Granada spanyol kézre kerül

„Asszonyként siratod, amit férfiként nem tudtál megvédeni.””
(Így korholta édesanyja az utolsó granadai szultánt, Boabdilt) 

1492. január 2-án szűnt meg az Ibériai-félsziget utolsó arab állama, a Granadai Emírség, miután a katolikus uralkodópár, Kasztíliai Izabella (ur. 1474-1504) és Aragóniai Ferdinánd (ur. 1479-1516) seregei birtokba vették Granada városát. Az Alhambra palotaerőd elestével véget ért a reconquista több száz éves küzdelme, és megszületett az egységes Spanyolország, mely hamarosan a világ legerősebb hatalma lett. 

A félszigeten a római uralmat követően a népvándorlás viharai közepette előbb a szvébek, majd a frankok elől a Pireneusok déli oldalára menekülő vizigótok alapítottak államot Hispániában, akik idővel az egész félszigetet uralmuk alatt egyesítették. A Vizigót Királyság vesztére azonban a Földközi-tenger nyugati medencéjében a 7. század második felében megjelent az iszlám, aminek terjesztői, az arabokkal szövetkezett mór és berber törzsek 711-ben kihasználták a Roderik (ur. 710-711) trónra lépése után keletkező hatalmi konfliktust, és partra szálltak Hispániában. Miután az átkelő Tárik vezér seregei megsemmisítő vereséget mértek a vizigótokra, a félsziget jelentős része iszlám fennhatóság alá került. A gyors hódítás ritmusát folytatva ráadásul az arabok hamarosan a Pireneusokon is átkeltek, mígnem 732-ben Poitiers mellett a frank Martell Károly megállította az előrenyomulásukat. Ezzel együtt a hódítók Hispániában sem végeztek „alapos munkát”, ugyanis az északi hegyvidékeken élő baszkok és Asztúria királyai mindannyiszor visszaverték őket, az évszázadok során pedig felcserélődött a kezdeményező és a védekező fél kiléte. A keresztény államok mind gyakrabban fogtak össze – sőt, III. (Nagy) Sancho (ur. 1004-1035) idején ideiglenesen egy kézbe is kerültek – miközben a Córdobai Kalifátus egymással viaskodó apró emírségekre szakadt, melyeket az Almoravidák majd az Almohádok dinasztiája igyekezett egységbe kovácsolni. 

A 11. század végén meginduló szentföldi keresztes hadjáratok újabb motivációt jelentettek a kasztíliai, aragóniai, navarrai és katalóniai uralkodók számára: hasonló ideológiai alapon indultak újra a harcok reconquistáért, vagyis a félsziget visszafoglalásáért. A spanyol győzelmek még 1085-ben kezdődtek, amikor VI. Alfonz (ur. 1065-1109) megszerezte Toledót, majd ezt követően az aragóniaiak hét évre birtokba vették Valenciát, 1118-ban pedig kiűzték a mórokat Zaragoza városából is. A következő jelentős siker az 1212-es esztendőhöz kötődik, amikor a keresztény királyok egyesült serege Las Navas de Tolosánál nyílt csatában döntő győzelmet aratott az Almohádok felett. Bár a diadal a spanyol államokat is kimerítette, annak jelentősége évtizedek után sem veszett el, ugyanis előbb Córdoba (1236), majd Sevilla (1248) is megnyitotta kapuit a hispánok előtt, a portugálok pedig 1250-ben, Lagos elfoglalásával délen elérték a tengert. A mórok uralma a 13. század közepétől a félsziget délkeleti sarkában húzódó Granadára korlátozódott, ez az emirátus azonban még 250 évig dacolt a reconquista harcosaival. 

