Vaskapu

Elárasztott múlt

Szerző: Nánay Mihály

„Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna. A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.” Jókai Mór ír ilyen elragadtatással a Vaskapuról Aranyember című regényében. Az erre haladó utazó számára az óriási, áttöréses szurdokvölgy máig lélegzetelállító látvány, ráadásul a története nem kevésbé izgalmas.

Neptun alkotta…

A Vaskapu kiemelt helyen áll a magyar közgondolkodásban. Nemcsak látványos panorámája, hanem elhelyezkedése is megmozgatja az emberek fantáziáját. Régtől fogva a Kárpát-medence határvidéke: a Déli-Kárpátok (annak is legnyugatibb része: a Bánsági-hegyvidék) dél felé kanyarodva itt adja át a stafétát a Balkanidáknak, egészen pontosan a Szerb-érchegységnek. Ráadásul számos kultúra: csak a 19. század óta a magyar, román, szerb, török, bolgár hatások keresztezték egymást. Még mielőtt azonban elmélyednénk a Vaskapu fordulatos és izgalmas történetében, érdemes pár szóval a földrajzi viszonyokat tisztázni.

A Vaskapu kifejezést két értelemben is szoktuk használni. Tágabban (és pontatlanabbul) a Duna teljes, mintegy 130 kilométeres áttöréses folyóvölgyére értjük Galambóc és Szörényvár között. Szűkebben ugyanakkor ezen a szakaszon belül is a három igazán komoly szűkület egyike volt, a Nagy- és Kis-Kazán-szoros mellett, Orsova és Szörvényvár között, ott, ahol ma a monumentális vízerőmű áll. Ez utóbbi miatt, ha csak a mai viszonyokat szemléljük, el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehetett a régi Vaskapu. A vízszint mintegy 30 méterrel volt alacsonyabban, és a folyót zátonyok, zuhogó sellők tarkították, különösen kisvíz idején. A látványos folyóvölgy kialakulása sem szokványos, hiszen a Duna fölötte és alatta is alföldi területen folyik, tehát elhagyta már a nagy esésű, szurdokot vágó hegyvidéki szakaszát. Így tehát itt egy úgynevezett áttöréses (diszkordáns) folyóvölgyet képez, hasonlót, csak sokkal látványosabbat, mint a Dunakanyar.

A Vaskapu egy 1913-as képeslapon. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Joggal merül föl a kérdés, hogy miként jön létre egy ilyen lenyűgöző folyószakasz. Mintegy 20 millió éve e térségben a mai Boszporuszhoz hasonló szűk tengerszoros kötötte össze a kialakulóban lévő Kárpát-medencében hullámzó és a mai román–bolgár térségben elhelyezkedő tengerágat. Ezt a tengerszorost „vette át” a Duna, miután az említett tengerágak feltöltődtek. A két határoló hegység azonban továbbra is emelkedett, viszont a Duna „vesztére már kiválasztotta” magának ezt a medret, így nem tudott kilépni onnan, hanem a környezetének emelkedésével dacolva mélyítette völgyét. Ilyen módon alakulhatott ki az áttöréses folyóvölgy. A környező partokon sokféle kőzetet megtalálunk. A legszűkebb szakaszokon mészkő partfalak tornyosulnak a víz fölé, olyannyira összeszűkítve a Dunát (a Nagy-Kazán-szoros esetében 170 méter), hogy az kénytelen emiatt felgyorsulni és medrét majdnem a tengerszintig mélyíteni! És ha mészkő van, akkor barlangoknak is lenniük kell. És valóban: a folyó mindkét oldalán számos barlang, kisebb karsztos mélyedés található.

Traianustól Széchenyiig

A Vaskapu az ókortól fogva igen lényeges stratégiai pont volt a térségben élő népek számára. Traianus császár daciai hadjárata érdekében vontatóutat készíttetett a szorosban, majd itt építtette az ókori világ legnagyobb hídját, melyen keresztül az általa meghódított Dacia provinciával lehetett kapcsolatot tartani, de a közeli Herkulesfürdő gyógyvizeit is a rómaiak fedezték föl és kezdték használni. Nem véletlen, hogy kissé lejjebb, a Duna bal partján, Szörényvárnál nagy becsben tartják az ókor egyik legnagyobb műalkotásának tartott, Traianus-féle Duna-híd megmaradt pillérét. Illetve a nagy római császárra emlékeztet a Vaskapu egyik, ma is kedvelt fotótémája: Traianus táblája (Tabula Traiana).

