Rubicon Intézet

Szamosújvár a Kis-Szamos völgyében, Kolozsvártól hozzávetőlegesen 40 kilométernyire északkeletre fekszik. A település az erdélyi örménység fellegvára, illetve a romániai örmény katolikus ordináriátus székhelye. A városban a 18. század második felétől működik a történelmi Magyarország, majd pedig Románia egyik leghírhedtebb büntetés-végrehajtási intézete. Falai között raboskodott egykor a legendás haramiavezér, Rózsa Sándor, majd ide került Bukarest politikai foglyainak egy része, többek között Bodor Ádám Kossuth-díjas író is.

Ma a Szilágyságon gyakran csak átutaznak a Magyarországról Erdélybe vagy Erdélyből Magyarországra igyekvők. Turistaként azonban érdemes több időt szánni a hepehupás, vén Szilágyságra. Erdélynél visszafogottabb vidék, de tartogat szépségeket, és jellegzetes tája a Kárpát-medencének. A tájegységet hatvan település alkotja, és több tájra oszlik. Nevezetes települései közül kiemelhetjük a Wesselényi-kastélynak is otthont adó Zsibót és Zilahot.

A Déli-Kárpátok vonulatának közelében, a Szeben patak partján fekszik Nagyszeben városa, amely napjainkban a romániai Szeben megye (Județul Sibiu) székhelye. A települést a 12. században a Német-római Birodalomból érkező szász telepesek alapították, és a történelme során mindig is az erdélyi szászság kulturális és gazdasági központjának számított. A városra olykor a királyföldi németség, máskor viszont egész Erdély „fővárosaként” hivatkoztak, főként a 18. században, amikor az Erdélyi Főkormányszék székhelye volt, vagy éppen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követő neoabszolutista rendszer idején, amikor innen irányították az erdélyi koronatartományt. A település alapvető német jellegéből adódóan a magyar népesség sohasem volt itt domináns.

Kerelőszentpál Maros megyében található községközpont, a Székelyföld, a Nyárádmente, a Mezőség, valamint a Küküllő-vidék peremén. 1575. július 8-án itt zajlott a kerelőszentpáli csata, mely Orbán Balázs szerint „Erdély függetlenségét s államiságát biztositá, mely az erdélyi fejedelemségnek lételét szilárd alapokra fekteté”. A település nevezetességei közé tartozik a Kápolnadomb és a Maros partján fekvő egykori Haller-kastély romos épülettömbje. Az utóbbi két évtized gazdasági beruházásai és ipari parkjai egyértelműen a megye egyik gazdasági csomópontjává emelték a települést. Évente augusztus végén kerül megszervezésre a hagyományos dinnyevásár vagy „szentpáli vásár”, amely a falunapokkal kiegészülve régi hagyományokat igyekszik átörökíteni.

Huszt vára, egy vidám temető, az öt koronaváros, csodálatos dombok és hegyek, egy kettéosztott vármegye – ez Máramaros, a történelmi Magyarország egyik legnagyobb közigazgatási egysége.

A Segesd-patak és a Nagy-Küküllő találkozásánál, a Küküllőmenti-dombvidék magaslatai által szegélyezett völgyben fekszik Segesvár városa, az egykori Nagy-Küküllő vármegye székhelye. A települést a 12. században a Német-római Birodalomból érkező szász telepesek alapították, és történelme során mindvégig a királyföldi németség egyik kulturális és gazdasági központja volt. Festői szépségű környezete miatt a „Küküllő gyöngye” névvel is illetik, míg az egykori külföldi utazók „erdélyi Nürnberg”-ként” is hivatkoztak rá.

„Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna. A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.” Jókai Mór ír ilyen elragadtatással a Vaskapuról Aranyember című regényében. Az erre haladó utazó számára az óriási, áttöréses szurdokvölgy máig lélegzetelállító látvány, ráadásul a története nem kevésbé izgalmas.

„Kiöntött a Kis-Küküllő, kiöntött a Nagy-Küküllő a rétre, de a rétre. Valamennyi szőke kislányt, valamennyi barna kislányt elvitte, de elvitte. Halássza ki minden legény, halássza ki mindenki a magáét, a magáét. Ne ölelje, ne csókolja, ne szeresse soha senki a másét” – így szól az egyik népszerű népdal. Az abban szereplő két Küküllő mentén magyar és román falvak, egykori szász települések sorakoznak, köztük Dicsőszentmártonnal. A régió boráról, zenéjéről és táncairól híres – no meg Küküllővárról.

