Ki volt Georges Clemenceau?

A magyar történelmi emlékezetben Georges Clemenceau neve egyet jelent a trianoni békediktátum tragédiájával. Franciaországban azonban egészen másként emlékeznek rá: a modern köztársaság egyik legfontosabb építőjeként tartják számon, aki a munkások jogaiért küzdött, a Dreyfus-ügyben következetesen védte az emberi jogokat, és radikális reformokkal formálta át a francia sajtót és politikát. Erre a rendíthetetlen, „Tigrisnek” nevezett jellemre támaszkodott akkor is, amikor az I. világháború legnehezebb óráiban miniszterelnökként megmentette és győzelemre vezette nemzetét. Életútja így a modern Európa egyik legellentmondásosabb története: egyszerre hozott dicsőséget a franciáknak és máig sajgó sebeket nekünk, magyaroknak.

Az ifjú republikánus

Republikánusnak lenni a 19. század közepén Vendée megyében – ehhez kellett némi bátorság és jellemerő. A nagy francia forradalom idején ugyanis a három éven át tartó polgárháborúnak a régióban mintegy 170 000 helyi áldozata volt, a lakosság 22-23%-a elpusztult. Ezért vált Vendée megye lakóinak túlnyomó többsége mélységesen katolikussá, monarchistává, a forradalom és a köztársaság ellenségévé.

Kivételek persze itt is akadtak, mint például a Clemenceau család tagjai. Az 1841-ben született Georges Clemenceau-t ugyan nem érdekelte saját családja története, és a családfakutatásról is lesújtóan vélekedett: „Nincs nevetségesebb az ősi családoknál! Mintha nem lenne minden család azonos korú!” Azt azonban számon tartotta, hogy dédapja orvosként csatlakozott a köztársasági sereghez, majd alprefektus lett. Apja, Benjamin Clemenceau harcolt az 1830-as párizsi forradalom barikádjain, 1848-ban pedig a nantes-i demokrata bizottság tagja lett. Vérbeli forradalmár lehetett, fia így nyilatkozott róla: „Apám normális állapota a felháborodás…” A második császárság idején az apát kis híján Algériába deportálták. Egyik letartóztatása idején Georges fia e szavakkal búcsúzott tőle: „Megbosszullak!” Apja azonban csak ennyit mondott: „Ha meg akarsz bosszulni, dolgozz!”

Georges Clemenceau tehát már fiatalon antiklerikális, ateista republikánussá vált. Párizsban folytatott orvosi tanulmányai idején megismerkedett a pozitivizmus tanításaival és az 1848-as republikánusokkal. A radikális forradalmár, Auguste Blanqui számára egy nyomda alkatrészeit is beszerezte, s egy tüntetés előkészítése miatt hetvenhét napot töltött börtönben. Apja felszólításának engedelmeskedve keményen tanult, 1865-ben megvédte disszertációját, s orvosi diplomát kapott. 

Magánélete nem volt különösebben boldog. Az Egyesült Államokban tett látogatása (1865–1868) során ismerkedett meg az árva Mary Plummerrel, akit 1869-ben feleségül vett. Három gyermekük született: Madeleine, Thérèse és Michel. Clemenceau Párizsban, felesége vidéken élt, s kölcsönös hűtlenkedés után, 1892-ben kimondták a válást. 

A második császárság bukása után Clemenceau Párizs 18. kerületének, a Montmartre-nak polgármestere lett (1870–1871), és a nemzetgyűlés képviselőjévé választották (1871). Megpróbálta megakadályozni a polgárháborút, ezért a párizsi kommün forradalmárai letartóztatták, a képviselők pedig olyannyira gyanakodtak rá, hogy a kommün bukása után egy ideig bujkálnia kellett. Az egykori forradalmár a párizsi kommün hatására (amit értelmetlen vérengzésnek tekintett) az erőszak és a halálbüntetés ellenfele lett. „Nem vassal vágják el az emberi szellem gordiuszi csomóit – jelentette ki. – Ezért nem sikerült a Bastille lerombolóinak és a forradalmi vérpadok felállítóinak előmozdítaniuk azt a belső forradalmat, amely létrehozhatja az új embert.” Ugyanakkor ő volt az, aki 1880-ra kivívta a teljes amnesztiát a párizsi kommün elítéltjei számára.