Sok évszázad múltán, a török előretörésekor vált kulcsfontosságú védvonallá, amiről jól tanúskodnak a közelében emelt (több esetben mára már víz alá került) erődök, úgy mint Galambóc (gondoljunk csak az Arany János által a Rozgonyiné című balladában is megénekelt 1428-as ostromára), Szörényvár (Hunyadi János egyik legfontosabb erőssége) vagy éppen Orsova, Drankó vára és Háromtorony vára. Ugyanakkor a Duna annyira zuhatagos, szűk és veszélyesen hajózható volt, hogy kereskedelmi-szállítási célokra elvétve lehetett csak használni, tulajdonképpen a törökök kiűzése után szinte a „világ végévé” vált a térség. Érdekes ugyanakkor, hogy a török kiűzése során kétszer is jelentős harcok helyszíne volt: a császári katonák a bal parton található „Veterani-barlangban” sáncolták el magukat és okoztak fájó veszteségeket a töröknek. Később jó másfél évszázadig nézett farkasszemet egymással a Habsburg Birodalom és a hanyatló oszmán állam e vidéken: olyannyira, hogy például Ó- és Új-Orsova vára (utóbbit a Habsburgok a legmodernebb, Vauban-stílusban építtették) többször is gazdát cserélt. A felszabadító háború során először a császáriaké lett, majd a törökök visszafoglalták. A pozsareváci béke (1718) ismét Habsburg-kézre adta (ebben az időszakban látogatta meg személyesen a még trónörökös Mária Terézia), majd 1739-ben megint elvesztették. Végül csak az 1791-es szisztovói békében szerezték meg magát Orsovát, míg Új-Orsova szigete (török nevén Ada Kaleh) oszmán kézen maradt.

A gazdasági fellendülés első előfutára a nyughatatlan Széchenyi volt, akinek számos közlekedési fejlesztési terve között kitüntetett helyen állt a Vaskapu hajózhatóvá tétele is. A gróf 1830-ban (majd később még nyolc alkalommal) hajózott végig a szoroson, naplójában megörökítve emlékeit: „A víz átlátszó tisztaságát, utunk csendjét sokszor semmi, még az evezők egyszerű csobbanásai sem zavarták, csupán a hajóvontatók önmagukat vagy lovaikat nógató kiáltásai. Szomorúan elrévedeztem azon, melyre hátra vagyunk még. Elhinné egy angol farmer vagy egy amerikai jenki, hogy a magyar paraszt – ama föld lakója, mely magát boldognak és nemesnek vallja, olyan helyzetben és szellemi állapotban van, hogy barom módjára önkéntesen hajót vontat, mely foglalkozás ellen talán még az utolsó rabszolga is fellázadna!” A szoros legveszélyesebb szikláit ugyan Széchenyinek és Vásárhelyinek köszönhetően felrobbantották, de a kor technikai színvonalán óriási költséget jelentett volna a zuhatagok megszüntetése, így inkább egy hajóvontató utat építettek ki a folyó bal partján. E munka és Széchenyi előtt tisztelegve helyeztek el a dualizmus korában emléktáblát az út menti sziklafalon.

A határszakasz fontosságát jól jelezte, hogy amikor a szabadságharcnak végleg bealkonyult, a menekülő Szemere Bertalan itt, a török határnál (Orsovánál) ásta el a Szent Koronát és a koronaékszereket. Persze kitartó keresés után, 1853-ban végül Ferenc József ágensei ráakadtak a nélkülözhetetlen relikviákra. Később a korona megtalálásának helyén emlékkápolnát emeltek. A térség igazi fellendülése azonban a dualizmus korára tehető. 1878-ban nyitották meg az Orsovát Temesvár felől elérő vasútvonalat, mely közvetlen összeköttetést tett lehetővé Budapesttel és Béccsel. Ugyanez a vasútvonal gyakorolt jótékony hatást Herkulesfürdő fürdőéletére is, amire ma is emlékeztet a Monarchia félreismerhetetlen stílusában épült vasútállomás, mely összetéveszthetetlenül kilóg a környező román települések állomásépületeinek sivár sorából. A hely fontosságát és jó adottságait felismerve a Cserna-patak torkolata által képzett öbölbe települt a Dunagőzhajózási Társaság egyik központja, majd később hajógyárat és szabadkikötőt is létesítettek a Magyar Királyság legdélkeletibb határvárosában.