Az országos hírű református kollégiuma révén az erdélyi közművelődés egyik fellegvárának méltán nevezhető Nagyenyed városa Torda és Gyulafehérvár között nagyjából félúton, az Enyed patak és a Maros folyó összefolyásánál fekszik.
Sajnálatos módon azonban a város nemcsak a protestáns iskolakultúra számára referenciaként szolgáló tanintézménye, valamint a környékén termelt kiváló minőségű borok okán válhatott ismertté, hanem azért is, mert 1704-ben a román és örmény martalócokkal kiegészített császári csapatok, 1849-ben pedig a román népfelkelők végeztek szörnyű vérengzést a településen. Az előbbi tragikus eseménynek állított örök érvényű emléket Jókai Mór, A nagyenyedi két fűzfa címet viselő elbeszélésében.

A történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálása idején az ország hatodik legnépesebb városa Temesvár volt, lakóinak száma meghaladta mindegyik, Romániához csatolt városét, így Nagyváradét és Kolozsvárét is.
Temesvár 1315 és 1323 között otthont adott a tartományurakkal háborúzó Károly Róbert udvartartásának, s ezzel lényegében Magyarország akkori „fővárosának” tekinthető. Történelme során elsőrangú katonai és gazdasági központnak bizonyult. Többször átépített vára igazi stratégiai központ volt, mely számos ostromot kiállt. A dualizmus idején a település a vidéki nagyipari fejlődés egyik fellegvára lett, aminek nyomán méltán érdemelte ki a „magyar Manchester” elnevezést. Az etnikailag sokszínű Bánságban található Temesváron a történelmi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején a lakossága 40%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek, csak a németség aránya múlta ezt felül.

A Nyárádmente Erdélyben, a Székelyföldön, Marosvásárhelytől délkeletre fekvő, magyarok lakta tájegység. Néprajzilag Marosszék központi régiója. Nyugat felől érkezve Nyárádtőnél érjük el a tájegységet, és leginkább az ákosfalvi körforgalomnál lehet letérni a Nyárád völgyébe. A folyó menti tájat Alsó-, Középső- és Felső-Nyárádmentére osztják: része „Szentföld”, „Murokország” és a Bekecsalja is.

A katolikus vallás erdélyi bástyájának számító Csíkszereda a Csíki-medence középső részén, az Olt folyó mentén, a Nagysomlyó-hegy lábánál fekszik. Kezdetben a határvédelmi céllal kialakított gyepűrendszer része volt, idővel azonban a régió meghatározó kereskedelmi és közigazgatási centrumává fejlődött. 1959 óta a város része Csíksomlyó település, ahol minden év pünkösdjén a híres csíksomlyói búcsú, az összmagyarság (egyik) legfontosabb vallási eseménye kerül megrendezésre. Csíkszereda a történelme során mindvégig alapvetően magyar ajkú székelyföldi településnek számított. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején a lakossága 97%-a vallotta magát magyarnak, s ez a szám a legutóbbi, 2011-es romániai népszámlálás adatai szerint is közel 80% volt.

Marosvásárhely az Erdélyi-medence központi részén, változatos felszínen fekszik, a Székelyföld peremvidékén, a Mezőség és a Küküllők dombvidéki találkozásánál. A gazdag történelemmel rendelkező településen már őskori nyomai is voltak az emberi tevékenységnek, viszont a város kialakulását a régészek és helytörténészek a 11–13. század körülre datálják, amit azóta összefüggő és máig létező történeti fejlődés követett. A város fejlődését tekintve minden bizonnyal a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedei, az ún. „Bernády-korszak” mondható a legmeghatározóbbnak, amelynek eredményei ma is meghatározzák Marosvásárhely központjának térszervezését, sajátos arculatát. A kommunizmus időszakában megváltoztatták a város demográfiai jellegét, a rendszerváltásra „frontvárossá” változtatva Marosvásárhelyt, ahol 1990-ben zajlott le a „fekete márciusként” hivatkozott interetnikus konfliktus. Az egykoron Székely-Vásárhelynek nevezett és sokáig székelyfővárosnak vagy „virágok városának” is tartott település jelenleg is Románia legnagyobb számú magyar lakossággal rendelkező, az összlakosságát tekintve pedig 16. legnagyobb városa.