A képviselő és lapszerkesztő

A párizsi városi tanács tagja (1871–1876) és a „szegények orvosa” lett, sokat foglalkozott közoktatási, közegészségügyi kérdésekkel. Radikális republikánus képviselőként (1876–1893) a szabadságjogok kiterjesztésére, a közigazgatás decentralizálására, az egyház és állam szétválasztására, ingyenes és kötelező közoktatásra, progresszív jövedelemadóra és munkásvédelmi intézkedések bevezetésére törekedett. Következetes individualistaként nem csatlakozott sem a szabadkőművesekhez, sem a szocialistákhoz. A politikai pártokról így vélekedett: „A testületi szellem, a kápolnaszellem, a pártszellem átveszi magának a szellemnek a helyét, és a csoport önmagában ugyanolyan értékessé válik tagjainak szemében, mint a közös érdek, mint maga az eszme.” A szocialista nézeteknek is ellenfele volt: „Ami pedig az önök terveit illeti a föld, a föld alatti világ stb. kollektív kisajátítására, a válaszom kategorikus nem! Nem! A teljes szabadság híve vagyok, és sohasem lennék képes belépni azokba a kolostorokba és azokba a kaszárnyákba, amelyeket maguk készítenek számunkra!”

Élénk társasági életet élt, újságcikkeket, regényt és drámát is írt. Mivel gúnyos volt, szellemes és agresszív, többször párbajozott. Felszólalásai után a képviselőház több kormánytól megvonta a bizalmat (1881, 1882, 1885), ezért „minisztériumok megbuktatójának” is nevezték. Elítélte a gyarmatosítást, mert úgy érezte, elvonja a figyelmet és az erőforrásokat a fő céltól: az 1871-ben elveszített Elzász és Észak-Lotaringia visszaszerzésétől. Többször ellátogatott az Osztrák–Magyar Monarchiába, kapcsolatot tartott fenn bécsi liberálisokkal. 1886-ban Rudolf trónörökössel is találkozott, akinek elmondta, hogy a Monarchia Németországtól való függetlensége létfontosságú Franciaország számára. Rudolf pedig arról próbálta meggyőzni őt, hogy a Monarchia megvalósítottVictor Hugo álmát az Európai Egyesült Államokról.

A Panama-botrány (1891–93) sokat ártott neki, pedig nem vett fel pénzt, csak annyi történt, hogy kapcsolatba került a társaság korrupciót folytató alkalmazottjával. A pénzügyeit átvizsgáló történészek nyomát sem találták megvesztegetésnek. Politikai ellenfelei azonban ki tudták használni a vádakat, és 1893-ban elveszítette képviselői helyét. Ezután tíz évig újságírással foglalkozott, radikális és antiklerikális politikai cikkei tematikus kötetekben jelentek meg. Le Voile du bonheur (A boldogság fátyla) című drámáját mind Párizsban, mind a pesti Nemzeti Színházban előadták (1906).

Émile Zola 1898-ban a Clemenceau által szerkesztett L’Aurore című lapban tette közzé Vádolok! címmel az ártatlanul elítélt Dreyfus kapitány ügyének kivizsgálását követelő cikkét. Clemenceau együtt állt vele a bíróság elé. A katonai igazságszolgáltatásról így vélekedett: „Annyi köze van az igazsághoz, mint a katonazenének a zenéhez…”

Bár fiatalon a szenátus felszámolást követelte, a politikai életbe visszatérve elfogadta, hogy Var megye szenátorrá válassza (1902–1920). Igen hatásos szónoklatokat tartott az állami befolyás túlzott megnövelése ellen: „Igen! Leguillotine-oztuk a királyt, éljen az államkirály! Megdöntöttük a pápa hatalmát, éljen az állampápa! Ahogy a jobboldali urak mondják, elűztük Istent, éljen az államisten! Uraim, én nem fogadom el ezt a monarchiát, ezt a főpapságot! Jól tudom, hogy az államnak hosszú története van, csupa gyilkosság, csupa vér. A világ valamennyi bűnét, amit csak elkövettek, mészárlásokat, háborúkat, hitszegéseket, máglyákat, vérpadokat, kínzásokat, mind az állam szükségletével, az államérdekkel igazolták!”

Miniszterelnök – békében és háborúban

Ferdinand Sarrien kormányában belügyminiszter lett (1906). Indulatossága miatt ekkor kapta a „Tigris” becenevet Émile Buré újságírótól, kabinetfőnökétől. Buré ugyanis szemtanúja volt, amint annyira megharagszik, hogy személyesen kilök az ajtón egy prefektust. „Azt hittem, egy tigrist látok” – írta cikkében, s ez a név ekkor kezdett terjedni. 