Bár politikai szempontból a trónon ülő Naszrid-dinasztia meglehetően elszigetelődött Európában, Granada egyedüli „túlélőként” kezdetben egyáltalán nem volt hanyatlásra ítélve: ipara virágzott, kereskedői pedig a Szaharán túli vidékektől Észak-Európáig jelentős hasznot hajtottak az emír számára. A 14. században odalátogató Ibn Battúta arab utazó is gazdag államnak írta le az emírséget, melynek határain ugyanakkor állandó összecsapások zajlottak a muszlimok és a keresztények között. A kicsiny ország 1417-ben, III. Juszuf (ur. 1408-1417) halálát követően indult hanyatlásnak, ettől kezdve ugyanis egészen az 1492-es összeomlásig állandó polgárháborús helyzet keserítette meg a granadaiak életét. A belviszályok következtében számos nagyobb erőd – például az egykor Tárik vezér nevét őrző Gibraltár is – a kasztíliaiak kezébe került, ám a 15. század derekáig mégsem fenyegette komoly veszély az emirátust, ugyanis a félsziget nagy részét uralmuk alá hajtó kasztíliai, aragóniai és portugál uralkodók egymással is rivalizáltak. Granada helyzete 1479-ben fordult igazán válságosra, ebben az évben ugyanis Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd házasságával Hispánia két legnagyobb monarchiája egy kézben egyesült, ez pedig a reconquista eszméjének újjáéledését eredményezte. 

Az Emírség számára végzetesnek bizonyuló háború 1481 decemberében, egy rajtaütésszerű támadással kezdődött, mely során az arabok elfoglalták Zahara városát, a lakosságot pedig rabszolgaságba hurcolták. A támadásra válaszul a katolikus uralkodók ostrom alá vették Loja erődjét, ám kudarcot vallottak, vagyis a küzdelem kezdetén semmi nem utalt arra, hogy a reconquista egy évtizeden belül véget ér. Paradox módon a spanyolok helyzetét éppen az arab fél, jelesül Boabdil (ur. 1482-1483/1487-1492), az emír fia könnyítette meg, aki fellázadt apja ellen, és XII. Mohamed néven átvette a hatalmat. Túl azon, hogy a belháború szétaprózta a mórok erejét, Boabdil 1483-ban spanyol fogságba került, amiből csak azzal a feltétellel szabadult, hogy folytatja a háborút édesapja, Abu al-Hasszán (ur. 1464-1482/1483-1485) ellen; gyakorlatilag ez volt az a pont, ahol Izabella és Ferdinánd már Granada meghódítását tűzte célul. 

A trónkövetelő híven teljesítette a spanyol kérést, az arabok pedig nem bírták azt a hármas nyomást, amit az ellenség létszámbeli és technikai fölénye, illetve az állandó belviszály jelentett. Az 1480-as évek második felében a mór állam összeroppant, Málaga, Baza és Alméria eleste után elvesztette kapcsolatát a tengerrel, és területe jószerével Granada környékére korlátozódott. Ekkor, az utolsó pillanatban fordult a spanyolok ellen az emirátus tragikus hőse, Boabdil, aki 1490 után hasztalan igyekezett segítséget szerezni a Mediterráneum arab államaitól, és végül megmaradt katonáival próbálta megvédeni fővárosát a keresztények ellen. Az 1491 tavaszán kezdődő ostrom végül 8 hónapig tartott, és az utolsó emír kapitulációjával ért véget, aki 1492. január 2-án nyitotta meg Granada kapuit a győztesek előtt. 

Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd bevonulásával nem csak a városban, de a félszigeten is véget ért a majdnem 800 évig tartó arab uralom, mely korszak mindörökre otthagyta kézjegyét Hispánia arculatán. Boabdil bukása ugyanakkor mégis egy új világ kezdetét jelentette, melynek nyertesei sajnálatos módon éppen az évszázadok óta sajátos kultúrát kialakító ibériai zsidó és mór lakosság üldözésével és erőszakos megtérítésével kívánták demonstrálni, hogy immár egyedül ők uralkodnak a félszigeten. A reconquista 1492. január 2-án véget ért, Izabella és Ferdinánd pedig több évre Granada egykori emírjeinek díszes palotaerődjében, az Alhambrában rendezte be székhelyét. Nem sokkal a győztes ostrom után a katolikus uralkodópár itt fogadta Kolumbusz Kristófot, aki számára a spanyol győzelem tette lehetővé, hogy a királyi pár finanszírozza 1492 őszén megindított expedícióját, és így lehetőséget nyisson Spanyolország későbbi világhatalmi státuszának kialakítására, amelyet ma már már egy új korszak nyitányának látunk.