Mohács és a 16. századi európai hadművészet

Az országok megítélésénél jelentős súllyal esik latba a háborúkban nyújtott teljesítményük. A háborúkat a csaták döntik el, így a 16. századi Magyar Királyság tragédiáját a mohácsi csata elvesztéséhez köthetjük. A vereség okai között már a kortársak megemlítették az ország rossz gazdasági helyzetét, a konfliktusoktól terhelt belpolitikát és a hadügy korszerűtlenségét. Tomori Pál a hadvezetéshez szükséges ismereteinek hiányára apellálva próbálta meg visszautasítani a fővezéri megbízatást, egy a csatában résztvevő bécsi zsoldos pedig arról írt, hogy a sereget rossz csatarendbe állították. Ezzel szemben nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a mohácsi táborban az akkori Európa egyik legnagyobb serege jött össze, ahol a zsoldosok nagy száma garantálta a katonai rutint.  

A gyalogság megjelenése

A 15-16. század fordulóján az európai hadügyben jelentős változások zajlottak. A korábbi időszakban a nyíltszíni összecsapásokat a lovasság fegyvernemi harca döntötte el, ahol a gyalogosakat csak olyan feladatok elvégzésére alkalmazták, amit lóháton nem lehetett megoldani. A lóról szállt lovagok gyalogosan megvívott harca nem volt gyalogos fegyvernemi alkalmazás, azonban a falkirki (1298) és a bannockburni (1314) csatákban schiltronokba rendeződő skót gyalogosok fegyvernemként harcoltak. Az íjászokat szervezett tevékenységük alapján önálló fegyvernemnek tekinthetjük és megfelelő körülmények között jelentős hatást tudtak gyakorolni a harc kimenetelése (Agincourt 1415). A gyalogság fegyvernemként való megjelenése a távolharc és a közelharc képességének kialakításával jött létre. A husziták, a svájciak, a spanyolok és a landsknechtek kötelékeiben az íjászok és a puskások távolharcot, a lándzsások, pikások, alabárdosok közelharcot folytattak, ami képessé tette őket arra, hogy felvegyék a harcot a lovassággal szemben is. A gyalogság csatarendje lehetővé tette az ágyúk alkalmazását is a csatamezőn, hiszen képesek voltak megfelelő védelmet biztosítani a költséges fegyvereknek. 

Az európai gyalogság harcászata elsősorban a nehézlovasság elleni hatékony fellépést célozta, azonban az Ibériai félszigeten vívott granadai háború során a pikás gyalogosokból és lövészekből álló kötelékek (capitania) biztosítására könnyűlovasságot (jinete) szerveztek, ami képes volt szembeszállni a mórokkal. Ez volt az egyik olyan pont, ahol az európai hadművészet elemeit a keleti - afrikai könnyűlovas seregek elleni harchoz kellett alakítani. 

A mohácsi csatarend

A másik ilyen terület, Kelet-Európa volt, ahol az oszmán lovasság elleni harc formálta a hadviselést. A 15. századi magyar hadművészet hatékonyan ötvözte a nyugati és keleti elveket, ami az 1526-os mohácsi hadjáratban is felismerhető. A mohácsi csata megvívására kialakított haditerv elemeire a csatarendből következtethetünk, amiről Brodarics István kancellár részletes és szakszerű leírást adott: „A sorokat a csata napján […] úgy kellett elrendezni, hogy amennyire csak lehet, szélesen elnyúljanak, amiben az volt a fő szempont, hogy az ellenség ne zárjon körül bennünket. Aztán két oszlopra oszlott az egész hadsereg. Az elsőben a hadvezérek voltak, nem kijelölt helyen, hanem mindig ott, ahol szükség lesz rájuk, ennek jobbszárnyát a horvát bán vezényelte Tahy Jánossal, a bal szárnyat, […] Perényi Péter; […] közvetlenül az első sorok mögött helyezkedtek el az ágyúk. A második oszlop, vagyis az, amit helytállónak nevezünk, melyben a király volt, inkább lovasokból állt, egy-két gyalogos az oldalakon foglalt helyet. Az első és második oszlop között nem volt nagyobb távolság egy kődobásnyinál. A második oszlopban a király sora előtt hármas sor húzódott nagyobbrészt királyi kamarásokból és bárókból összeállítva, ezek parancsnoka Tárczay Miklós volt, … […] a király és a főemberek után a páncélos lovasok gyönyörű hadteste ezer vagy valamivel több páncélossal, mert a többi e fegyvernemhez tartozó lovas az első oszlopban szóródott szét. E hadtest közepén állt a király zászlaja,. [….] Ezt a helytállónak nevezett oszlopot mindenfelől könnyűfegyverzetű lovasok vették körül és a széleken gyalogosok is, mint föntebb mondtuk.”  Paulus Iovius leírtása tovább pontosítja ezt a képet: „Tomori hosszú arcvonalban helyezte el négyszögekbe állított teljes seregét. A gyalogos zászlóaljakat a lovasszázadok közé állította, hogy a törökök fegyveres tömege ne egykönnyen kerítse be őket.” Dzselálzáde Musztafa is ír erről a felállításról, de érezhetően nem első kézből származik az információja: „a csatasorban úgy voltak elrendezve, hogy minden lovas mellett jobbról és balról két puskás gyalogos állott.” 