A mindössze 1159 méter magas Gyimesi-hágóra (vagyis a Fügés-tetőre) érve az emberen hamar egy másik világba lépés érzete uralkodik el. Gyimes a magyarországi látogatók számára is hívószó: az évente megrendezett tánctábor ropogtatástól (virtusmutogató legénytánc) és gardony (népi ütős hangszer) hangjától lüktető ritmusú, tánctól kigyúlt arcú mulatozókkal teli nyári estéi, a Keleti-Kárpátok lankás lejtői és a völgyben kanyargó Tatros csobogása, egy-egy rejtett, vad völgyecske nyugalma sokak számára személyesen megtapasztalt élmény. De mitől különleges e táj, és mitől érdekesek a lakói?

Kolozsvártól délkeletre, az Aranyos folyó és a Rákos-patak összefolyásánál található Torda városa, a magyar vallásszabadság őrbástyája. Gazdag történelme során a város az erdélyi települések közül a legtöbb, összesen 127 országgyűlésnek adott otthont. Ezek közül a leghíresebb az 1568-as diéta volt, amikor is a világon elsőként foglalták törvénybe a lelkiismereti, valamint a vallásszabadságot. Torda azonban nemcsak az országgyűlései miatt volt ismert, hanem a sóbányája miatt is, amely évszázadokon át biztos munkát és megélhetést jelentett a helybéli sóbányászoknak.

A Gyergyói-medence keleti szegletében található Szárhegy története ezer szállal kapcsolódik a Lázár család múltjához. Erről a szoros kötelékről nem csupán a település román elnevezése – Lăzarea –, hanem számos neves műemlék épület is tanúskodik. Gyergyószárhegy első számú turistalátványosságát napjainkban az előkelő székely família újjáépített kastélya szolgáltatja, de a Lázárok a középkori alapítású katolikus templom csinosításában, valamint a Szármányon álló ferences kolostor felépítésében is döntő szerepet játszottak. A község történetének legfényesebb lapjai az Erdélyi Fejedelemség időszakában íródtak. Az itt élő székelyek nem csupán a török háborúk során tanúsított hősies helytállásukra lehetnek büszkék, hanem például arra is, hogy Bethlen Gábor fejedelem gyermekkorának jelentős részét náluk – a Lázár-kastélyban – töltötte. A magyar jellegét egészen napjainkig megőrző Gyergyószárhegy az 1970-es évek közepétől működő Barátság Alkotótábornak köszönhetően Erdély egyik fontos képzőművészeti központjává vált.

Az egykori Alsó-Fehér vármegye területén található Magyarózd a Pekri család kastélyáról, a hagyományos társadalomszerkezet megőrzéséről és színes hiedelemvilágáról egyaránt nevezetes. A pár száz fős lakossággal rendelkező, döntően ma is magyar falut és környékét képzeletbeli lények hada népesíti be. A róluk szóló történetek, velük kapcsolatos néphiedelmek kiváló alapot szolgáltathatnának a horrorfilmkészítők számára.

A Szent László királyunk által alapított, s ennek nyomán mindmáig „Szent László városaként” emlegetett Nagyvárad napjainkban Románia északnyugati részében, a Sebes-Körös két partján terül el. Több mint kilenc évszázadra visszanyúló gazdag történelme során mindvégig kiemelkedő egyházi, kulturális és gazdasági központnak számított. Igazi fénykora a dualizmus időszaka volt, amikor is komoly vasúti csomóponttá fejlődött, kiemelkedő pénzintézeti szereppel bírt, a szecesszió jegyében pedig olyan mintaszerű városrendezésen ment keresztül, ami a települést Európa egyik legszebb szecessziós városává tette. Rendkívül gazdag irodalmi–művészeti életének köszönhetően ekkoriban érdemelte ki a „Pece-parti Párizs” jelzőt. A történelmi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején a lakosainak még a 91%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek, viszont a legutolsó, 2011-es romániai népszámlálás adatai szerint ez a szám mindössze 23%-ra apadt.

„Magos Déva várának” históriája, a híres balladában leírt emberáldozatot leszámítva, hasonlít a Kőmíves Kelemenék által emelt erősség történetéhez. A Maros völgyét őrző erődítmény a valóságban is többször romba dőlt és újjáépült a századok során. Miután néhány évvel ezelőtt a turisztikai beruházásoknak köszönhetően ismét megújult, napjainkban Déva legfőbb látványosságának számít. A város ugyanakkor mégsem katonai szempontból igazán jelentős Erdély és Magyarország történetében. Hunyad vármegye székhelyeként a dualizmus korszakában a Maros-völgy egyik fontos közigazgatási és kulturális központjává vált, hidat képezve a Kárpát-medence központja és a székelyföldi magyar tömbterület között.

