket. A csatatéren is mocskosan és véresen, rendkívül súlyos áldozatok árán vívják ki a győzelmet, amelynek szinte már örülni sem tudnak, amikor áttekintik veszteségeiket.

Mindkét feldolgozás egyik csúcspontja a király szónoklata a csata előtt, a dráma IV. felvonásának 3. színében. Mindkét színész remekül adja elő, hogyan önt lelket elbátortalanodott katonáiba a király: „Ha halál vár ránk, elegen vagyunk / Hazánknak veszteségül; ha meg élünk: / Kevesebb ember nagyobb becsület.” Olivier hatásosan szónokol a régi filmben, Branagh viszont elsöprő erővel ragadja magával harcostársait. Érdekes, hogy I. Napóleon császár az austerlitzi ütközet után ugyanúgy az utókor elismerését és az egyszerű emberek részéről várható tiszteletet ígérte minden katonájának, mint V. Henrik a csata előtt.

„Non nobis domine…”

„Végezzük el a szertartásokat. / Zendüljön a Non nobis s Te Deum…” – mondja a király a győzelem után, hűen Shakespeare szövegéhez. Branagh filmjében ezt az utasítást végre is hajtják. És ezzel kezdetét veszi a film legemlékezetesebb, négy percen át vágás nélkül felvett tömegjelenete. Egy holtfáradt katona elhaló hangon énekelni kezdi a 115. zsoltárt: „Non nobis Domine, Domine! Non nobis Domine! Sed nomini, sed nomini tuo da gloriam…” (Nem nékünk, Uram, nem nékünk, hanem a Te nevednek adj dicsőséget!) A halk énekhez mások is csatlakoznak, mindenki megindul, megjelenik a király is, amint egy halott apródját viszi a vállán, és vonulnak végig a csatamezőn. A dal erősödik, a főszereplők sorra felbukkannak, egyre többen csatlakoznak sebesülteket és halottakat cipelve, a vértől vöröslő tócsák, a talajba fúródott nyilak, a földbe szúrt, kihegyezett karók között, melyeken itt-ott halott katonák láthatók, a lótetemek, a holttesteket fosztogatók és a gyászolók között. Egy zokogó asszony neki akar rontani a királynak, de visszatartják, ő észre sem veszi, csak megy tovább, amíg egy szekérre fellépve el nem helyezi a halott apródot. Nagyszerű, megrázó, feledhetetlen jelenet, amely többet mond el a háborúról, mint bármely tudományos értekezés.omig ismert politikai mondanivalót. A főszerepeket alakító színészek lendületes, jókedvű játékának köszönhetően pedig a film ma is élvezhető.