Ezek szerint a magyar sereg két lépcsőben állt fel. Az első lépcső jobb- és balszárnyán a gyalogság és lovasság négyszögei váltakozva sorakoztak. Ha Dzselálzáde leírását elfogadjuk, akkor négy gyalogos csapatra jutott egy lovas négyszög. 

Az ágyúk elhelyezése

Brodarics azon állítása, hogy az ágyúkat az első sorok mögött helyezték el, első olvasatra nehezen értelmezhető, hiszen az első sorban állók akadályozták volna a tüzéreket, hogy lövéseket adjanak le a lövegekkel. Csakhogy itt nem modern tüzérségre kell gondolni, hanem 16. századi ágyúkra melyekkel kedvező esetben félóránként egy lövést adtak le. A lövedékük ólom vagy vasgolyó volt. Az alacsony tűzgyorsaság miatt a lövegeket nem alkalmazták közelharcra, mint azt a későbbi korokban tették kartáccsal vagy sörétszelencével. Niccolo Machiavelli a háború művészetéről szóló könyvében felhívja a figyelmet, hogy az ágyúkat a gyalogság mögé a csapatok közötti hézagokba kell állítani, mivel így tudnak lőni az ellenségre, azonban a saját gyalogság képes oltalmazni őket, miközben a tüzérek újra töltik a lövegeket. Ezt írja: "Ha az ellenség a tieidhez hasonlatosan állítja fel hadseregét, s ágyúit jó mélyen ezekbe a térközökbe helyezi, úgy hiszem, ezek innen a legnagyobb biztonságban okozhatnak károkat neked, hiszen nem hatolhatnál be az ellenséges erők közé, hogy elfoglald őket." Amikor az ágyúkat elől állították fel, előfordulhatott, hogy miután leadták a lövést az ellenség gyalogosai és lovasai lerohanták a tüzérséget és zsákmányul ejtették az értékes fegyvereket.

Az ágyúk alkalmazásával kapcsolatban érdemes figyelembe venni a Sátorhely közelében feltárt tömegsírok elhelyezkedését is. A tömegsírok gödrei, eltérő nagyságúak. A 3. és 4. számú, a két legkisebb alapterületű, nagyjából négyzet alakú, míg a többi három hosszúkás árok. Az elhelyezkedésük vonalas szerkezetet mutat. Idősebb Stephan Gerlach naplójában olvashatjuk a következőt: „Még látni az árkokat, ahol az ágyúk álltak, és ahová a halottakat eltemették.”  Valószínűleg az említett árkok a tömegsírok gödreivel azonosak, ami azt jelzi, hogy ez volt az ágyúk felállítási helye. Az 1525-ös páviai csatát ábrázoló brüsszeli falikárpit- sorozat egyik darabján olyan gödröket láthatunk, melyben a gyalogos lövészek helyezkedtek el, az ágyúk előtt. Ebből arra következtethetünk, hogy legalább az ágyúk egy része ütegekbe volt koncentrálva, gyalogsági fedezettel. Az ágyúkat vesszőkasok vagy valamilyen sáncolás mögé állították, előttük pedig az árkok és gödrök sora húzódott a lövészekkel. Amikor az ágyúk lőttek, lehúzódtak a fedezékekbe, amikor az ágyúkat töltötték, kiemelkedtek és puskalövésekkel pusztították az ellenséget. Az első vonalban álló gyalogosok és lovasok mögött ilyen védelmi csomópontok húzódtak, ami mögé az elől állók szükség esetén visszahúzódhattak. 

