Recenziószerű könyvbemutató egy kiskátéval kiegészítve

Hahner Péter: A forradalmak világtörténete (Rubicon Intézet, 2026. 576 o.)

A kötet szerkesztőjeként talán azzal kell kezdenem, hogy ez a könyv nem egészen az, aminek első pillantásra látszik. Címe szerint a forradalmak világtörténete: több mint ötszáz oldalon, a 17. századi Brit-szigetektől az amerikai és francia forradalmon, 1848-on, az orosz, kínai és kubai forradalmakon át egészen 1968-ig. Hahner Péter mintegy hetven olyan történelmi eseményt idéz fel, amelyet kortársai vagy az utókor forradalomnak neveztek. A könyv azonban nem egyszerűen hetven történet egymás után. Valójában egy szó és egy eszme életrajza.

A forradalom kifejezés eredetileg körforgást, visszatérést jelentett. Csillagászati fogalom volt: az égitestek visszatérése korábbi helyzetükbe. Aztán leszállt az égről a földre. Előbb az államok váratlan hanyatlását, a hatalom fordulatait, majd egyre inkább a politikai közösségek erőszakos belső konfliktusait kezdték vele megnevezni.

A felvilágosodás korában pedig jelentése gyökeresen átalakult. A forradalom többé nem visszatérést, hanem előrelépést jelentett. Nem pusztító polgárháborút, hanem egy jobb világ megszületését. Olyan erkölcsi tekintélyre tett szert, amelynek nevében már az erőszakot is igazolni lehetett. Hahner Péter könyvének központi kérdése: miért neveztük forradalomnak éppen ezeket az eseményeket? Mit mondunk ki, és mit hallgatunk el ezzel a szóval?

Legmerészebb állítása szerint a forradalomnak nevezett történelmi fordulatok többsége lényegileg polgárháború volt – vagy szabadságharc, amelyben több-kevesebb polgárháborús elem is megjelent. A „forradalom” név a felvilágosodás haladáshitének köszönhetően dicsőségesebb értelmet adott annak, amit korábban az emberi közösség egyik legnagyobb tragédiájának tekintettek: az azonos hazához tartozók egymás elleni háborújának.

Ez a felismerés segít megérteni azt is, miért végződött oly sok forradalom diktatúrával. A polgárháború egységes vezetést kíván, a politikai kérdéseket pedig katonai feladvánnyá egyszerűsíti: ki kit győz le? Amikor az erőszak elfogadott hatalomváltási eszközzé válik, nem feltétlenül a legbölcsebb vagy legemberségesebb szereplő győz, hanem az, aki a legelszántabban hajlandó alkalmazni.

A szerző és kiváló kötete megpróbálja megérteni, miért volt sikeres az amerikai forradalom, miért fordult terrorba a francia, miért vált 1848 és 1956 Magyarországon egyszerre forradalommá és szabadságharccá, s miért nevezhették magukat forradalmárnak a 20. század legkülönbözőbb politikai mozgalmai – a kommunistáktól a fasisztákig.

A könyv egyik legfontosabb következtetése, hogy a korlátozott, közeli és elérhető célokra irányuló forradalmaknak volt a legnagyobb esélyük arra, hogy visszahúzódjanak az erőszak spiráljából a politikába. Minél távolabbi és utópikusabb célt tűztek ki – egy teljesen új világ, egy új társadalom vagy akár egy új ember megteremtését –, annál inkább elhúzódott a harc, s annál nagyobb lett a diktatúra és a terror veszélye.

Ezért ez a könyv nemcsak a múltról szól. Arról is, miért olyan vonzó számunkra ma is a forradalom gondolata. A reform lassú, prózai és gyakran unalmas. A forradalom viszont azt ígéri, hogy egyszerre minden lehetségessé válik.

A kérdés csak az, hogy milyen árat kell ezért az ígéretért fizetni. Erről szeretnék néhány idézetet felvillantani Hahner Péter könyvéből.

Mi ez a könyv?
A forradalom szó és a forradalomnak nevezett események négy évszázados története.

Mi a fő tézise?
A legtöbb forradalom polgárháború vagy szabadságharc átértelmezett neve.

Mi a nagy kérdése?
Mikor képes az erőszakos hatalomváltás visszatérni a politikába, és mikor fordul diktatúrába?

Mi a siker feltétele?
Korlátozott cél, rövid idő, működő intézmények, társadalmi egyetértés, önkorlátozó vezetés.

Mi a veszély?
A távoli, utópikus cél igazolja az egyre hosszabb és korlátlanabb erőszakot.

Miért aktuális?
Mert a forradalom ma is azt az illúziót kelti, hogy a történelem lassú, tökéletlen világa egyetlen csapással újrakezdhető.

A könyv vállalkozásáról:

„E kötetben a fogalomra »rárakódott sokféle réteget« próbálom kissé lefejteni.”

A központi hipotézisről:

„Lehetséges, hogy egyszerűen a polgárháborúk és a szabadságharcok lettek átkeresztelve forradalommá?”

A forradalmak sokféleségéről:

„Olyannyira különböző folyamatokat neveztek el forradalomnak, hogy aligha lehetséges olyan definíciót alkotni, amely valamennyire érvényes.”

A polgárháború-tézisről:

„A forradalomnak nevezett történelmi fordulatok többsége lényegileg polgárháború volt.”

A vezető személyiségéről:

„Nem mindegy, hogy elutasítja a diktatúrát, mint Washington, vagy a forradalom lényegének tekinti, mint Lenin.”

A siker feltételéről:

„A legsikeresebbek a korlátozott, közeli célra irányuló és viszonylag gyorsan lezárható forradalmak voltak.”

A forradalom sokszólamúságáról:

„Egyetlen elhúzódó forradalom sem volt […] megbonthatatlan egész.”

A végső figyelmeztetésről:

„A forradalmak legalább annyi problémát teremtenek, amennyit megoldanak – ha nem többet.”