A Királyhágó szomszédságában fekvő Csucsa neve elsősorban Ady Endre életútjának köszönhetően ismert a széles nyilvánosság számára. A településen található kastélyban született Boncza Berta, más néven „Csinszka”, aki Ady szerelmi költészetének kései múzsája és a neves költő felesége volt. A betegeskedő Ady életének utolsó éveiben sok időt töltött a Boncza család csucsai fészkében, amelyet aztán Octavian Goga író, politikus az első világháború után megvásárolt és átalakított. Az adásvétel és az impériumváltás következtében a kastélyban nem a magyar költő, hanem a román író tiszteletére rendeztek be múzeumot.

A napjainkban Románia nyugati határszélén, a Partiumban, a Maros folyó partján elterülő Arad városának neve közgondolkodásunkban összeforrott történelemünk egyik legtragikusabb eseményével, az osztrák kormányzat által az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban vállalt szerepük miatt kivégzett honvéd főtisztekével. A település évezredes történelme ennél azonban jóval szerteágazóbb és gazdagabb. Noha Arad vármegye székhelye volt, a tatárok, kunok és a törökök dúlásai, valamint az állandó háborúskodás okán a 18. század derekáig nem számított a térség első számú centrumának. Az ezt követő hosszabb békeperiódus ugyanakkor jótékonyan hatott a város fejlődésére, amely az első világháborúig fontos ipari és kulturális központtá nőtte ki magát. Az etnikailag sokszínű régióban elhelyezkedő Aradon a régi Magyarország utolsó, 1910-ben lebonyolított népszámlálása idején még a lakosság 73%-a vallotta magyar anyanyelvűnek magát, ám ez a szám a legutolsó, 2011-es romániai népszámlás adatai szerint mindössze 10%-ra csökkent.

A Háromszéki-havasok lábánál fekvő Zágon neve a szélesebb közönség számára elsősorban Mikes Kelemennek köszönhetően ismerős, aki – II. Rákóczi Ferenc íródeákjaként, majd kamarásaként – az emigráció évtizedeiben írt fiktív leveleiben tette híressé a települést. Mikes kultusza ugyanakkor csupán egyetlen színárnyalatát adja Zágon múltjának. Színvonalas iskolájának köszönhetően az „Erdély végében” fekvő község a 18. századtól még számos kiemelkedő tudóst és írót adott a székelység számára. A 20. század elején itt nevelkedett Kiss Manyi színésznő. A rendszerváltás után felújított Mikes–Szentkereszty-kúria – Zágon első számú nevezetessége – a fejedelem íródeákja mellett nekik is méltó emléket állít. Ugyancsak a község szülötte Szabó Katalin tornász, aki az 1984-es olimpián, Los Angelesben négy aranyérmet szerzett.

Magyarvista a Kalotaszeg egy ma is túlnyomóan magyar népességgel rendelkező települése. Különleges látványosság 1280 körül épült román stílusú temploma, amely egy tatárjáráskor feldúlt, Szent István korabeli templom alapjaira épült. A falu a legényes táncáról híres Kalotaszeg egyik legnagyobb táncos egyéniségét adta a világnak. Az 1911-ben született Mátyás István „Mundruc”, ha nem a kommunista Romániában éli érett férfikorát, általános vélemény szerint világhírű táncos lehetett volna.

A népművészetéről, népviseletéről, táncairól és zenéjéről ismert Méra a közép-erdélyi Kalotaszeg egyik leghíresebb települése, mely az utóbbi időben még kultúrdiplomáciai botrányba is keveredett.

Hencidától Bonchidáig folyt a sárga lé – szól a népmesék egyik gyakori zárómondata. Mind Hencida, mind Bonchida létező település. Bonchida hírnevét lenyűgöző Bánffy-kastélyának, református templomának, népzenéjének és néptáncainak köszönheti.