A vasminisztertől a császárig

A Vaskapuban való hajózás azonban még mindig megoldatlan problémát jelentett. A technikai és anyagi nehézségeken felül diplomáciai bonyodalmak is gátolták a már Széchenyi által papírra vetett terv megvalósítását, ugyanis sem Románia, sem pedig a déli oldalon fekvő Oszmán Birodalom és Szerbia nem támogatták a hajózócsatorna kialakítását. Egyrészt nem volt elegendő anyagi forrásuk hozzá, másrészt addig csak elenyésző kereskedelmi forgalmat bonyolítottak a Dunán. Végül az 1878-as berlini kongresszuson hatalmazták föl az Osztrák–Magyar Monarchiát a szabályozási munkálatok elvégzésére, de a kivitelezés csak 1890-ben kezdődött, jórészt a korszak híres közlekedési minisztere, Baross Gábor közreműködésének köszönhetően. Az első robbantásoknál maga a „vasminiszter” is jelen volt, de az átadást már nem érte meg. Hasonlóan napjainkhoz, ekkor is felülírták a gyakorlati szempontokat a magasabb érdekek, és a még csak félkész csatornát adták át az 1896-os millenniumkor a vonaton érkező Ferenc József, valamint a román és szerb király jelenlétében. A korabeli magyar sajtóban nagy felháborodást keltett, hogy a magyar helyett csak a dinasztikus fekete-sárga lobogóval volt feldíszítve a Gott erhalte dallamára leúszó, a fedélzeten jelen lévő uralkodóról elnevezett gőzös. A munkálatok végül 1899-ig folytak, aminek eredményeképpen a szerb oldalon, a Vaskapu legveszélyesebb szakaszán robbantással kialakítottak egy 80 méter széles, 3 méter mély hajózócsatornát, mely eltekintve az év legalacsonyabb vízállású időszakaitól gőzhajók számára is lehetővé tette a biztonságos hajózást. A munkálatok emlékét ma is hirdeti a román oldalon még a dualizmus korában elhelyezett óriási, messziről is látható faragott kőtábla. Ám a tervek nem álltak meg itt, 1918 szeptemberében Szterényi József kereskedelmi miniszter már egy komoly duzzasztómű építését tervezte, ám ebből az első világháborús vereség és Trianon miatt nem lett semmi.

A Vaskapu-szoros 1896-os átadási ünnepsége egy 1901-es képeslapon. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Mindezek eredményeképpen a 20. század elejére prosperáló térséggé vált a Vaskapu környéke. Orsován komoly áruforgalom haladt át mind a szárazföldi vasúti szállításnak, mind pedig a folyó szabályozása miatt fellendülő dunai hajózásnak köszönhetően, ráadásul fontos határvárosként komoly vámbevételekhez is jutott. A közeli Herkulesfürdőre magát kúrálni érkező úri közönség pedig – ha már az Al-Dunánál járt – kötelességtudóan ellátogatott a Vaskapu festői szurdokába, a Szent Korona-kápolnához vagy éppen Ada Kaleh szigetére is. Ez utóbbi a korszakban már kifejezetten egzotikus látnivalót jelentett, ugyanis az 1859-ben, illetve 1867-ben függetlenedő Románia és Szerbia, valamint a Magyar Királyság közötti enklávéként megmaradt török fennhatóság alatt. A szigetnek korábban inkább katonai jelentősége volt, modern erődjét is a császári hadmérnökök tervezték, valamint a 18. században ferences kolostort is alapítottak a szigeten, később azonban az oszmánok visszaszerezték, és így világszinten is egyedülálló módon a szigeten egy barokk keresztény kolostor falai között működött a török dzsámi. Minaretet csak a 20. század elején építettek mellé, a szigetre kitüntetett figyelmet fordító Abdulhamid szultán jóvoltából. Ada Kaleh pár száz fős lakossága főképpen gyümölcs- és zöldségtermesztésből, a sajátos enklávéhelyzet biztosította csempészésből, valamint idegenforgalomból élt, ugyanis egyre többen kívánták meglátogatni a furcsa mód Magyarország határában maradt, egzotikus hangulatot árasztó, apró Törökországot. A Balkánon komoly bizonytalanságot és felfordulást hozó 1878-as évben a Monarchia katonailag megszállta a szigetet, de a polgári közigazgatás továbbra is a törökök kezén maradt. Végül egy különleges pillanat volt 1913-ban, amikor Krassó-Szörény vármegye főispánja a miniszterelnök felhatalmazásával Orsováról hadilobogók alatt áthajózott Ada Kaleh szigetére, és ünnepélyesen annektálta Magyarországba, ezzel a világháború előtt a Monarchia utolsó területi gyarapodását elérve.