Az állóhad szerepe

A második lépcsőben, amit Brodarics statáriaként, azaz állóhadként említ, a király és az ország főurai mellett ezer nehézlovas állt, kétoldalt gyalogsággal. Az, hogy állóhadnak nevezi, arra utal, hogy a sereg védelmi harcra készült. Ha a török támadás sikerrel jár az első lépcső ellen, és visszavonulnak vagy rosszabb esetben hátra menekülnek, a második lépcső képes biztosítani a felvételüket, tehát átengedik a saját erőket és mögöttük újra rendeződhetnek, miközben a statária feltartóztatja az üldözőket, és kedvező esetben a nehézlovasság ellenlökéssel visszaszorítja őket. Mivel elsősorban a török lovasság támadására kell számítani, a nehézlovasság két oldalát az oda állított gyalogság biztosítja az átkarolás ellen.

Ez a csatarend nem egy ad hoc felállítás volt, hanem megfelelt a hadművészet előírásainak. Maurikiosz bizánci császár Sztrategikonjában éppen erről ír: „Először is az első vonalban harcolók sokkal bátrabban fognak harcolni, ha tudják, hogy a hátukat védi a második vonal, a szárnyaikat pedig az oldalvéd. Másodsorban, ha az első vonal mögött egy második vonal katonái is fel vannak állítva, és szemmel tartják azokat, akik esetleg dezertálnak, akkor senki sem tud futásnak eredni, ha a kedve úgy tartja. A harc során ez különösen fontos lehet. Ha pedig esetleg az első vonal megfut vagy visszaszorítják, akkor ott lesz a második vonal, hogy a segítségére keljen, vagy menedéket adjon. Ez lehetőséget teremt arra, hogy a csapataink rendezzék soraikat, és újra felvegyék a harcot az ellenséggel.”   

Gyalogság és lovasság

Giorgio Basta jó hetven évvel később a török elleni harcok tapasztalataival felvértezve, a következőket írta: „Egyesek azt állítják, hogy nagyon nehéz és veszélyes, sőt egyenesen lehetetlen vegyesen felállítani a gyalogságot és a lovasságot, mivel képtelenség őket így vezetni. Az én következtetésem tehát az, hogy a lovasságot és a gyalogságot érdemes vegyesen csatarendbe állítani, mégpedig úgy, hogy egymást fedezni tudják, és ha az ellenség lovasai a gyalogságunkat akarnák támadni, akkor legyenek kénytelenek a muskétások sortüzén keresztülhaladni. Ugyanakkor vegye eszébe a tábornagy, hogy csak akkor érdemes a gyalogságot és a lovasságot vegyesen felállítani, ha megfelelő arányban tesszük ezt! Azaz a gyalogság csak akkor képes fedezni a lovasságot, ha legalább háromszor annyian vannak, mint a lovasok.”  Dzselálzáde szerint a lovasok mindkét oldalán két-két gyalogos állt. Valószínűleg nem folyamatos sorra, hanem csapatokra értette, tehát egy-egy lovascsapat két oldalán két- – két gyalogos kompánia állt. Ez a lovassághoz képest négyszeres gyalogos többletet jelent az első lépcsőben. 

A második lépcső felállításával kapcsolatban a következőt javasolja: „A pikás gyalogosszázadok közti üres területeket muskétáscsoportokkal töltse fel a tábornagy úgy, hogy azok is egyenes vonalban legyenek a gyalogosokkal. A pikások arcvonala mögött jókora távolságra állítson fel a tábornagy újabb arcvonalat vértesekből! Ennek a két oldalára helyezzen el két-két század gyalogost, amelyeknek a szárnyaira, valamint a hátába helyezzen el egy-egy csapat muskétást.”  Az előbbi idézetben a számunkra fontos információ, hogy az első lépcsőbe állított gyalogság mögött a második lépcsőt vértes lovasokból kell megalakítani, azonban az oldalaik védelmére, kétoldalt gyalogos csapatokat kell állítani kétoldalt. A Mohácsnál felállított magyar csatarend esetében ez teljesült, miként a korábban idézett szabályok is. Ezek alapján azt mondhatom, hogy bárki is állította fel a csatarendet, bizonyosan jártas volt a hadművészetben.