Az Olt partján fekvő Fogaras az erdélyi magyarok, románok és németek történelmében egyaránt kiemelkedő jelentőséggel bír. Erős falainak és stratégiailag előnyös pozíciójának köszönhetően a vár kulcsszerepet játszott az Erdély feletti uralomért vívott küzdelmekben, de befolyása időnként a Kárpátokon túl elterülő Havasalföld politikai ügyeire is kiterjedt. Egy évszázadon át Fogaras a szász univerzitás birtokát képezte. A festői szépségű váráról ismert település a dualizmus korszakában kiváló ménesbirtokkal is rendelkezett. A magyar irodalom mesterei közül Mikszáth Kálmán országgyűlési képviselőként, Babits Mihály pedig a főgimnázium tanáraként köthető Fogarashoz.

Az Ojtozi-szoros kapujában található Bereck története az ezeréves magyar határok védelmének históriájával egyenlő. Veneturné várának romjai ennek a küzdelemnek az első évszázadait szimbolizálják. 1814-ben ezen a településen született Gábor Áron, az 1848–49-es magyar szabadságharc híres ágyúöntő tüzér őrnagya, és a küzdelem végnapjaiban itt találkozott Petőfi Sándor Bem tábornokkal néhány nappal azelőtt, hogy a segesvári csatában hősi halált halt. Bereck mindkét világháborúban véres összecsapások színhelye volt, 1944-ben a Kárpátokat védő Árpád-vonal eddig a településig húzódott.

Válaszútnak, Wass Albert és Kallós Zoltán szülőfalujának komor, biblikus hangvételű neve van – pedig nem valamiféle filozófiai megfontolásokból kapta nevét, hanem azért, mert a Kolozsvárról Désre vezető országútról itt ágazik le az út a Borsa-patak völgyébe. Nevezetességei közé tartozik a Kallós-birtok, amely a Kallós Alapítvány székhelye a Kallós-múzeummal és az itteni magyar szórványkollégiummal; itt tartják nyaranta a nemzetközi mezőségi népzene- és néptánctábort. Kissé lejjebb, átellenben, az út másik oldalán pedig a helyi Bánffy-kastély magasodik, mely ugyan egyáltalán nem olyan jelentős, mint a szomszédos Bonchida monumentális Bánffy-kastélya, de így is rejt érdekességeket.

Annak ellenére, hogy több mint száz esztendő eltelt már az impériumváltás óta, Parajd nevét a köztudatban éppen úgy összekapcsoljuk a sóval, ahogy Kalocsát a paprikával, Makót a vöröshagymával vagy Körmöcbányát az arannyal. A község közel félezer éves történetében meghatározó szerepet játszott ennek az egykor rendkívüli értékkel bíró ásványkincsnek a bányászata, a modern korban pedig Parajd gyógyászati és turisztikai jelentőségét biztosítja a só.

Hosszú és gazdag történelem során Szatmárnémeti mindvégig jelentős gazdasági és egyházi központnak számított. 1711-ben e városban írták alá a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét, s a települést sokan „Kölcsey Ferenc városának” is nevezik, mivel a Himnusz szerzője a XIX. század első harmadában Szatmár vármegye főjegyzője, illetve országgyűlési követe is volt.

A különös nevű Ördöngösfüzes gyönyörű népzenéje és táncai igen népszerűek a táncházmozgalom berkein belül. A Mezőséghez tartozó falu nevének több magyarázata is van, de tava, temploma és táncosai is híresek.

Szék legendás falu: ha nincs Szék, nincs táncházmozgalom. A budapestiek gyakran találkoznak a köztereken piros-feketébe öltözött, fejkendős-szoknyás nénikkel, akik piacoznak vagy épp hatalmas batyukkal battyognak tova: ők a székiek. A településhez számos legenda és történet kötődik. Izgalmas például a „széki gyász” eredete.

Székelyudvarhely 90 százalék feletti magyar népességarányával napjainkban Erdély „legmagyarabb városának” számít, amelyet az évszázados román uralom és a 20. század rohamos modernizációja látszólag alig érintett meg. A város ma is őrzi a 19. századi „Küküllő-parti Athén” arculatát, hangulatos városképével, neves iskoláival és pezsgő kulturális életével.

Brassó valaha a történelmi Magyarország – és benne Erdély – egyik legjelentősebb gazdasági, közigazgatási és kulturális központja volt, ennek ellenére a közvélemény napjainkban már csak egy 20. században kitalált étel és egy nemzetközi vonatjárat kapcsán ismeri a nevét. A következő írás a Kelet kapujának is nevezett város magyar múltját és kulturális örökségét mutatja be.