Clemenceau rövid idő múlva radikális republikánusokkal és mérsékelt szocialistákkal megalakította első kormányát (1906–1909). Elsőként nevezett ki munkaügyi minisztert. A nyolcórás munkanapot és a progresszív jövedelemadót nem sikerült bevezetnie, csak a kötelező vasárnapi munkaszünetet. Csökkenteni próbálta az állam és egyház szétválasztása miatt kialakult konfliktusok hevességét, és a sztrájkoló bányászokat az erőszaktól és törvénytelenségtől való tartózkodásra kérte. A katonaság bevetését mégsem kerülhette el, a halottak és sebesültek miatt pedig az egykori forradalmár a baloldal fekete bárányává vált, „Franciaország első zsaruja” néven. 

Az 1913-ban köztársasági elnökké választott Raymond Poincarét ellenfelének tekintette, ezért jó ideig nem volt esélye új kormány alakítására. Az I. világháború első évei alatt a határozott vezetést hiányolta, elítélte a politikai cenzúrát, és a katonai vezetőket alá kívánta rendelni a politikai vezetőknek. Ekkor terjedt el híres kijelentése: „A háború túl komoly ügy ahhoz, hogy a katonákra bízzuk!”

Az 1917-es év háborús nehézségei, a lázongások és sztrájkok idején, november 15-én Poincaré felkérte második kormánya (1917–1920) megalakítására. Karizmatikus vezetőként radikális és balközép párti politikusok élén dinamikus és határozott vezetést valósított meg, magának tartva fenn a hadügyminiszteri posztot. Az 1793-as és 1870-es honvédelmi hagyományokat felidézve, de az alkotmányt tiszteletben tartva és parlamenti többségét megőrizve kormányzott. Állami kézbe vette a kereskedelmi flottát, és több élelmiszer fogyasztását korlátozta. Gyakran ellátogatott a frontra, s ragaszkodott hozzá, hogy egy francia (Ferdinand Foch marsall) legyen a franciaországi szövetséges csapatok főparancsnoka. 1918 májusára sikerült visszaállítani a társadalom hitét a győzelemben. 

Minden titkos békeajánlatot elutasítva kizárólag a győzelemre törekedett. Ő olvasta fel a képviselőházban a fegyverszünet szövegét. A szenátus megszavazta, hogy Foch marsallal együtt kiérdemelte a nemzet háláját. A nép „a győzelem atyjának” nevezte el Clemenceau-t, s áradtak hozzá a kitüntető gesztusok. Amikor 1918-ban a francia akadémia orvosi osztályának tagjává választották, gúnyosan megkérdezte: „Melyik szekcióba akarnak befogadni? A betegek közé?”

A békekonferencia elnöke

A békekonferencia elnökeként, majd a legfontosabb döntéseket meghozó négyes bizottság tagjaként „a jog Európájának” létrehozását követelte. Fő célja Franciaország biztonságának megteremtése volt, amihez garanciákat remélt Nagy-Britanniától és az Egyesült Államoktól. A szövetség megőrzése érdekében számtalan kompromisszumot is elfogadott, s azt hangoztatta, hogy a Nemzetek Szövetsége majd módosíthatja a vitatott határokat. A Párizs környéki békekötéseket végül a francia soviniszták túlságosan enyhének, a francia szocialisták pedig imperialista jellegűnek tartották. 

Bár Alain Sobigou francia történész határozottan állítja a Dictionnaire Clemenceau (Clemenceau-lexikon, 2017) című kötetben, hogy a címszereplő sohasem járt Magyarországon, ez nem igaz. Fia, Michel Clemenceau ugyanis 1901. június 2-án Galántán elvette egy magyar járásbíró lányát, Michnay Idát, s apja részt vett a galántai esküvőn, majd a következő évben meglátogatta új rokonait is. A tévedésnek valószínűleg az a magyarázata, hogy Galánta a trianoni békeszerződés óta már nem tartozik Magyarországhoz. Egy széles körben elterjedt legenda szerint a magyar feleség elhagyta Clemenceau fiát, aki ezért öngyilkos lett, a megkeseredett szívű apa pedig a trianoni békével állt bosszút a magyarokon. Michel Clemenceau valóban elvált magyar feleségétől, de csak a trianoni békeszerződés után, s a legendákkal ellentétben nem lett öngyilkos. Clemenceau pedig gondoskodott egykori menyéről, aki ápolónőként dolgozott. 