A magyar sereg által tervezett harceljárásról egy korabeli jelentés értékes információkat közöl. A szövegben leírást találunk II. Lajos király július 20-án Budáról történő elindulásáról, ami valószínűleg a nép örömére díszes körülmények között zajlott le. A csapat körülbelül négyezer lovasból és háromezer gyalogosból állt. Minden ötven gyalogosnak volt saját zászlója, és minden tíz gyalogoshoz tartozott ellátmányos szekér. Ezer gyalogosból három vagy legfeljebb négy egységet alakítottak. Harcban elől állnak félkört alkotva a nagy álló pajzsokat hordozó gyalogosok, mögöttük a kézifegyverekkel felszerelt emberek rövid lándzsával harmincan (vagy negyvenen), utánuk jön az összes puskás. A szekerekből szekérvárat alakítanak, ahova az ágyúkat állítják.

Ha azt vesszük alapul, hogy ezer gyalogost 3-4 egységbe szervezik, akkor egy ilyen 250-300 fős csapat első sorában a pajzshordozók száma megegyezhet a lándzsásokéval, tehát kb. negyven-negyven fővel számolhatunk. A többi 200 katona puskás gyalogos, akik öt-hat sorban állnak fel egymás mögött. Az első sorban állók sortüzet lőnek az ellenségre, majd hátra mennek tölteni, és a mögöttük állók lépnek a helyükre. Azokkal, akik túlélik a sortüzet, és a pajzsfal közelébe jutnak, a lándzsások vívnak közelharcot. A puskások nagy száma és a szekérvár említése jelzi, hogy az ilyen csapat elsősorban védelmi harcra alkalmas. A nagy állópajzsok említése miatt első látásra talán korszerűtlennek tűnhet ez a felállítás, hiszen már Hunyadi János is hasonlót alkalmazott, azonban a pajzsfalnak a szpáhik nyilazásától kellett megóvni a mögötte álló gyalogosokat, amivel még a mohácsi csatában is komolyan számolni kellett. A csatarend lényegét a nagyszámú puskás jelentette, akik hatékonyan tudták pusztítani a lovasokat. 

A magyar csatarend azt jelzi, hogy a sereg védelmi harcra készült. A fegyvernemek aránya és a létszáma erre tette alkalmassá. A török sereg létszámfölényét tekintve, érdemes figyelembe venni, hogy a hadjárat során támadó harcot kellett folytatniuk, míg a magyar oldal választhatta a védelmet is, ahol a támadónak legalább háromszoros erőfölénnyel kell rendelkezni a siker kivívásához.

Az összfegyvernemi harc

Sajnos a csatarend felállítása csak az első lépés a győzelem felé vezető úton. Érteni kell a csapatok vezetéséhez is. Ismerni kell az egyes fegyvernemek (lovasság, gyalogság és tüzérség) harcának sajátosságait. Tudni kell, hogy mikor mire lehet és kell parancsot adni. Hogyan kell összehangolni a fegyvernemek tevékenységét, hogy azok támogassák, ne pedig akadályozzák egymást a harcban. Ezt mai kifejezéssel összfegyvernemi harcnak nevezzük. Amikor Tomori Pál nem akarta elvállalni a főparancsnoki tisztséget, valószínűleg tisztában volt azzal, hogy nem ért az összfegyvernemi harchoz. Egy csapatban lehetnek gyalogosok, lovasok és ágyúk, de ez még nem gyalogság, lovasság vagy tüzérség. Ha a parancsnok csak az egyik fegyvernem alkalmazásához ért, – miként Tomori a lovasharchoz –, akkor a másik két fegyvernem nem kap megfelelő parancsokat, és a tevékenységüket alárendelik a vezetett fegyvernemnek. Hiába voltak Mohácsnál tapasztalt zsoldos parancsnokok, érthető okból nem vállalhatták a fővezérséget, hiszen nem ismerték a nyelvet, sem a beosztott alparancsnokokat, és az egyes csapatok sem voltak összekovácsolva, hogy képesek legyenek hatékonyan együtt harcolni.