A pusztulás

Az első világháború és az azt követő békék egy csapásra véget vetettek a térség prosperitásának. A kereskedelmi forgalom szinte megszűnt, ugyanis a Monarchia óriási belső piaca egymással ellenséges, protekcionista politikát folytató kis nemzetállamokra bomlott. Természetesen a Herkulesfürdőt látogató úri közönség is eltűnt, a románok számára sosem volt igazán kedves a minden téglájából a Monarchia hangulatát árasztó település. A II. világháború után, a szocializmus kezdeti időszakában az ellenséges Jugoszlávia közelsége miatt tudatosan elhanyagolták a térség fejlesztését, amiben csak Tito 1956-os, szocialista táborba történő visszafogadása hozott változást. Ezután viszont a román–jugoszláv barátság jeleként egy megalomán közös vállalkozásba, a Vaskapu vízerőmű megépítésébe fogtak, ami 1964-től 1972-ig tartott. Magyarországon széles körben ismert a Ceaușescu által elindított falurombolás és annak szomorú mementójaként a Bözödújfalut elárasztó víztározóba omlott templomtorony. Ehhez hasonló, de ennél sokkal brutálisabb környezeti átalakulást vont maga után az óriási vízerőmű építése, ugyanis a gát 33 méterrel emelte meg a Duna vízszintjét, ezáltal a táj karakterét a felismerhetetlenségig megváltoztatva. Az óriásberuházás azonban itt nem ért véget, hanem szabályozták a folyó alföldi kijáratát is, 80 kilométerrel lejjebb megépítve a Vaskapu II-t, mely síkvidéki erőműként még komolyabb anyagi ráfordítások árán készült el. Maga a Duna hosszú, áttöréses völgyének legismertebb része a Vaskapu zúgóival teljesen eltűnt, a korábban látványosan kiugró sziklaszirtek kis dombokká váltak, az egész áttöréses folyóvölgy pedig egy nagy víztározóvá alakult. Pozitívumként persze kiemelhető az olcsón termelt és nagy mennyiségű elektromos energia, valamint az év minden szakaszában biztonságos hajózhatóság, ám ezt borzalmas áron valósították meg.

Az épített környezet is hasonló pusztulást ért meg. A folyamatos vízszintemelés talán leglátványosabb áldozata Ada Kaleh. A sziget lakosságát felszólították, hogy költözzön el. Nagyobb részt Törökországba távoztak, néhányan pedig a némi török hangulatot még mindig őrző Dobrudzsába. Az épületek egy részét igyekeztek áttelepíteni a Szörényvárnál fekvő Simian-szigetre, de ezek lakosság, állagmegóvás és egyáltalában figyelem híján ma teljesen elhagyatottan, katasztrofális állapotban állnak. A ferences kolostorból lett mecsetet nem telepítették át, így a minaret – hasonlóan a bözödújfalui templomtoronyhoz – még jó ideig jelezte, hogy valaha itt volt a talán Jókai-féle „Senki szigetét” is megihlető Ada Kaleh. Ma már viszont semmi más nem emlékeztet a hajdanvolt török enklávéra, csak egy, a sziget magasságában, a román oldalon futó parti út részét képező viadukt neve. A Traianus császárnak emléket állító jobb parti táblát viszont feljebb emelték, így a folyón hajózva ma is jól látható. Nem volt hasonló szerencséje a Széchenyi-emléktáblának, melyet elárasztottak (együtt a gróf által építtetett vontatóúttal) , és hosszú ideig igen méltatlanul csupán egy a sziklába karcolt horgonyjel mutatta, hogy hol kell keresni. Ám néhány éve a Magyar Hajózásért Egyesület munkájának köszönhetően ismét méltó emléktábla hirdeti a „legnagyobb magyar” fáradhatatlan munkáját.

Mindezek nyomán, ha ma végighajózunk a Vaskapun, még mindig lélegzetelállító tájat látunk, de a hajdanvolt prosperitás odalett, a történelmi emlékek eltűntek. Ennek ellenére a térség romantikus hangulata mit sem kopott, egy délvidéki vagy dél-erdélyi kirándulásnak továbbra is kihagyhatatlan része.

Széchenyi emléktáblája a szorosban, egy 1912-es képeslapon. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Felhasznált irodalom

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. XX. kötet. Magyarország VII. kötete. (Délkeleti Magyarország: Erdély és a szomszédos hegyvidékek). Budapest, 1901.

Deák Antal András: Széchenyi István és az Al-Duna-szabályozás. In: Gróf Széchenyi István gondolatai a magyar közlekedésügyről. Szerk. Kara Katalin. Lánchíd füzetek 14. [interneten elérhető kiadvány] H. n., 2010.

Gonda Béla: Az al-dunai Vaskapu és az ottani többi zuhatag szabályozása. Budapest, 1896.

Kaján Imre: A hajózható Vaskapu és Kazán-szoros – A megregulázott Al-Duna. Élet és Tudomány 1999/17. sz.

Telbisz Tamás: Ahol a Duna elhagyja a Kárpát-medencét. Földgömb 2007/2. sz.