A háború idején azonban, látva honfitársai szenvedéseit és pusztulását, egyre erősödő soviniszta szenvedély kerítette hatalmába. Azt hangoztatta, hogy Franciaország az igazságért harcol, az antant ügyét az emberiség ügyének nevezte, s ezért még a semleges országokat is „az emberiség ellenségének” nyilvánította. A semlegességet megőrző dánokról például kijelentette, hogy nincs becsületük. Poincaré elnöknek már 1914-ben arról beszélt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát lenézi és megveti – valószínűleg monarchikus államformája, a klérus nagy hatalma és az abszolút ellenséggel, Németországgal való szövetsége miatt. 

Clemenceau a világháború végén Közép-Európában meg akarta erősíteni a franciabarát, a bolsevizmussal és a német befolyással egyaránt szemben álló kisebb hatalmakat, s ezt legkönnyebben Magyarország rovására tehette meg. 1918 elején a katonai helyzet miatt minél több szövetségesre volt szüksége. Elfogadta egy csehszlovák hadsereg létrehozását Franciaországban, s támogatást ígért az áprilisban Rómában megnyitott „Ausztria-Magyarország Által Elnyomott Nemzetiségek Kongresszusa” küldöttségének. Ugyanebben a hónapban mélyen felháborodott azon, hogy a Monarchia közös külügyminisztere, Ottokar Czernin azt állította róla, hogy béketárgyalásokat kezdeményezett. Amikor 1918. szeptember 14-én Burián István gróf, Ausztria–Magyarország közös külügyminisztere megegyezéses békére tett javaslatot, Clemenceau már kifejezetten ellenségesen reagált: „A jog és a bűn között nem lehetséges a tárgyalás.” 

Nagy hatást tettek rá olyan emigráns politikusok is, mint Edvard Beneš és Tomáš Garrigue Masaryk, akik alaposan eltúlozták a magyarországi nemzetiségek problémáit. 1918 decemberében az előbbi politikus kívánságai szerint jelölte ki az észak-magyarországi demarkációs vonalat, melyre a magyar csapatokat vissza kellett vonni. 1919 januárjában azonban a román előrenyomulás megszüntetését követelte. 

A bolsevizmust Clemenceau mélyen megvetette, a „proletárdiktatúra” néven emlegetett rendszert „az önmagukat kinevező bizottságok diktatúrájának” nyilvánította. A Tanácsköztársaság vezetőit „Lenin cinkosainak” nevezte, a rendszer felszámolását hallgatólagosan ráhagyta a szomszédos utódállamokra. Francia hadügyminiszterként ő adott engedélyt arra, hogy magyar katonák beléphessenek a szegedi megszállási zónába, csatlakozva Horthy Miklóshoz. A Tanácsköztársaság kormányához június 13-án jegyzéket küldött, melyben a Vörös Hadsereg északról való visszavonulása fejében kilátásba helyezte a Tiszánál állomásozó román seregek visszavonását. Ez utóbbira azonban nem került sor, s a Vörös Hadsereg offenzívájának kudarca után a román hadsereg bevonult Budapestre. 

Clemenceau jelen volt Párizsban, amikor Apponyi Albert gróf 1920. január 16-án szóbeli választ adott a békefeltételekre. A sors különös fintora, hogy ugyanezen a napon előzetes köztársaságielnök-választást rendeztek a képviselők és szenátorok körében. Clemenceau egykor el akarta törölni a köztársasági elnöki hivatalt, most azonban barátai rábeszélésére elfogadta volna. Személyes riválisai, katolikus és szocialista ellenfelei azonban 408:389 arányban leszavazták. Bár ez csak előzetes szavazás volt, Clemenceau visszavonta jelölését, és január 18-án beadta kormánya lemondását. Bár a trianoni békeszerződés aláírásakor már nem volt miniszterelnök, a békefeltételek előkészítésében kétségtelenül ő játszotta a legnagyobb szerepet.

Élete utolsó éveit afrikai, délkelet-ázsiai és amerikai utazással, valamint könyvek írásával töltötte. Urémia végzett vele Párizsban 1929-ben. Végrendeletében azt kérte, Mouchamps-ban temessék el, a colombier-i erdőben, apja mellé, minden szertartás nélkül.

Szomorú, de végül is érthető, hogy ennek a rendkívül tehetséges, nemes ügyekért is bátran síkra szálló politikusnak hazánkban Magyarország egyik legnagyobb ellenségeként őrizték meg az emlékét.